Vissza a '80-as évekbe: Lillian Axe, Helstar, Mortician, The Order of Chaos, Seven Thorns, Emerald - Club 202, 2012.09.12.

Hogy a Lillian Axe / Helstar duó koncertjén nem fogunk tolongani, arra lehetett számítani – arra talán már kevésbé, hogy éppen csak nem lehet megszámolni két kezünkön a fizető vendégeket. A kisközönség talán csak a zenekaroknak volt rossz, a hangulatnak nem ártott: aki megjelent, azt minimum fanatikusnak könyvelhettük el, és leszámítva pár abszurd felvezető jelenetet – mint amikor az Emerald frontemberének közönségénekeltetése 100 %-os siker volt: az egyetlen színpadhoz közel álló néző visszhangozta a refrént –, az a pár tucat ember is masszív atmoszférát alapozott a Club 202 fülledt termébe.

A ’80-as évekről mindenkinek más jut az eszébe: kinek a NWOBHM aranykora, másnak a Mötley Crüe vagy a Poison siker-szériája – ezen az estén a két főhős a ’80-as évek két, egymástól igencsak eltérő profilját villantotta fel pár óra erejéig. Sajnos a kultikus zenekarokat felvezető fiatal bandák is a ’80-as évek zeneiségének így-úgy újrahasznosított változatát próbálták leszuszakolni pár merész vállalkozó torkán, aki a korai érkezés mellett döntött. Voltak köztük jobbak (Emerald) és rosszabbak (Mortician), az viszont biztos volt, hogy egy kivétellel, annyi eredetiség szorult beléjük, mint friss levegő a tökéletesen szellőzésmentes Club 202-be. A családi hangulat viszont alapjáraton működött, a svájci Emeraldot még talán öten, ha meglestük, pedig a dickinsonos hangképzést elsajátító Thomas Winkler egész épkézláb refréneket pakolt az amúgy nem túl izgalmas zenei alapok fölé. 

De a színpadi mozgás legalább annyira kényes pont volt nála, mint az őket követő Seven Thorns énekesénél, aki kb. úgy mozgott a zenére, mint egy durcás kisiskolás, ha nem headbangelt, akkor toporzékolt. A dán europoweresek koncertje alatt is zsúfoltabb volt a színpad, mint a nézőtér, változás csak annyiban történt, hogy a dánok a Maiden-dallamokat Helloween-iskolára cserélték. Gustav Blide sem kiállásban, sem énektechnikában nem hozta a kötelezőt, igaz, itt legalább a gitárosok felmondták a neoklasszikus tananyagot gitárszólóikban.

Azért Blide-ot is alul lehetett múlni mozgáskultúrában, ez a Mortician frontemberének sikerült, aki Axl Rose kígyózó mozgását sajátította el tökéletesen – csak arról a plusz 50 kilóról feledkezett el, ami a Guns énekesétől elválasztotta, és ami miatt még Gustavénál is humorosabb lett produkciója. A Mortician amúgy kőkeményen leragadt a ’80-as években, igaz, még akkor kezdték az ipart, a Maiden árnyékát viszont ők sem vetkőzték le, és itt még az énekteljesítmény sem volt kellemes, pufogtak a klisék No Wartól kezdve Street Warrioron keresztül a Reflection of Your Soulig, de ekkor már nem viselt meg túlzottan a dolog, mert az előző 45 perc kellemes emlékével sikerült átvészelni a maradék időt a Helstar kezdéséig.

Ebben a háromnegyed órában a kanadai havas hegyekből érkező The Order of Chaos mutatta meg, hogy előzenekarként is lehet izzasztó és izgalmas koncertet adni. A produkciót Amanda Kiernan énekesnő adta el, aki fogta magát, és lement kutyába – néha egészen konkrétan, előszeretettel feküdt le a padlóra az éneklés eksztázisában, vagy amikor épp vízzel locsolta magát a nagy melegre való tekintettel. Habár Amanda kinézetre leginkább Ronnie James Dio női kiadásának tűnt, ő nem is az a légies díva, mint Simone Simmons vagy Tarja Turunen – ő az az énekescsaj, aki sok férfi pályatársánál tökösebb, és akiben egyaránt ott volt Angela Gossow erőteljes hörgése és mondjuk Stu Block hangterjedelme, énekstílusa.

Blockot nem is véletlen citáltam ide, hiszen az Order of Chaos muzsikája talán a honfitárs Into Eternity progresszív/power/thrash hibridjéhez áll a legközelebb – és az se véletlen, hogy mióta Stu az Iced Earthben énekel, Amanda segíti ki élőben az Into Eternity-t. Főhősnőnk ugyanolyan laza eleganciával vált a fülbemászó tiszta témák és a metsző hörgés között, mint Block, csak Amandának még a színpadi performansza is őrületes. A The Order of Chaos-nál beszédesebb zenekarnévvel amúgy is kevesen rendelkeznek: az olyan, könnyed profizmussal elővezetett dalokban, mint a Sexwitch, a The Order of Chaos, vagy a Chaos In Chairo, rendre a fülbemászó dallamok tettek rendet a „kaotikus” és technikás zúzdák háza táján.

