"New Wave of Swedish Old Man's Rock" - A svéd retro rock
írta Hard Rock Magazin | 2012.12.17.
Manapság reneszánszát éli a klasszikus rock- és metal zene: egyre több fiatal zenekar fordul ihletért a rock ’n roll és a heavy metal aranykorához, mert a jövőt nem az agresszivitás fokozásában, a digitális technikák beemelésében vagy a műfajkeverés radikalizálásában látják. A thrash metalban „revival”-ről („újraéledésről”), a heavy metalban retro zenekarokról beszélnek – de nem kell félteni a koszos blues-rockot, netán a pszichedélikus varázslatot feltámasztó doom rockot sem. Az utóbbi két stílus fellegvára jelenleg Svédország, akik megint élen járnak a rockzenei trendek elismerésében. Idén februárban ugyanis egy Grammy-díjjal dekorálták ki a szaksajtóban „retro rock” címkével illetett vonulat legnevesebb képviselőjét, a Graveyardot, akik a tavalyi ’Hisingen Blues’-zal olyan előadókat utasítottak maguk mögé, mint a HammerFall, az Opeth, az In Flames és a Haunted.
A ’90-es évek végén, az örebrói garázsok félhomályában fogant „trend” mára burjánzó színtérré nőtte ki magát, amiben egyre több ügyes kezű rocker arc próbálja felidézni azt a hangzást, ami a késő ’60-as éveket jellemezte. A svéd „retro rock” bandákat az forrasztja egységbe, hogy az 1967-től kb. 1975-ig tartó időszakhoz nyúlnak vissza, mind az analóg hangzás, mind a domináns stílusjegyek tekintetében. Legyen szó a Graveyardról vagy a nem csak Iommit, de Bobby Lieblinget is félistenként tisztelő Witchcraftról, a zenekarok sokszor ruházatukban (kötelező a farmernadrág-ing kombó) és kinézetükben (bajusz nélkül nincs zenekarfotó) is a régmúltat idézik. Persze, akinek nem ízlik ez a kicsit savas, kicsit poros, és nagyon old school zene, az gyakran pusztán jól menedzselt nosztalgiabandáknak tekinti az olyan együtteseket, akik úgy pengetik az elborult blues-rockot, mintha most is a Cream meg a Led Zeppelin lenne a legmenőbb banda. Hogy régimódi drogoktól fűtött múltba révedésnél azért többről van szó, azt nem csak az jelzi, hogy a többi műfajban is hasonló tendenciák ütötték fel fejüket, hanem a retrorock vezető zenekarainak igyekezete is, amellyel legújabb lemezeiken mind igyekeznek elszakadni a túlzott istentisztelet gerjesztette főhajtástól az önálló hang megtalálása felé. Amúgy pedig elég felidézni a manapság neo-progrockként ismert stílus történetét: úgy látszik, a „neo” címke mindenhol csodákra képes, hiszen a ’70-es évek óriászenekarainak árnyékában mára több szintén nagy nevű banda is felnőtt (ld. IQ, Arena, Pendragon és társaik).
A svéd retrorock persze nem csak trend: ha úgy tetszik, ellentrend, ami a látványorientált showbiznisszé fejlődő mainstream rockzene alternatíváját kínálja. A retrorock az a 2000-es éveknek, ami a grunge volt a ’90-esnek: a klasszikus rock ’n roll felálláshoz visszanyúló, csupán a hangulatos gitárjátékra és ütős énektémákra fókuszáló műfaj, amit most legalább nem kell démonizálnia a rockrajongóknak, hogy kárt tesz hőn szeretett műfajukban. Hiszen ahhoz, hogy valaki blues-akkordokat pengessen, és rekedtes dallamokat kanyarítson fölé, nem kell se sok pénz, se sok gyakorlat – tehetség már annál inkább. Svédországban pedig az infrastrukúra is adott: az analóg technikával rendelkező stúdiók, az élő rögzítést kedvelő producerek mind segítik kibontakozni a woodstocki romantikát és kritikai szellemet újraálmodó fiatalokat. Ráadásul a zenekultúra is jobban kedvez a pszichedélia jegyében fogant, vághatatlan füstbe burkolozó zenének: az ország egyik kultikus lapja a Shindig Magazine, amely úgy tudja fenntartani magát, hogy kizárólag blues-, psych-, folk- és garázszenékre koncentrál.
De nemcsak a háttér, az előképek is ott sorakoznak a svéd rocktörténelemben: a nemrégiben kifutott sztárzenekarokat, a The Hellacopters-t vagy a The Hives-ot ugyanúgy a 40 évvel ezelőtti nagyokhoz mérték, csak éppen nem a Black Sabbathhoz vagy a Doors-hoz, hanem a Ramoneshez vagy a poszt-punk mozgalomhoz. (Zárójelbe érdemes még idebiggyeszteni, hogy a svédeknél már régóta népszerű stoner rock is kellő hátszelet biztosított a blues-rock bandáknak, hiszen egyikük-másikuk elfajzottabb gitárjátéka egészen közel áll a stoner mocsárhangzásához.) A lényeg azonban ugyanaz, mint a rockzenében mindig: az eredetiség és az autentikusság. Utóbbiból értelemszerűen nincs hiány, legyen szó a természetközeli Witchcraft-atmoszféráról, a Graveyard önironikus címválasztások (Ungrateful Are The Dead, Uncomfortably Numb) mögé rejtett psych-bluesáról, vagy a Siena Root szitárral tolmácsolt dallamairól. Az originalitás pedig esetünkben annyit jelent, hogy mennyit képesek az említett zenekarok hozzátenni az általuk felelevenített tradíciókhoz. Jobb esetben egész sokat: mint a 21. század gyermekei, kapásból nagyobb fordulatszámon játsszák azt a piszkos kis bluest, mint a példaképek (ld. Graveyard, The Crystal Caravan), máskor egy abszolút modern hangzás keretei között, modern felfogásban tolmácsolják a Iommi-ihlette riffeket (Witchcraft: Legend), de az is megesik, hogy egy álmodozóan könnyed, virággyermekes tradíciót csomagolnak progresszívebb köntösbe (Dead Man, Siena Root). A hányaveti, de tökös blues-rocktól a korabeli, szilaj hard rockon keresztül a beborult doom rockig terjedő stíluspalettából pedig gyakran az eltérő műfajok vegyítéséből kevernek ki a zenekarok sajátos ízeket – persze ne feledjük azt, hogy ekkoriban még sokkal inkább egy tőről fakadtak a különböző rockzenei műfajok, nevezetesen a jó öreg bluesból (elég csak felidézni, hogyan hangzott a Black Sabbath első lemeze, és milyen bluesosan gitározott maga Tony Iommi is).
