Sáskajárás, thrash-csapás: Machine Head, Testament, Sabaton, Lord, Kalapács, EGO Project - Fezen 1. nap, 2012.08.02.

Így utólag azt kell mondjam, tényleg a Machine Head köré épült az idei FEZEN felhozatala: habár a későbbi napokon is rendesen megzúzta a közönséget a Kreator és a Sepultura, a nyitónap felhozatala emlékeztetett leginkább egy tisztességes fesztiválprogramra. Ráadásul az utóbbi lemezeiken eldallamosodó thrash bandák (Kreator, Testament, Tourniquet, stb.) közül egyértelműen a Machine Head vágta oda a legpofásabbat az asztalra a tavalyi ’Unto the Locust’ képében – élőben pedig az is kiderült, hogy egy Locust vagy egy Darkness Within már legalább akkora „slágernek” számít a közönségreakció alapján, mint egy Davidian vagy egy Ten Ton Hammer. Ám mire a Robb Flynnék bulldózer módjára legyalulták volna a nagyszámú publikumot, még két hazai „öreg rocker” formáció, és a Testament is elszórakoztatott minket…

A Beatrice nyitókoncertjét viszont inkább a Retro kocsma nyújtotta árnyék fedezékében bekkeltük ki, mivel a nem éppen csúcsformában játszó zenekar produkciója csak távolról emlékeztetett egy rock-koncertre. A rá következő Lord bulija sem épített kevésbé az acélszívekben dobogó nosztalgiára, viszont határozottan élvezetesebb bulit nyomott az idén 40 éves zenekar. A program nagyjából megegyezett a tavalyi Szigetes buliéval, vagyis a kötelező slágerek és egy-két újabb dal (pl. Kifutok a világból, Neked soha nem elég!) képezte a műsor gerincét, amely nagyjából egy laza örömzenélés komolyságával zajlott. Persze néhány momentum e mellett is megmosolyogtató volt, például Gidófalvy konferálásai a finálé felé, vagy Erős Attila több évtizede változatlan Bundesliga-fizurája – de aki szereti a Lordot, az pont azért szereti, mert ugyanúgy játsszák dallamokkal rogyásig pakolt rock-slágereiket, mint a ’80-as években. 

Annak ellenére, hogy gitárosunk egyes témái nem merészkedtek túl az alap rock-riffek nem túl széles skáláján, főként Pohl Mihály örökijfú dalnoknak köszönhetően a Lord szokás szerint egy élvezetes koncertet produkált. Pohl hangja talán pont öregedve ért be igazán, a korai, egészen magasfekvésű orgánum kissé leszállt, de nem annyira, hogy elveszítse sajátos hangszínét, vonzerejét. Az ő tolmácsolásában ugyanolyan élvezetesen szólaltak meg a Ragadozók, az Itthon vagy otthon vagy a Vándor c. örökzöldek, mintha csak lemezről hallgattuk volna őket – ami bizony egyre inkább ritkaságnak számít az 50-es éveiket taposó énekesek között.

A FEZEN-es buli előnye és hátránya is a fesztiváljellegből adódott: egyrészt ott volt a majdnem hibátlan best of műsor (azért egy Kisfiú jöhetett volna), másrészt pedig nemigen lehetett olyan dalt hallani, ami kuriózumnak számít egy Lord koncerten. A buli az ismerős utakon kanyargott, ismerős dallamokkal kikövezve, amiben Erős Attila neoklasszikus ízű gitárszólója jelentette a különlegességet, Gidófalvy old school szintetizátor-hangzása, valamint a Szóljon a rock!, Az utca kövén, az Álmodom, vagy a Ha egyszer elmegyek a megbízható pontokat.

