Metal-ünneppé lett vigí­lia: Pokolgép, Moby Dick, Dalriada, Bloody Roots, Thornwill, ScerrA - Barba Negra Music Club, 2013.03.30.

Még a tavalyi év őszén érkezett az örömhír, hogy közös turnéra indul a hat hazai metal csapat és szűk félév elteltével végre bevették a fővárost is. Az ostrom előtt éppen azon járt az agyam, hogy bármelyik fesztiválon, ha összejönne valamelyik napon egy ilyen felhozatal, bizony elégedetten csettintenénk rá. Ráadásul a nagy nevek mellett, a már csak pár órányi közelségben lévő húsvétvasárnapon túl is, mindenkinek volt mit ünnepelni, ami jelessé tette az estét. Sok érdekességet kaptunk a húsvéti nyuszitól (vagy inkább Mikulástól): voltak itt visszatérők, jubileum, nemrég megjelent új album, új szám megjelenésre váró lemezről. Tömören „á la carte”, volt itt minden, mi szem-szájnak ingere.

ScerrA

Az első fogás a ScerrA volt, akiket már csak az ősszel megjelent új lemezük miatt is fokozott izgalommal vártam. Az ’In Via’-val a srácok nálam végleg elhagyták az ifjú reménységek státuszt, és ezt most élőben is bizonyították. Hat óra után pár perccel felcsendült az intro, majd a húrok közé csaptak. Alaposan bekezdtek, mégpedig az új lemezhez hasonlóan a Memento Morival.

A beköszönés az egész koncertet megalapozta, a latin szövegrészletek különösen drámaivá tették a hangulatot, hiszen a Dies Iraeből (az egyik legismertebb egyházi ének az utolsó ítéletről) származnak. Talán a legprimitívebb tőmondat írja le a legjobban produkciót: sugárzott belőle az erő. Kijutott bőven a szimfonikus extrém metal élményéből, ám amit kimondottan szeretek bennük, az az, hogy monotonitásnak még csak szikráját sem lehet felfedezni náluk. A szövegek elgondolkodtatók, misztikusak és végletesek, a legtöbbjük balladákba, látomásos költészetbe illő. Azt azért meg kell jegyezni, hogy aki nem tudja őket kívülről, az sokat nem ért belőlük. De hát ez metal, nem pedig versmondó verseny.

Már itt, az első koncerten voltak visszatérők, ugyanis két ex-tagot (Barta László dobost és Schiller András gitárost) is meginvitáltak a társak egy szám (A gyertyák csonkig égnek) erejéig, akik jól szálltak be. A kiállás is tetszetős volt, a srácok jól mozogtak a színpadon. Ezen a téren pedig Fekete Zsolt basszerost kell kiemelnem, akinek raszta tincsei lendületesen pattogtak az éterben headbangelés közben. Nem volt semmi a tempó, a bárdista kollégák is elemükben voltak és igen magas frekvenciával reszelték a húrokat. Oldalról nem sokat láttam a dobszerkó mögött ülő Pál Dánielből, de amit hallottam, az nagyon ott volt. A frontember Virágos Ádámból annál inkább, aki több arcát is megmutatta. A magasabb károgások mellett, jól ment le Johann Hegg-féle mély hörgésekig, de a lírai ének részek is nagyon szépek voltak a Halálomban. Egyébként egyre inkább domináltak a líraibb elemek, az ének mellett a számok zongora-intrók is igen hatásosak voltak. Majd a legvégén jött a Tövistánc, a hallgatóság pedig keményen ropta, úgyhogy a ScerrÁ-ban az ’In Via’ után élőben sem kellett csalódnom. (Csemény)

Setlist:

Intro / Memento Mori / Kohó / Gyertyák csontig égnek / Halálom / Minden rendben / Imago / Boncoló / Tövistánc

Bloody Roots

Az est egyik leginkább várt koncertje számomra kétségkívül a Bloody Roots volt, kíváncsi voltam az új dalokra, valamint arra is, hogy az új lemezen hangját hallató Ficzek Andrást vajon felkérik-e egy közös élő produkcióra. Ez sajnos nem történt meg, ám ennek ellenére tartalmas negyvenöt percnek lehettünk szem- és fültanúi.

A szimfonikus intró után igazi nyaktörős thrash metal zúdult ránk, és megkönnyebbülten konstatáltam, hogy a hangosítás kifejezetten jóra sikerült, a gitárok kellőképp harapósak voltak, és a szólók is szépen szóltak.

