The Winery Dogs: The Winery Dogs

írta Hard Rock Magazin | 2013.07.21.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Victor Entertainment

Weblap: http://www.thewinerydogs.com

Stílus: Blues rock, hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

A munkamániás dobos, Mike Portnoy ezen a nyáron sem hagyott minket hallgatnivaló nélkül, ugyanis a Dream Theaterből való kiválása óta mintha minden megjelenést a nyárra, vagy annak környékére időzítene. Két éve az Adrenaline Mob bemutatkozó EP-jét, tavaly az ’Omertá’ című nagylemezét és a Flying Colors supergroup korongját hallgathattuk, illetve Neal Morse szólóalbumának felvezető videóit nézhettük az uborkaszezonban. Idén pedig új bandájának, a The Winery Dogsnak a debütáló anyagával készült számunkra az amerikai dobos zseni.

Ezúttal egy power trio felállásban gondolkodott Mike, amely összeállítás a hatvanas években tett szert nagy népszerűségre. A banda tagjai ilyen esetben egy dobos, egy gitáros és egy basszusgitáros, az énekes posztot pedig hármójuk közül tölti be valamelyik zenész. Ilyen felállású zenekar volt egyébként a legendás The Jimi Hendrix Experience is. Ezeket az éveket kívánta felidézni egy kicsit modernebb köntösben Portnoy, a basszusgitáros Billy Sheehannel és az énekes-gitáros Richie Kotzennel karöltve. Bevallom, voltak fenntartásaim a végeredménnyel kapcsolatosan, ugyanis már sokszor láthattunk, hallhattunk olyat, hogy jobbnál jobb muzsikusok összeállnak, hogy valami egetrengetően nagy zenét rakjanak össze, az eredmény pedig nagy csalódás lesz. Azonban amikor a banda közzétette az Elevate című dalt a világhálón, minden kételyem tovaszállt.

Itt nyoma sincs ideologizálásnak, mellébeszélésnek, ez bizony őszinte, felszabadult muzsikálás, többek között ez az egyik erőssége a The Winery Dogs bemutatkozó korongjának. Stílus szempontjából a blues rock és a hard rock határán mozognak a dalok, de felüti a fejét itt-ott egy kis jazzes, soulos hangulatvilág is, amely egyértelműen Richie Kotzennek köszönhető. Őszintén szólva nem igazán követtem az elmúlt időszakban Kotzen munkásságát, szóval nincs viszonyítási alapom, de amit ezen a lemezen művel, az zseniális! Az énektémái nagyon fülbemászóak, egy-két hallgatás után az ember már ki sem tudja verni a fejéből, ráadásul a hangja nagyon passzol ehhez a zenéhez. De ha csak a gitározás szemszögéből vizsgálom az albumot, akkor sem tudok belekötni semmibe. Kifejezetten kedvelem, hogy sokszor játszik pengető nélkül, csak az ujjaival, ezzel a pengetésmóddal ugyanis jelentősen kibővíti technikai tárházát, ami valljuk be, amúgy sem szegényes. Továbbá rengeteg egyedi ötlete és megoldása van, mint például az I’m No Angel című nóta riffje, ami elképesztően ízes és feelinges, nem véletlenül ez az egyik kedvencem az egész albumról.

A végeredményt hallgatva nem is bánom, hogy végül a John Sykes-féle kooperációból nem lett semmi. Ugyanis ne felejtsük el, hogy Portnoy eredetileg az ex-Whitesnake, Thin Lizzy gitárossal képzelte el ezt a power trio bandát, Kotzen csak amolyan vészmegoldásként került a képbe. Nyilván Sykesszal is sikerült volna egy veretes albumot összehozni, de az a zene nem ezt a blues rockos hangulatvilágot hordozta volna.

Érdekes, hogy a Dream Theaterből való kilépése óta ez az első klasszikusabb rock vonalon mozgó vállalkozása Portnoynak, a „régi időkből” csak a Hammer Of The Gods (Led Zeppelin) és a Yellow Matter Custard (Beatles) tribute zenekarai voltak azok, amelyek nem a metal vagy a progresszív stílus felé húztak. Egyébként szokásához híven jól dobol a lemezen, annak pedig külön örülök, hogy ezúttal nem viszi túlzásba a díszítéseket, nem akar minden egyes szünetbe belecsörögni-zörögni valamit. Azért így is akad olyan momentum, amikor elragadja a hév és nem marad tizenhatod szárazon.

A csapat tagjai közül Billy Sheehanről nem ejtettem még szót, bár azt hiszem, alig kell bárkinek is bemutatnom a basszusgitár-mágust, aki a legegyszerűbb kíséretet is képes úgy játszani, hogy azzal azt a benyomást keltse az emberben, hogy egy basszus-szólót hall a háttérben. Egyszerűen összetéveszthetetlenek azok a témák, amiket az egész lemezen hoz, ráadásul mindezt azon a sajátos búgó hangszínen, amit már megszokhattunk tőle. Ha pedig megszaladnak az ujjai, akkor olyan szólókat is hallhatunk tőle, mint például a Not Hopeless című nóta középrészében, ami egyébként az album egyik fénypontja. Mi több, a vokálozás terén is kitesz magáért, amelyben egyébként Portnoy is segítségére van.

Az album felépítésével kapcsolatosan muszáj megemlítenem, hogy nagyon átgondoltan, jó arányban érkeznek egymás után a tempós, lassú és a középtempós dalok, ami könnyen hallgathatóvá teszi az anyagot. Az egyetlen dolog, ami ront az összképen, hogy körülbelül a 45. perc után mintha megfáradna a nóták verze-refrén szerkezete, ráadásul az ötletek is megfogyatkoznak. Szerintem jobb lett volna, ha a 60 perc helyett csak egy 40-45 perces lemezt csináltak volna a srácok, akkor bátran mondhatnám, hogy ez egy hibátlan alkotás.

És hogy lesz-e folytatás? Ki tudja… Bár azért remélem a Winery Dogs nem csak egy tiszavirág életű Portnoy projekt lesz a sok közül, hanem egy „teljes idős” banda, amely még legalább egy hasonlóan magas színvonalú lemezt készít majd a számunkra.

Pontszám: 9