„Szeretjük a régi hangzást, az erősítőket és a hangszereket, de mi nem egy öreg banda vagyunk, amelyik csak öreges számokat ír. Persze, vannak olyan zenekarok, amik mindenféle módon megpróbálják lemásolni az első öt Sabbath-lemezt, de mi nem tartozunk közéjük. És szerintem se a Graveyard, se a Witchcraft – főleg a legutóbbi lemezén – nem sorolható oda. A 'Legend' annyira modern, amennyire egy rocklemez csak lehet.” (Björn Lohmander, a Crystal Caravan gitárosának nyilatkozata Magazinunknak).
A svéd zenekarok többnyire két fő csapásirány mentén mozognak: az egyik a blues-rockos, a Cream, az MC5, a Captain Beyond, a Sir Lord Baltimore és a Led Zeppelin – és persze a honi November – nyomdokain haladó keményvonal (Graveyard, The Crystal Caravan, Abramis Brama, Skånska Mord, Gordon Fights, stb.), a másik pedig a doomot még rock-embrióként ismerő, a korai Sabbath és Pentagram univerzumában létező irányzat (Witchcraft, Burning Saviours, Noctum, stb.), amely alkalomadtán vállaltan csap át stonerbe (Asteroid, The Graviators). Persze akadnak különböző vadhajtások, mint a hippi-életérzést meglékelt, szétfüstölt dalszerkezetekben tolmácsoló zenekarok (Siena Root, Dead Man), vagy a bluest inkább a garázsrock felé közelítő kísérletek (Spiders) – és ne feledkezzünk el az elszaporodó okkult rock bandákat képviselő Ghostról sem, ami szőrmentén szintén idesorolható. A Horisont zenészei által csak „New Wave of Old Man’s Rock’-ként aposztrofált vonulat tagjai egyaránt nagyfokú autentikussággal, lüktető intenzitással, vagyis akárhogy is csűrjük-csavarjuk, szívvel-lélekkel tolmácsolják a rockzene 40 évvel ezelőtt fogant válfaját. Graveyardtól Witchcraftig, a múltból építik a jövőt, ami nem egy nagy ördöngősség, viszont annál nagyobb élvezet. Arról nem is beszélve, hogy ki tudja, mi fog még kisülni ebből...
Összeállításunkban a témába vágó, jelentősebb svéd zenekarokat mutatjuk be, az együttesek történetére és főbb ismertetőjegyeire fókuszálva. (Tomka)
GRAVEYARD
A svéd retro rock hullám egyik legeredetibb, legautentikusabb képviselője a 2007-ben alakult Graveyard, mely tökéletesen reprodukálja a '70-es évek fátyolos hangzását nosztalgikus hangvételű dalaiban, gondosan ügyelve arra, hogy megfelelő mennyiségű egyedi ötleteikkel mégis valami különleges muzsikával álljanak elő.
Joakim Nilsson énekes/gitáros és Rikard Edlund basszusgitáros már jóval a Graveyard megalakulása előtt megismerkedtek. A '90-es évek második felétől egy Norrsken nevű formációban játszottak együtt, ahol az a Magnus Pelander gitározott, aki 2000-ben (miután kilépett a Norrskenből) megalapította a rock sötétebb, doomos ágát megidéző Witchcraftot. A Norrsken felbomlását követően Nilsson és Axel Sjöberg dobos egy új zenekart hívott életre Albatros néven, amihez később csatlakozott Rikard Edlund is, itt még mint gitáros. Az Albatros alapvetően egy hobbi blues-rock banda volt, mely öt éves pályafutás után oszlott fel, ugyanis a tagok egy másik, rockosabb irányba indultak tovább. Nilsson, Edlund, Sjöberg, valamint Truls Mörck (gitár/ének) 2006-ban alapították meg a Graveyardot, amiben Nilsson nem csak a gitárért, hanem az énekért is felelt, míg az Albatrosban csak gitározott, és Rikard Edlund is visszatért eredeti hangszeréhez, a basszusgitárhoz. Nem sokkal a zenekar megalakulása után, és egy két számos demót követően, hozzá is láttak első nagylemezük felvételének, mely szimplán a 'Graveyard' címet kapta. A felvételek során Truls Mörck elhagyta a bandát, helyére Jonatan Ramm került. A nagylemez végül 2007 szeptemberében jelent meg Európában a Transubstans Records égisze alatt és 2008 első felében Amerikában a TeePee Records gondozásában.
Ahhoz képest, hogy a Graveyard a zenekar debütlemeze, hangzásában kiforrott, zeneileg érett felvétel, melyet Don Ahlsterberg segítségével készítettek. A megszólalás egyszerre erőteljes és dohos, poros. Meleg, analóg tónusok segítségével ösztönösen merítenek olyan zenekarok tárházából, mint a Black Sabbath vagy a Cream. De nem csak a hangzás vagy a riffek emlékeztetnek a '70-es évek rockzenéire, hanem a sötét hangulat és a szövegek is. Persze nem csak a Sabbath és a rockzene hatott a Graveyardra, hanem hazájuk folk muzsikája és a pszichedelikus rock is, ahogy az az albumot nyitó Evil Ways bevezetője is mutatja, amely akár egy Jethro Tull lemezen is megállná a helyét. Annak ellenére, hogy a Graveyard kiváló kritikákat kapott a szaksajtótól, nem tökéletes lemez, hiszen nem minden dal egyformán erős és fogós, néhány szerzemény sokadikra sem érinti meg a hallgatót, pedig az olyan remek dalok, mint a merengős, bús hangulatú Blue Soul, vagy a tempós, dögös Lost In Confusion jól mutatják, hogy mire is képes ez a zenekar.
