"Csak most kezd leülepedni a siker hatása": Interjú Jonatan Ramm-mal, a Graveyard gitárosával

Az utóbbi pár évben a Graveyard felbukkanása volt az egyik legjobb dolog, ami a rockzenében történt. A blues-alapú, klasszikus rockzenét újra divatba hozó svédek ugyanis megmutatták, hogy nem csak a különböző műfajok mixelése jelenti a stílus jövőjét, hanem a gyökerekhez való visszakanyarodás is járható út. A nagysikerű ’Hisingen Blues’ után október végén érkezett a banda harmadik nagylemeze, a ’Lights Out’, ami konszolidáltabb hangvételével és dallamosabb megközelítésével ütött el a korábbi lemezektől. A Graveyard karrierjéről, a sikerről, a turnézásról és a rockzene svédországi helyzetéről Jonatan Ramm gitárossal beszélgettünk.

Hard Rock Magazin: Az elmúlt másfél évben kiadtatok egy nagylemezt, körbeturnéztátok Európát, és a ’Hisingen Blues’-zal megnyertétek a svéd Grammy-t. Számodra mi volt ennek a periódusnak a csúcspontja?

Jonatan Ramm: Nehéz megmondani, mivel nagyszerű évet zártunk. Megtiszteltetés volt, hogy játszhattunk a Deep Purple, az Iron Maiden és a Motörhead előtt: olyan órási helyeken léptünk fel és olyan nagy koncerteket adtunk, amiről korábban nem is álmodtunk. Sosem fogjuk elfelejteni ezeket a bulikat, de zenekarként inkább a kisebb klubokban érezzük otthonosan magunkat. A Grammy-díj viszont meglepetésként ért minket. Mi úgy tudtuk a díjkiosztó előtt, hogy egy másik zenekar fogja megnyerni a Grammy-t, úgyhogy nem is számítottunk semmire. Nagyon különös, ugyanakkor nagyon szórakoztató este volt. Attól függetlenül, hogy elég furcsa dolog versenyezni a zenében, nagy megtiszteltetésnek érezzük ezt a díjat.

HRM: A ’Hisingen Blues’ nagyon sok figyelmet kapott a rockmédiában, rengeteg új rajongót szerzett a Graveyardnak. Hogyan hat rád a zenekar sikere?

J.R.: Őszintén szólva, szerintem nem igazán van ránk hatással. Ugyanazok a földközeli emberek maradtunk. Minden nagyon gyorsan történt velünk, sokat turnéztunk, úgyhogy nem volt sok időnk gondolkodni azon, mi is történik éppen. Nem rágódtunk azokon a dolgokon, amiken épp átmentünk, úgyhogy csak mostanában kezd leülepedni bennünk a siker hatása.

HRM: Mennyire vagytok híresek Svédországban?

J.R.: Jól megy a zenekar szekere itthon, ismernek minket az emberek, de nem vagyunk nagy rocksztárok. Több pénzt keresünk, mint korábban, és otthagyhattuk a polgári munkánkat is, ami hatalmas lépés és persze nagy öröm volt számunkra.

HRM: A svéd rádiók és zenecsatornák játsszák a számaitokat?

J.R.: Néhányuk igen. A svéd rádiók között van pár, amelyik azt játssza, amit jónak tart, és nem azt, amit a hallgatók esetleg elvárnának tőlük. Persze itt is vannak adók, amik csak kommersz dolgokkal foglalkoznak. Úgyhogy minket sem játszanak egyfolytában, és általában nem is napközben, de azért be szoktunk kerülni a rádiókba.

HRM: Október végén jelent meg a harmadik nagylemezetek, a ’Lights Out’. Milyen téren fejlődött, változott a zenétek a ’Hisingen Blues’-hoz képest?

J.R.: Tágítottuk a stílusunkat, és többféle zenét keverünk el a dalainkban. Különösen Joakim, ő sokkal változatosabban énekel, jobban kihasználja a hangját a mélyebb tartományoktól egészen a magasakig. Összességében nehéz leírni, de szerintem egyrészt agresszívebb, másrészt lassabb és lágyabb lett a zenénk.

HRM: A dalszerzési módszeretek változott a korábbiakhoz képest?