Felvezetésnek azért nem volt éppenséggel ideális az elkövetkező thrash-csapásra, de ha ráhangolódás kell a bulira, akkor a Testamentnek pár napja már van egy friss jelöltje: a Rise Up (és refrénje) egyrészt kissé prosztó, másrészt nagyon bivaly nyitány lemezre és koncertre egyaránt. Ahogy Chuck Billy világgá bömbölte a kétszerkettő bonyolultságú, „When I say rise up / You say: war” sorokat, még azt is megbocsájtottuk a FEZEN-nek, hogy majdnem minden főbandának elrontotta a koncert eleji hangosítását. Nagyjából a Native Bloodra sikerült helyrerántani a soundot, eleinte ugyanis nem a bivaly riffek, hanem az ultrahangos mélyek gyilkolták a dobhártyánkat; sajnos a széleken, a hangfalakkal szemben később se sikerült maximálisan korrigálni ezt, így az esti koncerteken kénytelenek voltunk mindig a keverőpult felé tendálni, ha normális hangzással akartuk hallgatni a bulikat – így viszont le kellett mondanunk a színpad és a zenészek közelségéről.

És ha már Native Bloodnál tartottunk: a számomra nem annyira meggyőző ’Dark Roots of Earth’ lemez dalai élőben azért nagyon működtek, főleg mivel azokat vezették elő Petersonék, amik tényleg kiválóra sikeredtek – míg a nyitónégyes lemezen is üt, addig a második félidő szerintem már kevésbé, a koncerten viszont semmi okunk nem volt panaszra. A csúcspont ugyanaz volt, mint a lemezen: a magukhoz képest is pofátlanul dallamos refrénnel megvert Native Blood, amiben maga Gene Hoglan mesterdobos prezentálhatta a blastbeateket és a feelinges tempóváltásokat. A Native Blood ugyanúgy leszeletelte a fejeket, mint a frissen ropogó gyűlölethimnusz, a True American Hate – hogy a visszafogottabban őrlő, ám rendkívül fogós refrénű címadót mégsem hallottuk teljes egészében, annak az volt az oka, hogy Chuck Billyék magyar koncertjeikbe rendszeresen beiktatnak egy áramszünetet. Immár harmadik alkalommal ment el az áram egy honi Testament-bulin, igaz itt legalább – a 2003-as Szigetessel ellentétben – észrevették, és nem zúztak tovább „némán”, hanem pár vállvonogatás és tétova mosoly kíséretében levonultak, amíg helyrerakták a problémát.

Mivel fesztiválkoncertről beszélünk, így a „lemezbemutató” mellé természetesen egy best of-ot kaptunk, amelyet a Metallica-hatásoktól sem mentes korai darabok tettek ki, így értelemszerűen zúzhattunk Practice What You Preach-re, Over The Wallra vagy Into The Pitre. A farmerdzsekiben, tornacipőben aprítós régebbi dalok mellett talán még nagyobbat ütöttek az újkori, komplexebb munkák, mint a More than Meets the Eye, a Formation of Damnation, és – természetesen – a Testament überzúzdája, a D.N.R. – utóbbit egy „Free Randy” felkiáltással eresztette útjára Chuck Billy a ráadás elején, és a Dark Roots of Earth impozáns háttérvászna előtt legördült a „Free Randy” felirat is (mint tudjuk, azóta a Lamb of God énekesét ténylegesen kieresztették a börtönből). A D.N.R. felistenítésétől most eltekintenék, hiszen ezt már megtették mások számtalanszor, viszont üdítő meglepetés volt utána a 3 Days In Darkness szintén a zseniális ’The Gathering’-ről – csak azt sajnáltam, hogy nem csattant fel a True Believer, a Down For Life, vagy bármi a ’Low’-ról…

Ami a hangszeres teljesítményeket illeti, (nálam) egyértelműen Alex Skolnick vitte a pálmát, aki a szólók és a színpadi mozgás nagy részét is magára vállalta. Míg Peterson a jobb szélen moderáltabban pengetett, addig Skolnick a balon maximális fordulatszámon pörgött (még ha – ahogy egyik kedves olvasónk meg is jegyezte – maga a pörgetés annyira nem ment neki), és mikor nekiállt kifacsarni hangszeréből azokat az őrülten villámló thrash-szólókat, azon minden jobb érzésű rocker meghatódhatott. Persze nem lehet elmenni szó nélkül a zenekar „különleges vendégének”, Gene Hoglannek a játéka mellett sem: a számolatlanul sok zenekarban megfordult dobos teljesítményébe még az InMedio sátor diszkósai se tudtak volna belekötni, hiszen mértani precizitással és monstruózus intenzitással püfölte a cájgot.