Vegyesen játszottak a régebbi és az újabb albumról, az est többi résztvevőjéhez hasonlóan a legjobb szerzeményeiket vették elő, igazi best of műsorral készültek. Én különösen a komplexebb, szólózgatósabb, éneklősebb refrénnel rendelkező dalokat kedvelem tőlük, mint a Késői fohász, az A gyűlölet mezején vagy a Hazugságok oltárán (ez utóbbiban annyira jó lett volna hallani Ficzek karcos áriáját, remélem, egyszer majd bepótolják ezt a hiányosságot), s ezek élőben még jobban is szóltak, mint lemezen. Olyan hiteles düh áradt a hangfalakból, hogy kétszeres erő költözött tőle belém, derékropogtató headbangre és ugrálásra buzdítva.

A záródal a lemezre is felkerült feldolgozás, a névadó Roots Bloody Roots volt, és habár mindig zavar, ha egy több albummal rendelkező zenekar feldolgozást játszik a koncerteken, itt nem éreztem ezt, nem hatott feleslegesnek, sőt, kellett. Büszke tiszteletadás volt ez az ősök előtt. A koncert rövidsége miatt félbehagyottnak hatott, szívesen meghallgattam volna még pár dalt, de ennek ellenére nálam ők „nyerték meg” az estét. (Ivetka)

Setlist:

Intro – Reménység temploma / Késői fohász / Népek útján / Isten kezében / Rossz jellel születtünk / A gyűlölet mezején / Hazugságok oltárán / Ne add fel / Fekete átok foglya / Roots Bloody Roots (Sepultura cover)

Dalriada

„Arma virum que cano.”

Szóval a Dalriadára került a sor. Tényleg azt hittem, már nem is látom őket, nagyon nehéz volt kivárni ezt a szűk fél évet, de megérte. Kijött az új lemez, lement egy fergeteges európai turné, és végre visszatért Laura, aki édesanya lett, és akinek ezúton utólag is sok szeretettel gratulálunk!

A Dalriada esetében már a beállás is egy külön és rendkívül mulattató műsorszám szokott lenni, ám a Fajkusz Banda hiányában ez most kicsit szolidabbra és rövidebbre sikeredett. Ellenben az igencsak vidám volt, hogy miközben hangoltak és készülődtek, jazz és blues szólt a háttérben, ami aztán elég groteszk élményként maradt meg. Amikor pedig Pisti beszállt a La Grange-ba, akkor szakadtam. Hát igen, azért nem mindennap hall az ember Dalriada-koncerten ZZ Topot.

Aztán éles váltás: a ZZ Top után folk metal következett. Felhangzott a Saltarello, majd beindult a törököt nem sajnáló zúzás, amiből aztán kijutott a tatároknak is. A közönséget pedig nem kellett kétszer kérni, hatalmas buli kerekedett. Hiába, az ilyen harcolós, kaszabolós, vágtázós témákat nem lehet egy helyben bírni, még én is ugráltam a gerincsérvemmel. Dicső királyunk, Szent László balladája zárta az első triót. Isten segedelmével török-tatár szétverve és elkergetve, jöhetett egy kis ivószünet, Tad ugyanis megszomjazott. A többiek persze kaphatók a dologra. A rögtönzött szünetben sem lett halkabb a Barba Negra, a közönség ugyanis hosszan éltette Laurát. Bár erre egyelőre nem számítottam, igen jól tért vissza. Nemcsak a mélyebbek, de a magas részek is jól jöttek neki, de a végére azért elfáradt. Akkor már párszor erőtlen volt a hangja, a hörgések olykor furán hangzottak, egy nagyon rövid ideig pedig csak a samplert hallottam. De igazából ez már csak csomókeresés a kákán.

Ezt követően már inkább újabb számok jöttek, köztük az utolsó két lemez címdalával. Gyorsan át is futott az agyamon, hogy haverokkal anno mennyit veszekedtünk, hogy jaj most mi lesz a Dalriadával, merthogy az ’Arany-album’-ot, meg a ’Szelek’-et már úgysem lehet majd überelni. Pedig de. Különösen tetszettek az egyre inkább domináló népi elemek, amit samplerrel oldottak meg, mivel elmaradt a „hegedülés Mozartilag”. Ez igen jó megoldásnak bizonyult, ugyanis számomra a koncerteken szokatlanul szélessé és kiforrottá tette a hangzást. A vonósok mellett lant és – ha a fülem nem csalt – egy kis vokál is színesítette az összképet. De a srácok is besegítettek a két frontembernek: Barna, Tad és Ádám is gyakorlatilag végigvokálozták a koncertet.