A lemez megjelenését természetesen intenzív turnézás követte. Felléptek minden nagy európai és amerikai fesztiválon, köztük a neves SXSW film-és zenei fesztiválon, de turnéztak többek között a Witchcraft, a Clutch és a CKY társaságában is. A következő lemezre négy évet kellett várnia az egyre növekvő rajongótábornak, ennek okáról Axel Sjöberg így nyilatkozott:
„Egy jobb lemezt szerettünk volna, nem akartunk úgy sietni, mint legutóbb. A 'Graveyard' előtt nem sok időnk volt együtt játszani, rendesen összeszokni, most már egységesebbek, rutinosabbak vagyunk.”
A következő album már a Nuclear Blast kiadónál jelent meg 2011-ben, 'Hisingen Blues' címen. A felvételek most is Don Ahlsterberg producer segítségével készültek, de ezúttal két turné körút között „ugrottak be” a stúdióba, hogy gyorsan rögzítsenek pár dalt. Ezt a munkamódszert a kényszer szülte (Ahlsterberg és a Graveyard is folyamatosan turnézott akkoriban), de nagyon is bevált, hiszen a 'Hisingen Blues' kiválóan visszaadja az élő muzsika vibrálását, lüktetését. Joakim Nilsson is hasonlóan szólt egy interjúban:
„Általában közös jammelésből születnek az új dalaink, mindenki hozza az ötleteit, amiket aztán dallá formálunk, a szövegírásból is mindenki kiveszi a részét. Egy olyan lemezt szerettünk volna, amin sok különböző érzés, hangulat megtalálható. Ami pedig a felvételeket illeti, élőben játszottuk fel a dalokat, csak az éneket rögzítettük külön.”
De nem csak a dalok élő lüktetése szembetűnő, hanem az is, hogy mekkora fejlődésen mentek keresztül dalszerzés terén a zenészek az első lemezhez képest. Érettebb, átgondoltabb, de még mindig nagyon is zsigeri szerzemények sorjáznak, most már üresjárat nélkül. Előkerültek azok a kitörölhetetlen, azonnal ható dallamok, amik a 'Graveyard' néhány dalából hiányoztak, de a keserves, mocsárszagú blues és a kemény, tomboló rock koszos, vad, de nagyon is szerethető szerelemgyermekeként felsíró gitárszólók is elszaporodtak az új dalokban. A Led Zeppelin, a Cream vagy a Black Sabbath hatásai mellett egy nagy adag pszichedelia is költözött a nótákba, de ennél is tovább merészkedtek Nilssonék, elég meghallgatni a spagetti-westernek világába kalauzoló Longingot, mely gyakorlatilag a stúdióban született és nyerte el végső formáját. De a lüktető, remek dallamokkal ellátott címadó dal is megvillantja, hogy a Graveyard egy kiforrott zenekar, saját hangzással és elképzelésekkel. A lemez címe egyébként utalás Göteborg egyik szegény és rideg iparnegyedére (Hisingen), melynek komor hangulata tetten érhető több dalban is, például a legendás Pink Floyd dal címét továbbgondoló Uncomfortably Numbban, vagy az albumot lezáró kesernyés, zabolátlan blues-rock balladában, a The Sirenben is. A 'Hisingen Blues' nem csak a kritikusokat és a rajongókat nyűgözte le, de hazájában elnyerte a Grammy-díjat az év rock/metal lemeze kategóriában, olyan korongokat utasítva maga mögé, mint az Opeth 'Heritage', a Hammerfall 'Infected', The Haunted 'Unseen' és az In Flames 'Sounds of a Playground Fading' lemezei.
A kötelező hosszú koncertkörutat követően viszonylag hamar visszatért a Graveyard legénysége a stúdió falai közé, hogy a jól bevált munkamódszer segítségével rögzítsék harmadik nagylemezüket 'Lights Out' címmel, amely 2012 októberében került a boltok polcaira. Az új album dalai nem arattak olyan zajos sikert, mint a 'Hisingen Blues'-é, pedig minőségében odatehetők az áttörést hozó második lemez dalai mellé. Talán a visszafogottabb, higgadtabb megközelítés, vagy a megszaporodott retro rock zenekarok jelenléte, esetleg a testvérzenekar, a Witchcraft kiváló albuma, a 'Legend' halványította el a 'Lights Out' fényeit, mindenesetre ezt a lemezt többen is negatív kritikával illeték, mondván, hogy nincs meg benne az a vadság, az a csapongás, ami a 'Hisisgen Blues'-t olyan feledhetetlenné tette. Pedig némi ismerkedés elég hozzá, hogy lássuk: a Graveyard a 'Lights Out'-tal ismét egy remek lemezt alkotott, melyen ezúttal az érzelemgazdag, lassabb tételek okozzák a hátborzongató katarzist, némileg háttérbe szorítva a pőre rock dalokat. Egyvalami biztos, a Graveyard ezzel a három lemezzel teljesen megérdemelten vívta ki a retro rock hullám vezető zenekara címet és valószínűsíthető, hogy a divat lecsengését követően a 2000-es évek egyik legjobb rockzenekaraként fogjuk emlegetni őket. (Pálinkás András)
WITCHCRAFT
A lehető legjobbkor kerül terítékre a Witchcraft nevű kompánia eddigi pályafutását összefoglaló cikkünk, hiszen a svéd pszichedelikus doomsterek nemrég jelentették meg friss, négyes sorszámú albumukat, a ’Legend’-et. Annak ellenére, hogy a Magnus Pelander énekes vezette Witchcraft (egy magyar black metal zenekar is viseli amúgy ezt a nevet, nem összetévesztendő!) mindössze 12 éve alakult Örebróban, hihetetlenül hitelesen keltik életre a hetvenes évek rock-hangulatát. Persze, ha valakiben mélyen bent rejtőzik a tehetség és az az érzés, amely a svéd boszorkányok lelkületét áthatja, akkor teljesen mindegy, hogy 2, 22, vagy 222 éve alakultak meg – a végeredmény úgyis magáért fog beszélni. Persze azért a Witchcraft pályafutását is jellemzi a fejlődés, eddigi négy munkájuk közül az öt év szünet után megjelenő ’Legend’-et érzem a csúcspontnak. De kezdjük az elejétől!