Chuck Billy pedig Chuck Billy, még akkor is, ha világítós törpemikrofonja kissé vicces volt az énekes termetéhez mérve (meg úgy egyébként is) – nélküle biztosan nem tartana ott a Testament, ahol tart. Sajátos felhanggal bíró orgánuma, állati erejű üvöltése (meg vagyok róla győződve, hogy minimum egy oroszlán veszett el benne), és visszafogott, mégis megjegyezhető dallamai kiemelik az átlagból: habár a konferálást és a közönséggel való kapcsolattartást nem vitte túlzásba, de neki legalább lemezminőségben ment az éneklés, Robb Flynnel ellentétben. Ám ettől függetlenül a Testament rendkívül profin darálta el ezt a kimerítő thrash-kúrát – ha rangsorolni kéne a FEZEN thrash-bulijait, akkor egy megosztott másodikat szavaznék meg neki, amin a rendkívül erős formát mutató Sepulturával osztozkodnának a képzeletbeli dobogón…

Setlist:

Rise Up / The New Order / The Preacher / Native Blood / True American Hate / Into the Pit / The Haunting / More Than Meets the Eye / Dark Roots of Earth (félbeszakadt) / Practice What You Preach / Over the Wall /// D.N.R. (Do Not Resuscitate) / 3 Days in Darkness / Formation of Damnation

Az első hely viszont vita nélkül a Machine Headé: Flynnék valami elképesztően jó koncertet adtak, és pont. Elsősorban azért, mert pluszban is tettek azért, hogy emlékezetes maradjon a fehérvári buli a közönség számára. Míg a legtöbb zenekar egy fesztiválkoncerten vagy egy hosszabb turnén robotpilóta üzemmódra kapcsol (a Kreator bulija például – az új dalokat leszámítva – hangról hangra megegyezett a tavalyi Metalfestes koncertjükkel), a gépfejek láthatólag minden egyes lefogott hangot, minden megzúzott riffet megéltek, Flynn pedig a konferálást se vette félvállról. Hiába, lehet szurkálódni Amerikával, de ott legalább tudják, mi az a profizmus. A Machine Head esetében minden apró momentum a koncertélmény elmélyítését szolgálta: a zenészeket félelmetes, óriás alakokká stilizáló fénytechnika (ami egyébként egyfajta túlvilági érzetet is kölcsönzött a színpadképnek), a különböző hangszereket ügyesen kibalanszírozó hangzás (amely az elején rakoncátlankodott, de aztán megemberelte magát – mégsem túl gyakori vendég nálunk a Machine Head), illetve a zenészek pózolásai, mozgáskultúrája és kiállása is.

Ahogy Flynn a Darkness Within előtti, kissé hosszú, ám korántsem unalmas konferálásban kifejtette: a zene érezteti veled, hogy élsz, jobban érzed tőle a dühöt, a szomorúságot. Lehet, nem szánt filozófiai mélységekben ez a definíció, de legalább mindenkivel megérteti, miről is volt szó ezen az estén. Mert az ember nem csak azt hajlamos elfelejteni, hogy halandó, és lassan, de biztosan kikopik a világból, hanem azt is, hogy él – ezt korrigálták az olyan őserejű, zsigeri mélységből feltörő durvulatok, mint a Davidian, a Beautiful Morning, vagy a Bulldozer. Az az energia, ami a színpadról áradt, nem veszett el, és nem is csak izzadtsággá alakult át: az ott lévőkben biztos inkább ennek az estnek fog továbbélni az emléke, mintsem egy profi rutinkoncertnek.