Apropó, ha már Ádám szóba jött. Hadd méltassam már őt is egy kicsit, hiszen ő volt a másik kulcsa a népi hangzás kialakításának és a Dudás című számmal azért az egyik főszereplő lett az új lemezen. Rám egy rendkívül sokoldalú zenész benyomását tette, és alaposan kivette a részét a melóból. Hiszen a ’Napisten Hava’ furulya-, kaval- és dudamotívumai mellett, bőven hozzátett a többi szerzeményhez is. Vagy besegített a hangszerekkel, vagy énekelt végig, ám a látvány kialakításában is elévülhetetlenek az érdemei. Persze a hangszerek is nagyon állatul néztek ki, de végre a Dalriada kihasználta, hogy anno az ’Ígéret’-tel betörtek a barantás piacra, és Ádám a címadó dal moldvai betétjére eljárta az ördög útját. A hideg kirázott tőle.

Többiek is elemükben voltak, így hát volt a produkcióban virtus. Tad egy vadállat volt, ahogy eddig is, a szó szoros értelmében pusztított. András pedig egy percre nem hagyta pihenni a közönséget, valamint több ízben is nagy derültséget okozott. Például amikor kumisz után sóvárgott, vagy amikor alternatív szöveggel ismételt egy sort a Borivók énekében („mert egy kurva az éjjel a fogával rágta széjjel”). Végül a Szondi két apródjával eposzi magasságokba emelkedtünk, majd érzékeny búcsút vettünk egymástól. Persze azért visszajöttek, és a ráadás nem maradt el, ami nem volt más, mint az azóta „underground metal slágerként” számon tartott Hajdútánc.

Ezúttal is nagy élmény volt a Dalriada koncertje. Egyszerűen elképesztő, amit a magyar kultúráért tesznek. Komolyan mondom, nálam ez már lassan a magyar népmesékkel vetekszik. Igazi nemzeti kincs! (Csemény)

Setlist:

Hunyadi és Kapisztrán nándorfehérvári diadaláról / Kinizsi mulatsága / Szent László I. / Napom fényes napom / Hírhozó / Ígéret / Napisten hava / Dudás / Borivók éneke /Szondi két apródja I. /// Hajdútánc

Moby Dick

A Bloody Roots fergeteges koncertje után kétszeresen vártam a repetát a Moby Dicktől, de sajnos azt vettem észre, hogy ők ezúttal nem hozták a várt színvonalat. Az elején a hangosítás is rakoncátlankodott, Smicinek volt is egy elég csúnya kifakadása a technikusok felé, ami nem feltétlenül tett jót a koncerthangulatnak. A kásás hangzás a harmadik szám környékén megszelídült, ám továbbra sem éreztem azt az erőt, ami a Bloody Rootsból áradt pár órával azelőtt.

Aki járt már valaha Moby Dick koncerten, annak nem okozott nagy meglepetést a setlist, a legnagyobb slágereiket hozták el, együtténeklésre buzdítva az egész közönséget, zengett tőlünk az egész tánctér. Ennek ellenére úgy éreztem, most nincsenek formában, voltak csúszkálások, elkésett belépések, főleg az énekben.

Láttam már jobb teljesítményt is Smiciéktől, de azért összességében egy élvezhető, jó koncert volt – de olyan dalokkal, mint az Ugass kutya!, a Beteg a Föld vagy az örök kedvenc Keresztes vitéz, nem is igazán lehet elrontani semmit. (Ivetka)

Setlist:

Intro / Múló álom / Bűz van / Káosz és zűrzavar / Durván akár a vulkán / Zsibbad az agyam / Beteg a Föld / Ámen / Ugass kutya! / Na mi van? / Kegyetlen évek / Kiképzés / Ilyen ez a század / Good Bye / Mennyből az angyal / Gazember / Keresztes vitéz

Pokolgép

Majd következett a magyar heavy metal úttörő bandája, a Pokolgép. A 2000-es évek második felében kissé aggódva figyelhettük őket, ám vége a pangásnak. Az utóbbi években több vérfrissítésen is átesett együttes nem nagyon hagy kérdőjeleket, úgy nyomják, ahogy azt kell. Az ’Újratöltve’ után pedig úgy fest, most már tényleg karnyújtásnyira az első stúdiólemez Tóth Attila énekével, melyről Metálbomba címmel egy új alkotást is szerencsénk volt meghallgatni.

Kezdésként, ahogy azt megszokhattuk, ismerősen és sejtelmesen hangzott fel a Carmina Burana, mely kellőképpen felpörgette a közönséget. Az urak belekezdtek a Pokoli színjátékba, mindeközben pedig egy Eric Adams-szerű alak közeledett, elfoglalta a helyét középen és rázendített: „Álarcok néznek rád, menekülni nincs hová, az arénában kezdődik a show”. Egyszerűen megunhatatlan. De jubileumi koncertről lévén szó, nem maradhatott el a többi klasszikus sem (Ítélet helyett, A háború gyermeke, Éjféli harang, Adj új erőt). Lényegében egy best of koncertet hallhattunk, már amennyire az idő szűkössége engedte.