Pelander elsősorban olyan nagy elődök hatására hívta életre a zenekart az ezredfordulón, mint az amerikai doom banda, a Pentagram (élén a nem túl szép, de legalább rémisztő hippivel, Bobby Lieblinggel), illetve a pszichedelikus rock egyik atyjának számító Roky Erickson. A kezdeti elképzelések éppen ezért egy Pentagram / Erickson tribute-zenekarról szóltak, amit Pelander sosem titkolt:
„A Witchcraft eredetileg egy szólóprojektnek indult. A ’No Angel or Demon’ EP-n hallható zenészek nem voltak tagjai a bandának, ők a barátaim voltak, akik segítettek abban, hogy egy álmom valóra váljon. A célom az volt, hogy rögzítsek valamit, amit két, számomra fontos zenésznek ajánlhatok. Az egyikük Bobby Liebling, a másik pedig Roky Erickson.”
Ennek ellenére a Witchcraft szép lassan élni kezdett és saját zenei ösvényére lépett, s a 2002-es ’No Angel or Demon’ EP után két évvel már meg is született az első lemez, vagyis a zenekar nevét viselő ’Witchcraft’. Ekkor Pelander (ének és gitár) mellett John Hoyles gitáros, Ola Henriksson basszer és Johan Arnesén dobos alkották a Witchcraftot. Az elszakadás persze nem ment könnyen, amit mi sem bizonyít jobban, hogy az első lemezen két ’70-es évekbeli Pentagram dal, a Please Don’t Forget Me és a Yes I Do is helyet kapott, míg a ’Firewood’ utolsó tétele is magába olvaszt egy Liebling szerzeményt, a When the Screams Come-ot. Roky Erickson pedig a ’The Alchemist’-en „kapott” egy bónuszdalt, a Sweet Honey Pie-t. Persze ahhoz, hogy a srácok röpke 30 évet tudjanak visszaugrani az időben, nem volt elég inget és trapézgatyát húzni, hanem olyan megszólalást kellett produkálni, amely valóban visszaadja az adott kor feelingjét. Ezért szükséges például az analóg hangzás, amely elengedhetetlen a szellemiség visszaadásának szempontjából. Mondjuk, kötve hiszem, hogy Pelander így gondolkodott, mint ahogy azt felvázoltam: minden bizonnyal nem agyalt hosszasan azon, hogy mit és hogyan kell csinálni, hanem ösztönösen cselekedett és cselekszik, amikor megszül egy-egy Witchcraft szerzeményt és albumot.
Az első albumnak többek között az adta az egyik különleges ízét, hogy Pelanderék egy alagsorban rögzítették. Egy olyasvalakinek, aki nem hasonló zenén nőtt fel, vagy képtelen nyitni az analóg hangzás, vagy a nem okvetlenül fület robbantó megszólalás felé, talán „rossz minőségűnek”, vagy „ósdinak” hathat a lemez. Aki viszont rákap az ízére, s megszokja a dolgot, egészen biztosan örök barátságot köt az örebrói srácokkal. Mindenesetre a 2005-ös ’Firewood’ és a 2007-es ’The Alchemist’ már kevésbé garázshangú, de még mindig régies szagú dalokat rejt, és zeneszerzés terén sem tört meg a lendület. Lehet, hogy sokan nem értenek egyet velem, de ez a stílus valamennyire megengedi, hogy a zeneszerző egynél többször is elővegye a bevált paneleket, mert természetéből fakadóan nem törnek olyan hamar felszínre a hasonlóságok, mint egy direktebb zenei stílus esetében. Ennek ellenére azt azért kíváncsian várom, hogy meddig tud működni a Pelander-gépezet. A Witchcraft szerzeményeit ugyanis kivétel nélkül ő írja, ami hosszú távon talán mégis okozhat némi ihlethiányt. Talán ezért is kellett ilyen sokat várni a hármas és a négyes sorszámú kiadvány között.
A történethez persze az is hozzátartozik, hogy 2006 és 2012 között a Witchcraft legénysége tulajdonképpen teljes egészében kicserélődött, így nem is nagyon volt kivel rögzíteni a következő lemezt. Jonas Arnesén dobos még a ’The Alchemist’ felvételei előtt elhagyta a csapatot, a Henriksson-Hoyles duó pedig egy új vállalkozásba, a Troubled Horse-ba fogott, noha Henriksson (basszusgitár) végül a fedélzeten maradt. Ekkor vetődött fel Pelanderben, hogy négyről öt főre növeli a zenekar tagjainak számát, ami azt jelentette, hogy leteszi a gitárt és kizárólag az éneklésre koncentrál – így Simon Solomon és Tom Jondelius személyében két gitáros is érkezett a csapatba, kiegészülve a Fredrik Janssont váltó dobossal, Oscar Johanssonnal.
Az időközben a Nuclear Blasthez szerződő zenekar imént említett lemeze, a ’Legend’ már egy teljesen letisztult, szépen csengő Witchcraftot mutat, amely némileg megosztotta az „oldschool” fanatikusokat. A vita tárgyát természetesen az képezi, hogy az első album sokkal közelebb állt hangzásában a hőskorhoz, mint a legújabb – ítéletet hozni nehéz, én úgy gondolom, hogy a zene sava-borsa nem veszett el, és a ’Legend’ simán odapakolható a korábbi három munka mellé – sőt! Ezek a srácok továbbra is megélik és újraalkotják a ’70-es éveket, még ha 2012-ben ez minden kétséget kizáróan csak a zenében tud megmutatkozni. (Jocke)
SIENA ROOT
Ha a Graveyard és a Witchcraft a retro-vonulat legsikeresebb, reprezentatív bandája, akkor a Siena Root a titkos fegyvere. Habár a Siena Root muzsikáját szintén a rockzene ’60-as évek végén kisarjadt ágáról metszették, stílusuk és főképp megközelítésmódjuk mégis elhatárolja őket mind a pszichedelikus doom rockot játszó Witchcrafttól, mind a blues-rockot metalosra keményítő Graveyardtól. Ugyan 2004-es debütlemezük, a – talán ironikus című? – ’A New Day Dawning’ még két lábbal ropta a Cream és a Led Zeppelin által propagált bluesos rockzenét, a Siena Root muzsikája ma már talán közelebb áll a Nyugaton virágzó jam színtérhez, mint a nosztalgiában megmerítkező svéd társaikéhoz. Persze, a jam-rock kialakulását is egy woodstocki legendához, nevezetesen a Grateful Deadhez kötik, így nem csoda, ha a ’71 utáni lemezek iránt bevallottan nem érdeklődő tagok zenei világa a ’67 és ’72 közötti vívmányokat foglalja magába.
