Minden, amit tudni akartál a blues-rockról: Graveyard, Spiders - Essigfabrik, Köln, 2012.12.18.

Tavaly ősszel a svéd „retro” főkolomposa, a Graveyard indult újabb európai körútra, amelyre ezúttal nem a korai heavy metal harmóniái előtt süvegelő Horisontot, hanem a rock’n rollt a motörheades minimálriffek felől megfogó Spiders-t vitte magával, aminek soraiban a Witchcraft egykori gitárosa, John Hoyles penget. Persze a hangsúly a Graveyard vérgőzös blues ’n rollán volt, abból is a friss-ropogós ’Lights Out’-on – ám a svédek nem érték be egy konszolidált lemezbemutatóval, és magas hőfokú best of műsorral pogóztatták meg a kölnieket.

A főpályaudvarra érkezve nem lehetett kihagyni egy rövid „városnézést” sem, ami abból állt, hogy próbáltunk megküzdeni a kölni Dóm kiváltotta áhítattal – kiváló „alapozás” lett volna egy doom metal szeánszhoz, de azért így is megadta az alaphangot az estéhez. Ami azért a jóval könnyedebb szórakozás jegyében telt, hiszen a Rajna-parti „ecetgyárban” (egy kb. 1500 fő befogadására alkalmas helyen) a John Hoyles vezette Spiders melegítette be a közönséget, ami a nemrégiben megjelent debütlemezét, a ’Flash Point’-ot promotálta. A Spiders zenéjében nincs se nagy, se kis megfejtés, csak pofonegyszerű, de gyomronvágó rockzene, ami ezen az estén egy szolid tockosra finomodott. A hangosítás ugyanis nem segített alá a ’60-as éves hippidíváit idéző Ann-Sofie Hoyles énekesnőnek, akit háttérbe szorított az old school gitárhangzás, így nem tudta teletuszkolni az egybegyűltek fülét hipnotikus melódiáival.

Azért így is a dallamosabb, az útszéli rockriffeket addiktív énekmelódiákkal megfejelő szerzemények vitték a prímet, mint a Rules of the Game vagy a Fraction. Miközben pedig a ritmusszekció zajos boogie-ba, John pedig pár kraftosan odavágott szólóba kezdett, Ann-Sofie leginkább a harmonikával és a csörgődobbal foglalta le magát, hogy csak úgy woodstockosan színesítse a számokat. A lényeg persze John Hoyles gitárjátékán, és szaftos, gazdag gitártónusán volt, ami maradéktalanul érvényesülhetett is, láthatóan jól érezte magát, amikor Matteo Gambacorta ropogós basszustémáival feleselgetett, vagy amikor előrenyalgalt a verzék alatt, és az egész bagázst húzta magával. A Spiders előzenekarnak perfekt volt – viszont egyelőre nem hivatott többre a zenekar, ugyanis a jó hangulaton kívül nem nyújtott maradi élményt a show.

Aki azt hiszi, hogy a komplett „retro rock” csupán hippiszakállas, vadromantikus múltidézés, az látogasson el egy Graveyard-koncertre. Tagadhatatlan, hogy a Joakim Nilssonék blues ’n rolljában megfér a ’70-es évek komplett rocktörténelme, ám akár a kemény kézzel fogott, kietlenül odavert blues-rockról, akár a melankolikusan dramatizált líráikról beszélünk, a Graveyard nem csak markáns, egyből felismerhető zenét játszik, de roppant intenzívet is. Itt bizony az amúgy ráérősen álldogáló német közönség úgy beindult, mintha egy death/thrash halálbrigád osztotta volna a belezős riffeket a színpadon – konkrétan az An Industry of Murdertől az Evil Ways-ig végigpogózták a bulit. Hogy ezen nem lepődtünk meg, az csak azért lehet, mert a Graveyard mindig is a metal zenét megszégyenítő krafttal hasította blues-rockját, s ezáltal a ’Hisingen Blues’ vagy a ’Lights Out’ nem is tartozhatna máshova, mint jól megérdemelte helyére: a 21. századba.

Azért egyvalakit megviselt ez a nagyüzemű rock ’n rollozás, mégpedig azt a Joakim Nilssont, aki nem csak a Graveyard ércesen csengő ritmusgitár-alapjaiért, de alkalomadtán bizony a kollektív memóriába is belopózó énektémákért felel. Valljuk be: Nilsson nem volt topon ezen az estén, ami visszavett az élvezeti értékből, hiszen azért nem szeretjük, ha a fene nagy lazaságban a pofás refrének is elfelejtődnek. Mentségére szóljon, a kölni a Graveyard másfél hónapos turnéjának egyik utolsó állomása volt, amibe pihenőnapot is alig illesztettek, vagyis Nilssonnak másfél hónapos leterheltség, kb. 40 koncert után kellett volna lemezminőséget produkálnia. Ez pedig nem ment, legalábbis a mücheni gyorsnál is erősebben húzó daloknál – a blues-balladákat méltóságteljes szomorúsággal vezette elő hősünk.