Ami a kiállást illeti, egyszerűen öröm nézni őket. Attila esetében, mint már említettem, a hangján túl is minden adott ahhoz, hogy az ideális frontember-szerepet betöltse. Zalán jól nyomta, néha beszállt vokálozni, néha szemezgetett. Kukó a tőle megszokott precizitással tolta a riffeket. A jellegzetes beállása ezúttal sem maradt el: pókerarc, bal térd és boka szolid emelgetése. Ami a ritmusszekciót illeti, ők is végig törekedtek a közönséggel való kapcsolattartásra. Pinyőnek most is végig fülig ért a szája és Marci is jól hergelte a közönséget, valamint egy dobszólót is eleresztett. Bár vele kapcsolatban mindig van egy kis deficitérzésem: nem bánnám, ha kinőne a haja, de ne legyünk telhetetlenek!

Miután „legyőztük a Gonoszt” és az „elmerengtünk az élet szépségén”, egy éles váltás következett: egy több mint huszonöt éves klasszikus (A háború gyermeke) után, egy friss szám robbant, mégpedig Metálbomba címmel, amely azon túl, hogy élőben is nagyot szólt, egy jófajta megjelenő félben levő heavy-power lemezre enged következtetni. Körülbelül tíz perces késéssel szólalt meg az Éjféli harang. Attila pedig rögtönzött karnaggyá avanzsálva tartott nekünk egy gyors kóruspróbát, majd a finomhangolás végén teli torokból üvöltötte mindenki a refrént. Itt már a buli a tetőfokára hágott. Kisvártatva elérkeztünk a ráadáshoz, az utolsó három számot (is) hatalmas ováció fogadta. A Hol van a szó kapcsán sosem felejtem el a 2011-es Metalfestet, amikor Attila igen keményen leénekelte Joacim Cansot a színpadról. Nekem a magyar verzió mindig is jobban bejött. Majd az Itt és most után a Mindhalálig Rock And Roll-lal vettünk érzékeny búcsút egymástól. Más sem járt a fejemben, minthogy „jaj de szeretném én azt az új lemezt már a kezemben látni”. (Csemény)

Setlist:

Carmina Burana (intro) / Pokoli színjáték / Győzd le a Gonoszt / Így szép ez az élet / A háború gyermeke / Metálbomba / Adj új erőt / Az a szép… / Ítélet helyett / Éjféli harang / 666 / Újra születnék /// Hol van a szó / Itt és most / Mindhalálig Rock And Roll

Thornwill

Azok pedig, akik leléptek a Pokolgép után, sajnálhatják. A Thornwill is új lemezt hozott nekünk. Érdekes, annak ellenére, hogy nem nagyon fogott meg a ’Requiem For A Fool’, kimondottan bejött, amit műveltek. Nem a Pokolgép volt aznap az utolsó durranás, ugyanis a Thornwill szinte berobbant. Éppen a fedélzetnél álltam, ami remegett a hátam mögött. Néhányan el is indultak visszafele a ruhatárból. Ennek ellenére azért nem egy hálás feladat ilyen későn kezdeni.

A ritmusszekció kulcsa volt az izmos megszólalásnak. Knausz Péter püfölte a dobokat nagy elánnal, de társára sem lehetett panasz: Paróczi Tamás telt és tekintélyt parancsoló játéka szó szerint dübörgött a gitárosok power-riffjei alatt. Gábor Álmos pedig ércesen, határozottan és erőteljesen adta elő a dalokat. Egyébként arányosan állították össze a setlistet, nemcsak az új lemezről, hanem az ’Implosion’-ről is hoztak számokat, ja meg volt egy meglepetés is, de erről majd később. Szóval elhangzott a Noah’s Ark és a Sacred Lies is, és a friss cuccok is jól szóltak.

Az amúgy vicces, hogy ha úgy vesszük, ők játszottak a legtovább, ugyanis három óra után fejezték be pár perccel. Persze ehhez kellett az óraátállítás is, úgyhogy nem volt vészes az időtúllépés. Bár az első sorban olyan kitartóak voltunk, ahogy végignéztem magunkon, még Pünkösdig is maradtunk volna. Ám elérkezett az utolsó dal, nem is akármelyik. A Thornwill ugyanis egy Megadeth covert hozott nekünk, melyre egy végső nagy headbangelésbe kezdtem a virrasztókkal. A She Wolf pedig feltette a pontot az „I”-re és méltó zárása volt a Metal.hu turnénak. (Csemény)

Setlist:

Struck by Lightning / Noah’s Ark / I Am Hope / Sacred Lies / Lost Millenium / It’s Virtual / Reqiuem for a Fool / Alone / Take Me Away / She Wolf (Megadeth cover)

Képek: Reczer „Tank” Gábor (További fotók ITT!)