A Siena Root története nem a nagy kiadóhoz való szerződés, vagy a széles körű elismertség megszerzésének sikersztorija. A zenekar életét nem szegélyezik jelentős tagcserék, hiszen alapját Sam Riffer basszusgitáros, Love H Forsberg dobos és KG West gitáros adják. Sam Riffer, aki már kinézetével is ikonikus megjelenést biztosít a bandának (leginkább egy beszívott, életvidám Messiah Marcolinra hajaz), előszeretettel dísziti bassz-riffekkel, komplexre csavart, lépegető játékkal a Siena Root blues-alapú „root rockját”. Love valószínűleg nagy John Bonham rajongó lehetett kiskorában, ugyanis erőteljes, intenzív stílusa, a háttérben aktívan terjeszkedő játéka hoz húzós alapot a zenekarba. Ha Love Bonham és Keith Moon tanítványa, akkor KG West pedig Eric Claptoné és Ravi Shankaré. West az érzéssel pengető, a hangjegyhalmozást kerülő gitárjáték híve, aki előszeretettel nyúl a szitárhoz – ami azt illeti, a woodstocki hippi-miliőt beemelő szitáros, meditatív és progos dalok akár a Siena Root védjegyének is tekinthetők.
Mikor 2004-ben megszülték az ’A New Day Dawning’-ot, már hét éve aktívan koncerteztek Svédország underground klubjaiban, és ez a kiérleltség a dalokon is hallható. Stílusuk ekkor az egészen fapados, repetitív blues-riffektől a 9 perces, szitárjátékkal díszitett Rasanayáig terjedt. Ekkor még Oskar Lundström énekes-orgonista is nagymértékben meghatározta a Siena Root arculatát, elsősorban a Deep Purple és a Uriah Heep hőskorát idéző dühöngő orgonadallamaival. A lemez külön érdekessége, hogy a Siena Root már ekkor is saját ritmusára járt, vagyis abszolút nem 21. századi módon játssza a 20. század zenéjét. Néhol kifejezetten lassúnak hat a lemez, de azok a dalok, amik elsőre túlzottan ráérősnek tűnnek, később többszörösen megjutalmazzák hallgatójukat. Az ’A New Day Dawning’ erénye, hogy hatékonyan fésüli össze az amerikai (southern) rock zenekarok – pl. az Allman Brothers – hatását a brit rockzenével, így az amerikai blues-hangulat ugyanúgy visszaköszön a dalokban, mint a Deep Purple energikussága vagy a Cream pszichedéliája. A megkapó hangulatú Coming Home, a Led Zeppelin balladáit idéző Fever, a tipikus Riffer-basszussal kísért Trippin’, illetve a lemezt záró, kötelezően elszállós Into the Woods máig a Root-koncertek szerves részét képezik.
Eddig még nem említettük, de a zenekarnak van egy különleges tulajdonsága: minden albumát más énekessel veszi fel. Oskar távozása után nem vettek be helyére stabil tagot, maradt a trió felállás, amit folyamatosan rotálódó vendégzenészek egészítenek ki albumról albumra. A visszatérő közreműködők pedig hol egy Root-bulin, hol egy lemezen bukkannak fel évekkel később – a hippi-korszakra emlékeztető attitűd így egy zenei kollektívához közelíti a Siena Rootot. Mindenesetre ennek a hozzáállásnak köszönhető, hogy a rock-rajongók is megismerkedhetnek a csodálatos hangú Sanya énekesnővel, aki a Siena Root második lemezét, a ’Kaleidoscope’-ot énekelte fel. A ’Kaleidoscope’ zeneileg egy kiforrottabb, a progresszivitás irányába is elhajló album, amelyet a szikár, bluesos rock ’n rollok helyett az egyre komplexebbre vett instrumentális összjáték dominál. Habár a lemezt nyersen felütő Good And Bad vagy a basszusgitár és Hammond párharcára építő There And Back Again a lemez direktebb oldalát erősíti, a műt megkoronázó, 12 perces Reverberations egy igazi látomásos dal, eltelve a késő ’60-as évekbeli instrumentumokkal előhívott, hippiszínekben pompázó impresszióval.
A 2008-as ’Far From The Sun’ – amelyet Sartez Farajjal rögzítettek – már az ellenkultúra szellemében fogant tudattágításra felesküdött Transubtans Records gondozásában jelent meg, és bebetonozta a banda stílusát, ami ezentúl a gitárcentrikus blues-dalok és a szellősebb, elmélkedősebb szerzemények egyensúlyára törekedett. Ebből a szempontból a 2009-es ’Different Realities’ talán kicsit el is vetette a sulykot, hiszen a mérleg nyelve a progresszívre tekert, instrumentális dalok felé billent. 2011-ben végre koncertlemezzel jelentkezett a Siena Root, ami helyrebillentette a dolgokat, hiszen a gyakran ütős jam-szekciókkal bővített szerzeményeket hallva a Siena Root egyik legnagyobb erénye is nyilvánvalóvá vált, miszerint képesek egyaránt feszesen és lazán játszani, tudják, mikor kell felpörgetni pár szeles riffel a játékot, és mikor lehet kamillázva tovalebegni egy klasszikus gitárszóló hátán. A zenekar gazdag hangszerelését ezen az estén élőben is maximálisan vissza tudták adni a sok vendégzenésznek köszönhetően – arról nem is beszélve, hogy a spanyol gitár, a tekerőlant vagy a szitár ugyanolyan érzékenységgel szólal meg Westék kezében, mint az orgona vagy a jó öreg Fender Stratocaster.