A Machine Head amúgy igyekezett átfogni egész munkásságát (talán csak a ’The Burning Red’ nem képviseltette dallal magát), és így az „új éra”, valamint a „régi” klasszikusok rajongóit is kiszolgálni; de azt kell mondjam, koncerten annak ellenére sincs túl éles különbség a 10-15 év eltéréssel íródott dalok között, hogy az egyik a tördelt groove-okról, a másik az összetettebb dalszerkezetről, vagy a tempó-, riff- és hangulatváltásokról szól. Akadt itt minden, a Bulldozerben ugyanúgy felcsattant Flynn dallamos éneke, ahogy az I Am Hell vagy a Locust félig ordított, félig énekelt dallamai is odaszögeztek a talajhoz; és hát a Haloban sem tördelték finomabban a ritmust, mint az Oldban. Az a bizonyos groove ott rejlett minden riffben, amit a Demmel-Flynn páros elpengetett ezen az estén, és ez a lényeg.

Ami viszont kissé meglepett, hogy egy-egy MH-alapvetést (Davidian, Ten Ton Hammer) leszámítva, talán az ’Unto the Locust’ dalait övezte a legnagyobb ováció, de hát volt is mit ünnepelni ezeken, hiszen remekbeszabott szerzemény egytől egyig mind: az estet megnyitó, és a hangulatot rögtön megalapozó I Am Hell vagy a This is the End nemcsak dallamaikkal, hanem gondosan kicentizett váltásaikkal, fifikás struktúrájukkal is megbolondították a hallgatókat. A csúcspontokat persze a Locust, illetve a Darkness Within szolgáltatta – az ’Unto the Locust’ dalai pedig azt is megmutatták, milyen könnyedén vezeti le a Machine Head zenéjében a gitáros duó a különböző metal stílusokat; a melodikus klasszikus metal témák, a thrashes gyomrozások, a techikás-gyors zúzdák, vagy a groove – minden megvolt a kezükben.

Sajnos Flynn – akinek amúgy a konferálásait is bekajáltam – nem énekelt lemezminőségben, így némileg csorbította az új dalok élét; igaz, a Darkness Within felvezető részét atmoszférikusan hozta, de összességében nem tudta annyira kidomborítani a melódiákat, mint az ’Unto the Locust’-on. Viszont nagyjából ez az egyetlen negatívum, amit fel tudok hozni a bulival kapcsolatban. A pozitívumok listáját ellenben nem csak a gitárosok, hanem a ritmusszekció produkciója is bővíti: Adam Duce basszer is kitett magáért, és kellemesen ropogtatta hangszerét; aki viszont kilóra megvett, az Dave McClain dobos volt. A kopasz úriember piszok látványosan és komplexen játszott, korántsem fogta vissza magát, a dalokat plusz díszítésekkel, kraftos ritmusokkal és tetszetős trükkökkel dobta fel.

Összességében nem csak egy rendkívül ütős, ínyencségekben és megfelelő körítésben sem szűkölködő bulit láttunk, hanem egy bensőséges hangulatú koncertnek lehettünk fül- és szemtanúi – ami bizony nagy szó egy fesztiválon. A rocksztárok profizmusa, és az egyszerű zenész lelkesedése egyaránt megvolt a zenekarban, a groove-frekvencián megszólaló dalok pedig nem csak a gyűlölet, hanem a metal koncertek esztétikájából is bemutatót tartottak.

Setlist:

I Am Hell (Sonata in C#) / Old / Imperium / Beautiful Mourning / Locust / This Is the End / Aesthetics of Hate / Darkness Within / Declaration / Bulldozer / Ten Ton Hammer /// Halo / Davidian

Tomka

Amióta megjelent az új EGO Project lemez, a ’Puszta ököllel’, azóta vártam, hogy elcsíphessem a bandát. Ez végül Fehérváron valósult meg, egy meglehetősen szolid, mégis jó hangulatú buli keretében. A Beloberk testvérek által vezetett ötös előbb taglalt albuma a Hammer gondozásában jelent meg néhány hónapja, így nem volt meglepő, hogy a magazin sátrában léptek fel (ha az valóban a HammerWorld sátor volt, ugyanis egy árva felirat, vagy logó sem adta ezt tudtunkra, legalábbis én sehol nem láttam). Ahogy azt már a Metallophiliánál említettem, a program elég sűrű volt ezen a színpadon, így az EGO Projectnek is mindössze nyolc dal jutott. Négy-négy szám került első az „első-második”, ill. a legújabb albumról (Zoli meg is jegyezte, hogy ki-ki döntse el, tulajdonképpen hány albumuk is van). Egyik kedvencemmel, a Géppel nyitottak, de a Gázt még indította be igazán a bulit, ahol a sátor deszkáinak dübörgése fokozta az élményt. A Csak ennyit tegyél-nél pedig a maroknyi közönség hangja is megjött, és mindenki jó nagyokat kortyolt sörébe a refrén alatt. Mivel én a józanságnak szenteltem a FEZEN első napját, így nem kellett attól félnem, hogy másnap majd együtt fogom velük bánni a bűnöket…