J.R.: Nem igazán. A Graveyardban mindenki ír dalokat, általában valamelyikünk hoz egy ötletet a próbaterembe, aztán jammelünk, és megnézzük, hogy mi az, amit szórakoztató játszani az adott ötlet kapcsán. Ha pedig tetszik a végeredmény, akkor elkezdünk dolgozni a részleteken, és kerek szerzeménnyé formáljuk a végére. Általában jammelés közben dolgozzuk ki a dalainkat, ott jön ki igazán, hogy mi működik és mi nem. A különbség most csak annyi volt, hogy kivettünk kb. másfél hónap „szabadságot”, hogy megírjuk a dalokat. Mivel kb. egyfolytában turnézunk, így szükség volt arra, hogy egy hónapra félrevonuljunk és csak zenét írjunk. Próbáltunk a hosszú utazások alatt is írni, de amikor annyi ember zsúfolódik be egy buszba, elég nehéz a megfelelő hangulatba kerülni.

HRM: Milyen felszerelést használtatok a stúdióban ahhoz, hogy létrehozzátok ezt az old school hangzást?

J.R.: Nem vagyok igazán jártas abban, hogy melyik gépet hogy hívják a stúdióban. Don Alsterberg, a producerünk szeret régi felszereléssel dolgozni, aminek nagy szerepe van abban, hogy olyan a hangzásunk, amilyen. Amit csak lehet, igyekszünk élőben rögzíteni és minél kevesebb effektet használni. Mindannyian szeretjük ezt a melegebb, földközeli, éles hangzást, és ezt akartuk a saját albumainkon is viszonthallani – Don pedig pontosan tudta, mire is vágyunk, mi pedig teljes mértékben megbíztunk benne.

HRM: Melyik dal áll hozzád legközelebb a ’Lights Out’-ról?

J.R.: Nehéz erre most válaszolni, mivel számomra csak pár koncert után szokott kiderül ki, hogy melyek a kedvenceim. [Az interjú még a Graveyard most is zajló turnéja előtt készült. – Tomka] De nagyon szeretem a Slow Motion Countdownt és a Hard Times Lovin’-t.

HRM: Mit kell tudni a ’Lights Out’ dalszövegeiről?

J.R.: A szövegeink – még ha keserűnek nem is nevezném őket – általában kritikákat fogalmaznak meg a dolgok jelenlegi állásáról, arról, hogyan működik a rendszer a világnak ezen a felén. Próbálunk olyan dolgokról írni, amit nap mint nap látunk a világban, legyen az egy ember fájdalma, vagy az embereket kontrollálni igyekvő rendszer működése. A ’Lights Out’-re kifejezetten sok jutott az ilyesfajta kritikából.

HRM: Svédország földrajzi helyzete, éghajlati viszonya mennyiben befolyásolja a zenéteket és a dalszövegeiteket?

J.R.: Hosszú telek vannak errefelé, ezek bizonyára hatással vannak ránk. Ezek alatt kell valami elfoglaltságot keresnünk, úgyhogy fogjuk magunkat, és megpróbálunk zenét írni. (mosolyog)

HRM: A ’Lights Out’ megírásakor mennyire gyakorolt rátok nagy nyomást a ’Hisingen Blues’ sikere?

J.R.: Nem éreztünk nagy nyomást, mivel szinte egyfolytában dolgozunk, és nem volt időnk gondolkodni azon, hogy mi is történik velünk, vagy mit kellene csinálnunk. Persze szerettük volna, ha a rajongóknak is nagyon bejön a ’Lights Out’, talán még jobban is, mint a ’Hisingen Blues’. Viszont annyi pozitív visszajelzést kaptunk az előző lemezünk kapcsán, hogy most mindenképp rosszabbra számítunk. (nevet) Nem kaphatod mindig a legjobbat. De szerintem sikerült egy klassz lemezt készítünk, amit remélem nem csak mi fogunk élvezni. Azon nem tudunk változtatni, hogyan és milyen számokat írunk, nem az alapján zenélünk, hogy más emberek mit várnak el tőlünk – mi csak megpróbálunk minél jobb dalokat összehozni.

HRM: Figyeled azért a kritikákat, visszajelzéseket?