A Siena Root jelenleg hatodik nagylemezén dolgozik, amiről két dalt már be is mutattak a most novemberi európai turnéjukon. De míg a Graveyard már sokadik főállású, telt házas turnéját vezényli le, a Siena Root pedig továbbra is kis klubokba szorul, mégis keserédes lesz a végeredmény – még úgy is, hogy minden Root-koncert vérbeli, velős örömzene. Lehet divatnak titulálni a retro-hullámot, de ha egy ilyen tehetségű zenekar, mint a Siena Root, 8 eurós koncerteken, pár száz főnek játszik még Németországban is, akkor miről is beszélünk tulajdonképpen? (Tomka)
THE CRYSTAL CARAVAN
„Kristály karaván” – ha valakinek erről nem a késő ’60-as évek zenei világa ugrik be, az bizonyára nem hallott egy Doors-, Deep Purple- vagy Led Zeppelin-lemezt se. Pedig ezek az umeåi fiúk (és lányok) ezeket, és ilyen sorrendben hallgatták gyerekkorukban, ugyanis húszas éveikre úgy döntöttek, nem csak megidézik, de fel is pörgetik kedvenc műfajuk kedvenc korszakának égszie alatt fogant dalaikat. A Crystal Caravan zenéje kb. olyan, mintha egy bespeedezett, szteroidokon élő Doors játszana, akik energikusságban a Black Dog vagy a Rock and Roll legvadabb interpretációit is le akarják körözni.
A zenekart 2002-ben alapította Björn Lohmander és Stefan Bränberg gitáros, akik már iskolás éveikben is együtt pengették a rock ’n rollt. A Crystal Caravan zenéjének gerince az ő savval maratott, blues-alapú, de mégis sebes gitárjátékuk, amik a karakán riffek mellett az epikus szólókat sem vetik meg. Jimmy Page és Ritchie Blackmore mellett valószínűleg Mountain és MC5 lemezeken edzették ízlésüket, hogy dalaikban egyensúlyba kerüljenek a hard és az acid rock riffek. A felállás 2005-2006 környékén szilárdult meg, ekkor csatlakozott a ritmusszekció (Christopher Olsson dobos, Pierre Svensson basszusgitáros), akik játéka ugyan valamelyest háttérbe szorul az intenzív riffelés mögött, de precizitásuk kulcsfontosságú a hasonszőrű zenékben. Ráadásul segítőjük is akad Annika Bränberg személyében, aki az ütős hangszereket kezeli, és ügyesen dísziti a dalokat játékával anélkül, hogy túlságosan mezítlábas feelinget kölcsönözne azoknak. Természetesen Ray Manzarek-rajongó is akad a bandában: Jonas Lindsköld robbanékony szólamai közelítik még jobban a Crystal Caravan zenéjét a ’60-as, ’70-es évek billentyűs hangszereket középpontba állító zenekaraihoz, nevezetesen a Doors-hoz, a Deep Purple-höz és a Uriah Heephez.
Az énekes személye mindig kulcsfontosságú egy rock ’n roll zenekarban – csak itt nem a technikai tökély, hanem az egyéniség, a karizma az értékmérő. A Graveyard és a Witchcraft is ezért futhatott be: frontembereik olyan markáns orgánummal tolmácsolják dallamaikat, amiket egyszeri hallás után sem lehet kisöpörni a memóriából. Nos, Niklas "RG" Gustafssonnak sem kell szégyenkeznie, még ha hangja nem is olyan egyéni, mint Magnus Pelanderé vagy Joakim Nilssoné; hangszínében Jim Morrison és a fiatal Mick Jagger öröksége keveredik, és utóbbi aktivitásához méltó, kígyózó-karcos témákkal tornázza fel a hard rocker dalokat. Niklas domborítja ki a Crystal Caravan nagy ívű, és egyben melankolikus oldalát is, ugyanis a sok blues ’n roll közé nem átallannak beszúrni egy-egy, a korai Lynyrd Skynyrd sztrádakoptató szabadsághimuszaira emlékeztető eposzt. Ilyen a 2008-as debütről a Down Under, vagy a ’Against The Rising Tide’-ról az Apple Hotel.
Mióta kialakult a banda 7 fős (!) tagsága, azóta a Crystal Caravan nem csinált mást, mint lemezt adott ki, majd koncertezett. 2009-ben és 2010-ben megszülte két stúdióalbumát, utána pedig bebarangolták Nyugat-Európa underground klubjait, rádióműsorait és fesztiváljait, és mindenhol felléptek, ahol csak igény volt harapós rock and rolljukra. Már a 2009-es, a Garageland Records-nál megjelent ’The Crystal Caravan’-on is teljes vadságában pompázott stílusuk, így a Tombtonse Eyes-t vagy a Wicked Mindot simán össze lehet ereszteni a We Always Lose-zal vagy a Love and Directionnel. A különbség csak annyi, hogy az ’Against The Rising Tide’ dalai hatásosabbak, előbb mindig fülbe másznak, mielőtt a földre tepernék a hallgatót őrült vonaglásukban. Legyen szó a mai világ előgyártott álmait kritizáló Focus-ról vagy a banda Stairway To Heaven-szerű opusáról, a Wrecking Ballról, Niklas is jobb érzékkel tolmácsolja Morrison-áhitatát, és garantáltan odacsattant valami velős rock ’n roll csavart mindegyik refrénbe.