Még ha saját műfajukon belül túl sok újdonságot nem is kínált az Order of Chaos koncertje, panaszkodni nem lehetett, az előadás intenzitása, a dalok minősége és főleg Amanda teljesítménye semmi kívánnivalót nem hagyott maga után. Ráadásul meglepetéssel is készültek, a Highway Star power metalos verziójával leptek meg minket (bár valljuk be, túl sokat durvítani nem kellett a dalon), Amanda persze a magasakat is simán kivágta a szám elején. A zenészek jókedvűen bolondoztak végig a színpadon, és a koncert utáni dedikáláson is beszédesek voltak, beszámoltak arról, hogy a „történelem nélküli” Kanadából érkezve, milyen kultúrsokkot jelentett nekik Budapest, és úgy am blokk Kelet-Európa – mi pedig örülhettünk, hogy bepillantást engedtek a kanadai metal szubkultúrába. Érdemes lesz rájuk odafigyelni, annyi szent.

Setlist:

Sexwitch / Chaos In Cairo / Get In The Pit / The Size of Her Diamond / The Order of Chaos / Victim of Circumstance / Highway Star / Darklord

Miután az Order of Chaos megmerített minket a kortárs metal trendekben, a James Rivera vezette Helstar gyorsan visszakanyarított a ’80-as évekbe a maga thrash metal fűszerezett US powerjával. Igaz, a Helstar mindig is szűk határon billegett a darabolós thrash metal és a speedbe hajló power metal között, de élőben még jobban kijött, hogy mennyire durva alapokon nyugszanak Rivera sikolyai, amik a Helstar énektémáinak legalább a felét kiteszik. A közönség nagy része valószínűleg rá volt kíváncsi, hiszen jó pár év eltelt már azóta, hogy a Vicious Rumors élén besikította Magyarország koncerttermeit az alacsony növésű énekes-fenomén. Talán ezért is volt fájó, hogy – ha nem is kellett szájról olvasnunk az énektémákat, de – igencsak alulhangosították a „főszereplőt”, témái egyáltalán nem domborodtak ki a Helstar-zúzdából, sőt. Amúgy amit bemutatott, az a US power éneklés magasiskolája volt, az már csak az én perverzióm volt, hogy simán elviseltem volna a folyamatos hererepesztés helyett pár olyan dallamosabb témát, mint ami a Pandemoniumot is azonnal ható power-slágerré tette.

Most azzal kéne folytatni a sort, hogy Rivera után főként a Robert Trevino és Larry Barragan alkotta gitáros duó vonzotta a tekinteteket – csakhogy a háttérben ott szaladgált Jerry Abarca, aki nemcsak hogy úgy nézett ki, mintha Chris Boltendahl teljesen becsavarodott ikertestvére lenne, de még pofátlanul ízesen és technikásan is pengette basszusgitárját. Abarca mellett és után viszont lehetett és kellett is Barragan és Trevino riffelésére bólogatni, zsigerien ütős volt, ami a Riveránál egy centivel sem magasabb gitárosok műveltek.

A program vérbeli best of volt, vagyis minden albumukról – még az (ahogy Rivera nevezte) „fekete báránynak” számító ’Multiples of Black’-ről is – elővettek egy-két dalt, kvázi a teljes munkásságukat áttekintve. A dalok ennek ellenére nem mozogtak túl széles regiszteren, hiszen a ’Glory of Chaos’-on is majdnem ugyanazt a velős, szívós power/thrash metalt hallhatjuk, amiért anno megszerettük őket a ’Burning Star’-ral vagy a ’Remnants of War’-ral. Ez a többé-kevésbé best of program pedig, ha a zenészeknek nem is volt különleges alkalom, a magyar rajongóknak nagyon is: annak ellenére, hogy egy-egy átkötést leszámítva, szinte szünet nélkül zúzta el programját a Helstar, bulijuk egyenesen kuriózumszámba ment, hiszen nemhogy most léptek fel először Magyarországon, de ilyen tradicionális amerikai keményfémet amúgy is ritkán hallani manapság itthon.

