Nile: At The Gate Of Sethu
írta Mike | 2012.10.18.
Megjelenés: 2012
Kiadó: Nuclear Blast
Weblap: http://www.nile-catacombs.net/
Stílus: Death Metal
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
No, ezt is megértük: a Szent Tehénbe kést mártanak… A Nile mindenek felett – eleddig valahogy így szólt a fáma. Most meg számos fórumon keserű hangokba futok bele, miszerint csikorognak a fogaskerekek, a Nagy Nílus kreativitásának oda. És a többi. Való igaz – nézz rá a pontszámra! –, részben egyet kell, hogy értsek a kiábrándultak seregével; lement az anyag számtalanszor, de csak azt éreztem, hogy ez a hús igencsak nyers, se íze, se bűze. Magyarán kis túlzással a féltucatnyi nekidurálást követően sem maradt meg bennem egy árva dalfoszlány sem. Hol az isteni szikra? – kérdeztem a sokadik ismerkedés után. Valahol elszunnyadt a katakombák sötétjében…
Egy jó évtizede az amerikai Nile jött, látott és új utat jelölt ki a death metal műfajában. Albumról albumra érettebbek lettek, a világ pedig minduntalan fejet hajtott, mert mást nemigen tehetett: a muzikális pusztítás olyan minőségi elegyét alkották meg újra és újra, ami túlmutatott a metal megannyi kliséjén, jószerivel megreformálta ezt a tüskés műfajt; Chuck Schuldiner és az Opeth után talán a Nile-nak sikerült leginkább a fősodor közelébe beemelni a zord death metal és az igényes zeneiség házasításának fogalmát, s noha számtalan kiváló, valóban progresszív halálbrigád működik mellettük, igazából még egyiknek sem sikerült kitörnie a földalatti homály-létből…
Ez az első alkalom tehát, hogy egy Nile-anyag nem taglózott le. Nem mondom, hogy az ’At The Gate Of Sethu’ rossz zenét rejt, ám Nile-mércével bizony egy középszerű lemezt kaptunk tőlük, és amennyiben hirtelen felindulásból összevetem például a szintén nyáron napvilágot látott friss Cattle Decapitation-koronggal, akkor ez utóbbi felé billen a mérleg nyelve a karakteres dalok tekintetében. Voltaképp nem az egyediség(re való törekvés) hiányát kifogásolom, hiszen a banda saját arccal, hangzásvilággal bír a kezdetek óta, hanem az új szerzeményeket vélem kevésbé ötletesnek, karizmatikusnak, ezúttal tehát az emlékezetes megoldások száma jóval elenyészőbb a korábbi anyagokhoz képest. Az pedig csupán személyes reflexió, hogy az albumaik fejlődési ívének tükrében azt gondoltam (és nem tagadom: abban bíztam), Karl Sandersék most még inkább elmozdulnak a világzenei témák felé, és ezzel a dallamoknak is nagyobb teret engednek, megtartva természetesen a death metal-stílusjegyeket, ehelyett azonban a számok némileg szikárabbra, pőrébbre lettek lefaragva, nagy sajnálatomra éppen az egzotikus-keleties elemek rovására, ezeknek ugyanis most jóval kisebb szerep jutott, mint annak előtte.
A legszembetűnőbb változás a megszokottnál rövidebb dalokon túl az ének, pontosabban a hörgés terén hallható: a pincemély bugyborékolás mellé megérkezett a már korábban is fel-felbukkanó magasabb fekvésű, goromba acsarkodás-ordibálás, amely szerintem jó húzás volt a banda részéről, hiszen színesíti az összképet, noha biztos vagyok benne, hogy egyesek modorosnak tartják. És lehet, hogy szentségtörésnek hangzik, de ha engem kérdezel, én bátran alkalmaznék helyenként dallamos éneket is, lásd a Fleshgod Apocalypse vagy az Anaal Nathrakh példáját – pedig ők sem játszanak ám cuki bölcsődalokat. No, de hát a pusztító Enduring The Eternal Molestation Of Flame-mel nyitó korong nem is akar a vasalthajú fiúkák kedvence lenni, mondhatni tipikus blastbeatekkel telepumpált Nile-bomba emez, nekem azonban a másodikként érkező The Fiends Who Come To Steal The Magick Of The Deceased a kedvencem mindközül: a remekbeszabott riffek közepette megpihennek egy-egy vészjósló dallamos kórus erejéig, kár, hogy ilyeneket már nemigen hallhatunk több ízben a lemezen… Említésre méltó még az Ethno-Musicological Cannibalisms autentikus másfél percéből kibontakozó Tribunal Of The Dead, amelynek komor riff-görgetegei az ókori rabszolgák ostor sújtotta igavonását vetítik elénk, a Supreme Humanism Of Megalomania-ban pedig az album legmelodikusabb, szinte dúdolható vezérdallama jelenik meg, ezzel enyhítve valamelyest a folyton fortyogó death metal lávafolyam okozta kínjainkon… Még ha valljuk be, oly kellemesek is ezek a kínok!
A Neil Kernon által készült anyag ugyan nem szól rosszul, de mind a dobok, mind a gitárok lehetnének izmosabbak, csúnya szóval korszerűbbek, egyszóval a hangzásnak nincs olyan súlya, mint egy roppant piramiskőnek, hogy stílusos legyek. A ’Sethu’ egységes képet mutat tehát, ám ahogy nincsenek gyengébb dalok, úgy csúcspontokról sem tudok beszámolni. Sajnos. A nagy muzikális pusztításban elveszett a színes-szagos Karakter, s maradt a technikai zsenialitás mezítelen váza…
Legutóbbi hozzászólások