A 2013 elejére egy friss EP-t előirányzó Crystal Caravannak csupán azt lehet szemére vetni, hogy némileg hadilábon állnak az eredetiséggel: a Doors-hatásokat talán túlságosan is nyíltan vállalják (halld az elsőlemezes Monkey-t), illetve a korszak legütősebb műfajjegyeit összemixelő zenéjük minden igyekezete ellenére sem tartalmaz egyéni hangvételt. Persze, maga a keverék tekinthető sajátosnak, és az is tagadhatatlan, hogy a hatékony dalszerzői véna mellett a Crystal Caravan zenéjének energikussága mindent feledtet. Szilaj, harsány és vehemens örömzene ez, amin nem illik túl sokat agyalni – csak élvezni kell. (Tomka)
DEAD MAN
Minden valamirevaló színtérnek, mozgalomnak, trendnek, stílusnak van origópontja. A svéd retro rockerek körében ez a Norrsken: ebből virágzott ki a Graveyard és a Witchcraft rockja meg rollja, és innen fakad a Dead Man pszichedéliája is. Valószínűleg az egykori tagok nem tennék ki az ablakba azt a pár demószerűen bájos dalt, amit összejátszottak a 2000-es évek elején valamelyik örebrói garázsban, de tény, hogy azóta mindegyik résztvevő csúcsra járatta karrierjét – méghozzá igényes albumok sorával. Nincs ez másképp Kristoffer Sjödahllal sem, aki szabadulva a Norrsken kötelékeiből, dobcájgját rögtön gitárra és mikrofonra cserélte. Majd verbuvált maga mellé egy triót – Johan Rydholm (gitár), Joakim Dimberg (basszusgitár), Marcus Allard (dob) –, akikkel a rockzenét a folkos végéről fogja meg.
A Dead Man különlegességét az adja, hogy zenéje nem igazán hasonlít pályatársaiéra. A direkt dallamokat messzire kerülik, és műhelyükben álmodozóan folkos, LSD-sen mámoros rock ’n rollt szülnek, amely a debütlemezes Black Sabbathot, a korai Jethro Tullt, és persze a Grateful Deadet idézi. A Dead Man két soralbumát őszi melankólia, természetközeli atmoszféra lengi körbe, miközben valami tovalebegő jóérzés suhan át dallamaikon. Az énektémákat jó hippik módjára egyenlő módon osztják szét egymás közt, vagyis a lemezeken mind a négy tag vokálozik – leginkább Roger Chapman (ex-Family) vibrato-stílusában.
Sok más svéd zenekarhoz hasonlóan, karrierjüket egy örebrói garázsban kezdték, ahol felvették a ’Ship Ahoy!/Thousand Mile Stare’ c. kislemezüket 2004-ben, amit másfél évvel később, 2006 elején követett az első nagylemez. A Crusher Records gondozásában megjelent album – habár tartalmazott egy-két lényegretörően rockos dalt, mint a nyitó Goin’ Over the Hills-t – megalapozta a tipikus Dead Man-hangulatot, amiben a woodstocki romantika keveredik egy gyengéden elborult hangvétellel és az újvilági sztrádákról idevágott Americana-feelinggel. A zenekarvezető Kristoffer mai fejjel néhány dalt túlnyújtottnak, hanyagnak tart, ám ez a szellősebb fogalmazásmód egyrészt passzol a banda laza tempójú, nyugodt dalaihoz, másrészt a Dead Man élőben szereti jammeléseiben átírni, újrafogalmazni szerzeményeit, úgyhogy a korrekcióra mindig akad esélyük. Azért a ’Dead Man’-t se kell félteni, hiszen a csúcspontja a lemezt záró, 14 perces Deep Forest Green progresszív váltásainak, old school, súrlódó riffjeinek, experimentális passzázsainak köszönhetően.
A ’Dead Man’ underground körökben jó startnak bizonyult, a nagyobb elismertséget viszont a 2008-ban kiadott ’Euphoria’ hozta el, ami szinte kizárólag pozitív kritikákat kapott a nemzetközi sajtóban. Az időközben elrepült két év alatt túl sok minden nem változott a banda háza táján, talán csak a tagok éreztek rá jobban egymás játékéra a turnézásnak köszönhetően – annyi biztos, hogy az ’Euphoria’ egy kiforrottabb, kerekebb lemez lett. Habár a vokálmunka továbbra sem csúfolható kiemelkedőnek, az akusztikus gitárra, orgonára, furulyára támaszkodó instrumentális betétek olyan lírai szépséget rejtenek, amik feledtetni tudják a halványabb énekdallamokat is.
Az ’Euphoria’-n a Dead Mantől már megszokott folk-rock szerzemények mellett nagyobb lélegzetvételű, vasárnap délutáni nyugalmat árasztó dalok is helyet kaptak, mint a The Wheel vagy a Rest In Peace. A hangszerelési truvájokra, apró finomságokra fókuszáló együttes zenéje továbbra is lassan ér, viszont egészen addiktív, ha egyszer megfertőzi hangulatával az urbánus szmogot és rohanást elunó hallgatót.