Setlist:

Angels Fall To Hell / Dark Queen / The King Is Dead / Toward The Unknown / Pandemonium / To Sleep, Per Chance To Scream / Good Day To Die / Baptized In Blood /// The King of Hell / Run With The Pack

Ami ezek után következett, az viszont maga volt a dallamrock-mennyország, a szokottól egy kicsit eltérő hangütésben. Mert ahogy a zenekarról írott kritikáinkban azt kiveséztük, a Lillian Axe azzal (nem) csinált magának karriert, hogy mind a ’80-as években a glam rockot, mind pedig a Muse vagy az Evergrey hangulatvilágához közel álló melodikus metalt a sztenderdeknél kicsit okosabban, kicsit másképp, kicsit egyénibben játssza. Meglepetésből ezen az estén se volt hiány, kezdve azzal, hogy az idei ’XI: The Days Before Tomorrow’-ra leszerződtetett, a rajongóból LA-énekessé vált Brian Jones-t a zenekar előző dalnoka, Derrick LeFevre helyettesítette – nem is akárhogyan. Bevallom, túlságosan nem bántam a cserét, mert Jones gyakran Matt Bellamy beütésű énekstílusa mellett LeFevre egyrészt karakteresebb hanggal bír, másrészt (és itt jön a kisebb paradoxon) sokkal autentikusabban tolmácsolja a zenekar eredeti vokalistájának, Ron Taylornak a dallamait – mert orgánuma egyszerűen közelebb áll Tayloréhoz.

Ennek függvényében a programot is elsősorban a régi klasszikusok köré szőtték, az első félórába szinte nem is szorult újlemezes dal. Mondhatjuk, a Lillian Axe igazi nosztalgiaprogrammal készült, amiben a ’Love + War’ lemez például több dallal képviseltette magát, mint a soros album, a tételek így nagyrészt a ’80-as évek feelingjét árasztó glam rock műfaján belül, ill. annak peremvidékén mozogtak. Néha be-bedobtak egy újabb témát, egy-egy keményebb, sodró riffel (pl. Babylon, Jesus Wept), de sajnos a diszkográfiájuk egyik legélvezetesebb bejegyzésének számító ’Sad Day On Planet Earth’-ről is csupán egy dalt vettek elő, és az újról sem feltétlenül a legjobbakat játszották (a Death Comes Tomorrow azért a koncert egyik csúcspontját szolgáltatta).

Ám a Lillian Axe korai érájának slágerrockjával hibázni nemigen lehet, a hangulatot megalapozó Misery Loves Company, a Dream of a Lifetime, vagy az All's Fair In Love & War simán felérnek a műfaj élbolyában terpeszkedő, kanonizált slágerekkel, és LeFevre simulékony dallamai, illetve Steve Blaze zenekarvezető ízesen facsart szólói gondoskodtak róla, hogy felejthetetlenné váljon az este. Habár a dalok tempójából fakadóan, a koncert nem volt olyan lehengerlő, mint a Helstaré, azért Blaze-ék is mocskosul magabiztos profizmussal adták el(ő) magukat, látvány híján a begyakorolt színpadi koreográfiára fókuszálva. A ritmusszekció és a ritmusgitáros különösebb truváj nélkül hozta az alapokat, amikre Blaze és LeFevre varázsolhatott, legyen szó a Ghost of Winter lélekbizsergető lírájáról, a The World Stopped Turning bólogatós-együtténeklős refrénjéről, vagy a Badfinger-átirat No Matter What lazább-tökösebb rock ’n rolljáról, amit ráadásként, a koncert megkoronázásaként adtak elő Blaze-ék.

Szerencsére a korábbi setlistekhez – és a kiírt programhoz képest – is hosszabb, másfél órás műsorral készült a Lillian Axe, így végül nem panaszkodhattunk, hogy túl karcsú lett volna az előadás. Blaze és kompániája mindent belesűrített a szettbe, amiért a rockzenét szeretni lehet, pofás szólóktól kezdve megadallamokon keresztül igazi az rock-himnuszokig. Az amerikai rocktörténelem egyik elfeledett zenekarát, és manapság már egyre inkább retro-zenekarok által tolmácsolt műfaját elevenítették fel nekünk, flottul, kvázi tökéletesen. A legszebb pedig az volt az egészben, hogy a zenekarokat nem érdekelte, hogy éppen az egyik előzenekarnak, vagy egy magyar rajongónak varázsolnak – ha csak pár tucat embernek, ha csak pár órára is, de odapiszkították azt a rock ’n roll mágiát, ami máig élteti a műfajt. Köszönet érte – ennél többet, úgy látszik, Magyarország most nem adhatott.

Setlist:

Misery Loves Company / Deepfreeze / All's Fair In Love & War / Crucified / Jesus Wept / Show A Little Love / Death Comes Tomorrow / Waters Rising / Ghost of Winter / Letters In The Rain / Babylon / Hard Luck / The World Stopped Turning / Take The Bullet / The Grand Scale of Finality / Antarctica / True Believer-Dream of a Lifetime /// No Matter What

Tomka

Képek: Savafan

Köszönet a Hammer Concerts-nek!