A Csak a szív és Az utolsó ember valamiért lemezen sem tudott meggyőzni, ezért inkább a fotózással voltam elfoglalva, de az utolsó előtti Ego és a záró Fogadj el így méltó lezárása volt a rövidke koncertnek. Nem titkolom, hogy kedvelem Kiss Zoli stílusát és énekhangját is, és szerintem most sem lehetett rá panasz. Ráadásul végig jókedvűen ugrándozott, mi több, gumimaciként pattogott a színpadon és folyamatosan kommunikált a közönséggel. A legjobb az volt, amikor megjegyezte, hogy az sör mellé „egyetek is, különben megfájdul a hasatok”, majd a ventilátor feltalálóját akarta piedesztálra emelni. Belo és Norbi is végig vigyorogta a koncertet, a Csak a szívnél két percig azzal voltam elfoglalva, hogy minél nagyobb vigyorral kapjam lencsevégre a basszer-főnököt.

Hallgattam volna még őket, mert van még sok jó daluk (hiányoltam is meglehetősen a Világ urait és a Tízperces bálványt), másfelől szerintem kilométerekről felismerhetőek csak a hangzásból – s jelenthetem, hogy nem csak lemezen, hanem élőben is – de ezen a délutánon és ezen a színpadon most csak ennyi játékidőt kaptak.

Setlist:

Gép / Gázt még / Legyen elég / Csak ennyit tegyél / Csak a szív / Az utolsó ember / Ego / Fogadj el így

Az este a Testament és a Machine Head koncertekkel telt, illetve megpróbálkoztam a Wisdommal is, de ismételten olyan bődületes volt a meleg, hogy ha fájó szívvel is, de le kellett mondanom a magyar metal lovagokról – „természetesen” ők is a Fezen Klub Csarnokban kaptak helyet. Egyértelműen ez a nap vonzotta a legtöbb embert, úgy vették a napijegyet a Machine Headre, mint kisgyermek a cukrot, de azért a Sabaton sem szégyenkezhetett (a saját kategóriájában persze, még véletlenül sem a Machine Headdel összevetve). Minden harmadik ember Sabaton pólóban futkározott a sporttelepen, így nem tartom túlzásnak, amit a ’Carolus Rex’ kritikájában állítottam: a Sabaton az egyik legnépszerűbb svéd power banda Magyarországon. 2009-ben már volt alkalmam látni őket, és akkor is fergeteges bulit csináltak. Az ő színpadi teljesítményükkel most sem volt gond, de az a gonosz hangzás itt is kicsit rontott az élményen, főleg Joakim Brodén éneke veszett el néha-néha a hangszerek sávjai között.

Brodén egy végtelenül szimpatikus figura, még az EGO Project koncertje előtt készítettem vele interjút, és csak úgy dőlt belőle a röhögés. A koncerten is kitett magáért, pálinkát kiáltott már rögtön a Ghost Division után (majd a koncert végén, az utolsó dal előtt ivott is egy hosszú nyakú üvegből, amit feltételezhetően ajándékba kaptak a rajongóktól vagy a szervezőktől). Elmondta, hogy milyen másnapos volt az első magyarországi látogatás (2007) után, és hogy többször kéne itt játszaniuk. Mindig volt valami poén, vagy említésre méltó történés, de egyáltalán nem volt zavaró, vagy időhúzás-jellegű. Ugyan csak 14 dalt kaptunk, de egy Sabaton koncertnek ugyanúgy teljes körű része az „egyéb szórakoztatás” is: Joakim a Carolus Rex és a Midway között melleket formált kezeivel, és buzdította a közönséget, hogy segítsenek neki megtanulni az alapvető magyar szavakat. Mire a közönség hatalmas zúgásba kezdett: „Csöcs! Csöcs! Csöcs!” Joakim széles mosollyal az arcán: „Yeah, beer and csöcs!”