Az ’Euphoria’ kiadása után úgy tűnt, végre beindul a zenekar szekere, 2009 elején még az Egyesült Államokba is eljutottak turnézni. Ám ezt egy jelentős törés követte: Sjödahl mellől mindhárom tag távozott, így komplett sorcserére került sor a Dead Manben. Az új tagság: Peter Lindström (gitár/ének), Mikael Olausson (basszusgitár/ének), Jesper Mattsoff (dob) már lebonyolított egy körutat 2011-ben, jelenleg pedig a harmadik nagylemezen dolgoznak – igaz, nem sietik el a dolgukat. A mai zeneiparban ez a tempó valószínűleg egyenlő a karriergyilkossággal, de a Dead Man svéd pályatársaihoz hasonlóan elsősorban saját örömére zenél. Mi viszont pont azért szeretjük őket, hogy kilépnek a kortárs fogaskerékből, magasról ejtenek a lemezipar trendjeire és a rockzene újonnan kitaposott útjaira, és dalaik a változatlan Természet emberen túlnyúló, kiküzdhetetlen nyugalmát árasztják. (Tomka)
ABRAMIS BRAMA
Az Abramis Brama megalakulása és talán nyugodtan mondhatjuk, hogy egész pályafutása több szempontból is hasonlít közvetlen pályatársaiéhoz. A svéd retro rock vonal kialakulása nagyjából az ezredforduló környékére, pontosabban a kilencvenes évek második felére tehető, arra az időszakra, amikor olyan zenekarok jelentek meg az északi, majd nemzetközi zenei palettán, mint a Norrsken, a Grand Magus, vagy a magazinunkban már korábban bemutatkozó Witchcraft. Az 1997-ben, a svéd fővárosban életre hívott Abramis Brama muzsikájára (mely név a dévérkeszeg latin megfelelője) leginkább a stoner rock és a doom jelzők a legkifejezőbbek. A színtér összetartásáról, de más szemszögből nézve szűk teréről könnyen meggyőződhetünk, ha rámutatunk a különböző átfedésekre, amelyek nem csak a zenében, hanem a tagcserékben is tetten érhetőek. Fredrik Liefendahl 2006-ban hagyta ott a Grand Magust az Abramis Brama kedvéért; míg a pár évvel később induló, 2000-ben bemutatkozó Witchcraft ugyanabban az évben vette be soraiba Fredrik Jansson dobost, aki egészen addig a „Keszegeket” erősítette. Tehát 5-6 évvel ezelőtt egy gyönyörű kis „háromszögezés” ment végbe a Grand Magus, a Witchcraft és az Abramis Brama között a ritmusszekcióban…
Ami azonban mégis megkülönbözteti az Abramis Bramát az ismertebb svéd doom-stoner-pszichedelikus bandáktól, az az anyanyelv használata. Amikor 1997-ben Fredrik Jansson és Dennis Berg (jelenleg basszusgitár) létrehozták a zenekart, rögtön a svéd mellett tették le voksukat. Érdekes, hogy eredetileg Jansson vállalta volna magára a basszusgitáros szerepét, de nem találtak megfelelő dobost, így Berg kezelte a hathúrost, Jansson pedig a bőrök és cinek mögé ült. Noha a svéd nyelv miatt meglehetősen szűk réteghez jut el zenéjük mondanivalója, az Abramis Brama megszólalásával is képes visszaadni az egyébként legtöbbször depressziós állapotokról, belső vívódásokról szóló dalszövegeit. Öt lemezes pályafutásuk alatt mindössze egyszer tettek kivételt, 2003-ban megjelent albumuk, a ’Nothing Changes’ angol dalszövegeket tartalmaz, bár a korábban megjelent dalok témái köszönnek vissza rajta. Ennek ellenére nem tükörfordításokról beszélünk, a zenekar megpróbálta újraértelmezni svéd szövegeit, ezúttal a nagyközönség számára is kissé közérthetőbb formában.
A meglehetősen erős ’Smakar Söndag’ után a zenekar talán ismertebb lett, mint valaha, ezt a megállapítást Dennis Berg is osztja. A nagy kérdés csak az, hogy vajon mit érhetne el a zenekar, ha véglegesen angolra váltanának? Többször kérdezik tőle, hogy miért ragaszkodnak ennyire anyanyelvükhöz, de ő továbbra is kiáll a 15 éve meghozott döntés mellett. „Tudom, hogy ezzel egy kicsit magunkat szorítottuk sarokba, és nagyon sok rajongó nem ért ezzel egyet. De a rock és a metal nem csak az angolról szól. Úgy döntöttünk, hogy maradunk az eredeti elképzelésünknél.”
A fentebb már említett angol nyelvű album is jóval inkább a Record Heaven kiadó nyomására született meg, s bár Berg kiforrottabbnak érezte az angol verziójú dalokat, ezt nem a nyelvváltásnak tudta be:
„Az első két lemezünk dalaiból gyúrtuk össze a ’Nothing Changes’-t, s sokszor kompletten új szövegeket írtunk angolul, mert a tükörfordítás sok esetben nem működött. Ugyan kiforrottabbak a dalok, de ez nem az angolnak köszönhető, hanem annak, hogy már 3-4 éve folyamatosan játszottuk azokat a számokat, s az utolsó részletekig ki tudtuk dolgozni őket. Nem jött be a kiadó számítása, így visszaválthattunk a svédre.”
Hogy mennyire nem tetszett a kis kitérő a svédeknek, arról mindent elárul Berg gunyoros és önkritikus félmondata: „Az album munkacíme ’Eladtuk a lelkünket a Record Heaven-nek’ volt…”
Ez mindent elárul az Abramis Brama önkifejezéséről és munkásságáról, de nem azt jelenti, hogy ne mernének kísérletezni vagy váltani. A 2006-os doboscserével egyidejűleg Robert Johansson gitáros is megérkezett a zenekarba, meghozva a szükséges váltást és a friss fuvallatokat. Ulf Torkelsson énekes jobban kivette a részét a dalírásban, Peo Andersson gitáros pedig saját bevallása szerint is új inspirációt kapott Robert érkeztével, s persze az Abramis Brama is máshogy szólt két gitárral. Sajnos azóta Robert kivált a zenekarból a tavalyi év során, de az így ismét négy főre fogyatkozó zenekar nyár, ill. október végén Németországban, Ausztriában és Belgiumban is turnézott, így a rajongók joggal bizakodhatnak abban, hogy nem lassít az Abramis Brama szekere, noha tény, hogy az utóbbi években nem jellemző rájuk a rohamtempó.
Legutóbbi albumuk, a ’Smakar Söndag’ (szabad fordításban: Vasárnapnak tűnik) ugyanis idestova már három éve jelent meg. Ezen az albumon az alapfelállás hangszerei mellett megjelent a zongora és a szaxofon is, míg 2005-ös, ’Rubicon’ elnevezésű sorlemezükön a zongora mellett csellóval színesítették játékukat. Ha megpróbáljuk összefoglalni az Abramis Brama zenéjének receptjét, albumaik ízvilágát, akkor ismételten a hetvenes évek rockjába botlunk. A svéd színtéren található társaik mellett egyértelmű hatásaikként a Black Sabbath-ot, a Creamet, a Novembert (szintén svéd) és a Mountaint nevezhetjük meg.
Személy szerint remélem, hogy valóban nem áll meg a szekér, s az Abramis Brama folytatja a megkezdett utat, hiszen a svéd retro rock palettán belül is üde színfoltot képvisel Dennis Berg zenekara. (Jocke)
Kapcsolódó cikkek:
„Csak most kezd leülepedni a siker hatása”: Interjú Jonatan Rammal, a Graveyard gitárosával
Színtiszta, szimpla rockzene: Interjú John és Ann-Sofie Hoyles-szal (Spiders)
Minden, amit tudni akartál a blues-rockról: Graveyard, Spiders - Essigfabrik, Köln, 2012.12.18.
Legutóbbi hozzászólások