Ha pedig a Nilssont övező figyelem apadt, volt aki helyére lépjen. Elsőként Jonatan Ramm gitáros, aki a páreurós hangzásba csomagolt (4 erősítő ha volt a színpadon) gitárjáték nívóját végig meglehetős magasan tartotta. Eszelős, de feelinggel megrészegített szólóból is eleresztett párat, azonban soha nem tolakodott az előtérbe: a Graveyard tudja, hogyan kell együttműködnie zenekarként, és a soundban csakúgy, mint az összjátékban, hagyták lélegezni egymást, és kibontakozni a különböző hangszereket. Így lehetett az este hőse Axel Sjöberg, akiben John Bonham és Keith Moon vehemenciája  reinkarnálódott: a kéz- és hajerdővé váló dobos olyan erőbedobással, változatossággal és precízióval verte minimálcájgját, hogy attól mindkét legendás dobos elismerően headbangelt túlvilági próbatermében.

A svédek egyébként a koncertet is úgy szerkesztették, mint a lemezeiket, vagyis 2-3 blues-rock zúzda után rendre egy édeskeserű balladával pihentették magukat és a közönséget: mondjuk ha az Industry of Murder keserv-riffjeit a Hisingen Blues pszichedelikusra facsart hangulatával, majd a Seven Seven kapkodó gitározásával követik le, akkor simán jöhet egy Slow Motion Countdown, hogy elmélázzunk a lírán. A Graveyard azonban nem sokat szarakodott, rögtön ezután előkapta legnagyobb „slágerét”, amire aztán mindenki őrültet jelentett a keménymag soraiban: az Ain’t Fit To Live Here, majd a Buying Truth alatt szinte szétkapták a helyet mind a svédek, mind a németek. Bár a svédeknek csak a zenéje volt ilyen aktív, ők nem kértek abból a felpörgetett mozgáskoreográfiából, ami a küzdőtéren zajlott, és egy helyben lecövekelve nyomták mocskos riffjeiket. A végére aztán rendesen bepiszkították az estét, a még hangulatos Thin Line-t, majd a dübörgő basszusú Goliathot a ráadásban a The Sirennel fokozták, hogy aztán a ’Lights Out’ slágerszáma, az Endless Light, majd a vele egybejátszott, agysejt-gyilkos Evil Ways koronázza meg ezt a roppant intenzív koncertet. Balladából az Uncomfortably Numb mellett az új lemez aduásza, a Hard Times Lovin’ mérte a legbőségesebben a katarzist, a szettbe pedig csupán annyiban lehetett belekötni, hogy egyrészt az As the Years Pass by, the Hours Bend helyett egy kezdő Graveyard-rajongó is találna ütősebb számot, másrészt mindennel együtt 80 perc alatt lezavarták a svédek az egész bulit.

Számomra kérdésként csak annyi lóg a levegőben, hogy meddig tudja még fokozni sikereit a Graveyard: melyik az a klub, aminek nagysága már elvesz a hangulatból, és melyik az a lemez, amelyiken már nem lesz ilyen erőteljes és hatásos az egyelőre kiválóan működő Graveyard-formula. Akár „letisztítják” a zenéjüket és bedallamosodnak, akár megelégednek a mostani szinttel és inkább a piszkot őrzik meg a dalokban, a Graveyard már letett, nem is keveset, az asztalra. Mivel manapság kevés új rock banda képes ilyen sallangmentes, földhözvágó koncertet adni a rockzene alapeszköztárával, igenis szükség van a Graveyardra és hasonszőrű társaira – hívjuk a jelenséget retronak, vagy bármi másnak. Hiszen tudjuk jól: a rock örök, a blues nem kevésbé – akkor mi gond lehet az őrülten kraftos blues-rockkal?

Setlist:

An Industry of Murder / Hisingen Blues / Seven Seven / Slow Motion Countdown / Ain't Fit to Live Here / Buying Truth (Tack & Förlåt) / Uncomfortably Numb / As the Years Pass by, the Hours Bend / Hard Times Lovin' / Thin Line / Goliath /// The Siren / Endless Night / Evil Ways

Szerző: Tomka

Képek: Daniel Horlbogen

Köszönet Peter Carlssonnak és a Spiders menedzsmentjének!