J.R.: Szerintem mindig érdekes meghallgatni, hogy más emberek mit gondolnak, pláne, mivel mi a zenélésből próbálunk megélni. Úgyhogy fontos számunkra, hogy mit gondolnak a rajongók, de nem vesszük nagyon a szívünkre a kritikákat, mivel nagyon nehéz olyan lemezt készíteni, ami mindenkinek bejön.

HRM: Novemberben és decemberben Európában turnéztok, de Rikard [Edlund basszusgitáros] sajnos nem vesz részt ezen a körúton. Ki fogja helyettesíteni őt?

J.R.: Egy Johan Grettve nevű srác, akit még régebbről ismerek. [Ramm a Solarius nevű bandában játszott együtt Grettvével, a zenéjükbe itt lehet belefülelni. A Solarius érdekessége, hogy Ramm nem csak gitározik, de énekel is benne. – Tomka] Ami azt illeti, kihúzott minket a szarból azzal, hogy beugrott a turnéra, mivel Rikardnak szünetet kellett tartania. Johan nagyon gyorsan betanulta a dalokat, szerintem minden rendben lesz vele a koncerteken. A turné pedig nagyszerű lesz, a koncerteken úgy fogunk teljesíteni, ahogy szoktunk, és megpróbáljuk minden este a legjobbat kihozni magunkból. Kb. fele-fele arányban játszunk majd új és régi számokat, úgyhogy legalább 5-6 dal terítékre kerül majd a ’Lights Out’-ról.

HRM: A barátjaként hogyan tudod támogatni Rikardot abban, hogy leküzdje a függőségét?

 J.R.: A legnagyobb lépés az, hogy rászántuk magunkat arra, hogy szembenézzünk a függőségével, és Rikard elment a rehabra. Nagyon nehéz megváltoztatni valakit, de amiben csak lehet, megpróbálunk segíteni neki. De végeredményben ő az, aki változtatni tud a dolgokon, az ő fejében kell helyrerakni a dolgokat.

HRM: Svédországban most nagyon sok együttes játssza ezt a ’60-as és ’70-es évek zenéi által inspirált, klasszikus rockzenét. Milyen viszonyban vagytok a többi zenekarral, mint a Witchcraft, a Crystal Caravan vagy a Siena Root?

J.R.: Nagyon jóban vagyunk mindegyik zenekarral, ami azért nem olyan nehéz egy ilyen kis országban. Jóba vagyunk Magnus-szal [Magnus Pelander, a Witchcraft énekese – Tomka] is, mostanában hallgattam is az új lemezüket, ami szerintem nagyon jól sikerült, örülök, hogy még mindig zenélnek. Nagyon jóba vagyunk még a Horisont tagjaival is, akikkel múltkoriban csináltunk egy közös turnét. Sok jó banda van most Svédországban, és mi persze meghallgatjuk a lemezeiket.

HRM: Akkor nem csak a 60-as években íródott albumokat hallgattok? (mosolyog)

J.R.: Nem-nem, nagyon sokféle zenét hallgatunk. Howlin’ Wolftól az újabb death metal és jazz lemezekig mindent. Számomra nem számít, hogy a zene régi vagy új, a lényeg, hogy jó legyen.

HRM: Szerinted miért van ennyi klasszikus, bluesos rockzenét játszó zenekar Svédországban, miért vonzódnak ehhez a műfajhoz a svédek?

J.R.: Jó kérdés... A mi részünkről örülünk, hogy az emberek a két kezükkel, és nem a számítógéppel szeretnének létrehozni valamit. Már az is nagyszerű, hogy az emberek akarnak zenét játszani, de azt nem tudom, hogy miért olyan népszerű errefelé a rockzene.

HRM: Egy utolsó kérdés: ha lenne egy időgéped, melyik korba repülnél vissza, és mit néznél meg?

J.R.: Szerintem a jövőt választanám, hogy megnézzem, mi fog történni. (nevet) Ha viszont egy zenekart kéne választanom, akkor talán a Fleetwood Mac-et nézném meg Peter Greennel, mondjuk a Boston Tea Party show-t. Vagy a Woodstock fesztivált, elég klassz lenne látni Jimi Hendrixet játszani.

Készítette: Tomka