Az új albumról három dal került elő, a Lion from the North, a Gott Mit Uns és a Carolus Rex, utóbbi szerintem a koncert egyik csúcspontja volt, de az igazi ováció a nyitó Ghost Divisiont és az utolsó négy számot, az Attero Dominatust, az Art of Wart, a Primo Victoriát és a Metal Crüe-t fogadta. Akit megkérdeztem a koncert után, nem volt csalódott, és gyanítom, hogy a nagy váltáson áteső, és billentyűs nélkül felálló Sabaton is elégedetten (és tajt részegen) tért haza: a keverőpultig masszívan állt a sor a Media Markt sátorban, az elől lévők pedig hatalmas svéd zászlókkal kedveskedtek a zenekarnak. A színpad is kék-sárga színekben úszott, a háttérben a ’Carolus Rex’ alternatív borítóját lehetett látni egy kivetítőn, a zenészek pedig kék fényárban játszottak.

Az új srácok közül rám a dobos Robban Bäck tette a legjobb benyomást, energikusan püfölt, és zsonglőrmutatványokkal színezte a játékát. Az inkább görögre, mintsem svédre emlékeztető Chris Rörland viszont elég csendes volt, mind az interjú alatt, mind pedig a színpadon visszafogottabb volt a többieknél. Joakim elmondása szerint ez már az ötvenedik fellépésük volt az új felállással, és idén még legalább ennyi koncert vár rájuk.

Setlist:

Intro / Ghost Division / Uprising / Gott Mit Uns / 40-1 / Cliffs of Gallipoli / Lion from the North / Price of a Mile / Into the Fire / Carolus Rex / Midway / Attero Dominatus /// Art of War / Primo Victoria / Metal Crüe

A Sabaton után már alig álltam a lábamon és harapnom is kellett valamit, így a Kalapácsból hét számot láttam, ami az eddigi tapasztalatok alapján nagyjából a műsor fele lehetett. A Rockmaratonon élveztem Józsi koncertjét, most azonban mintha laposabb lett volna a hangulat, legalábbis nekem nem jött át a feeling. Ha a többségnél is így volt, nem csodálkozom, mert olyan monstre program után, mint ami aznap történt, biztosan sokan erejüket vesztve estek össze. Le is apadt a Sabatonra megduzzadt tömeg rendesen, és itt is voltak gondok a hangzással. Kalapács úr jól hallhatóan szólt is a koncert közben a technikusoknak, hogy valami nem kóser. Nem is tűnt túl jókedvűnek, de lehet, hogy ő sem örült annak, hogy éjjel kettőkor került sorra (a fesztiválokon is van főműsor-idő, és egy-két magyar banda sajnos kikerült a pikszisből ezen a téren).

Beloberk István és Beloberk Zsolt az EGO buli után második koncertjét nyomta végig, azért még így is jóval nagyobb közönség előtt, de mintha ők sem tűntek volna olyan felszabadultnak, mint a délutáni metal-összeröffenésen. A kivetítő hasonlóan működött, mint a Sabaton esetében, annyi, hogy itt az élőkép került a kivetítőre, közvetlenül a zenészek mögé, ami elég érdekes, de összességében pozitív látványt nyújtott. Bő fél órás ott tartózkodásom alatt előkerültek a nagyobb slágerek, nekem ezek közül az Itt leszek és a Bűnöm a rock vitte a pálmát. Szerintem a Kalapács koncert megsínylette a kései időpontot, pontosabban azt, hogy addigra már mindenki jóllakott Machine Headdel, Testamenttel és Sabatonnal.

Setlist (nem teljes):

Itt és most / A rock and roll örökké éltet / Patkánymese / Tépett madár / Itt leszek / Bűnöm a rock / A jel

Jocke

Testament, Machine Head és Lord képek: Savafan

EGO Project és Sabaton képek: Jocke

Köszönet a Fezen stábjának!