Everybody is sexy in Tokaj! - Hegyalja Fesztivál 1-2. nap, Tokaj, Rakamaz sziget, 2012.07.18-19.

Mára egyre kevesebb az olyan hazai fesztivál, ami olyan veretes rock és metal névsorral állna ki, mint a Hegyalja Fesztivál. Minden szempontból ideális programnak lehettek szem- és fültanúi a Tokajba látogatók, és elégedetten távozhattak a populárisabb muzsikák, az alternatív furcsaságok, és a metal rombolás hívei is. Ugye ezen a vidéken van sör is meg bor is, de aztán végül úgyis a feles marad…

Mi tagadás kemény fesztivál ez a Hegyalja! Megvan a saját hangulata, ami semelyik másik hasonló nyári rendezvényhez nem hasonlítható. Sőt, az én meglátásom szerint a Szigetvigyázó szemei alá tartozó fesztiváloktól (Sziget, Volt, Balaton Sound) gyökeresen eltérő felfogást képvisel. Társai ebben a FEZEN és a Rockmaraton, akik szintén az összefogásban látták a fennmaradásuk és sikerességük zálogát (ékes példája ennek a FEZEN és Hegyalja közös fizetőkártyája). Ahogy más rendezvények inkább az „egyéb kategóriában” futó programokkal, játékokkal próbálják megfogni a nézőket, és rengeteg energiát fektetnek a külcsínbe, addig a Hegyen a zenéé a főszerep. Szó se róla, maga a szervezés nem hagy maga után kívánnivalót, maximális respect a program kiagyalóinak, de mondjuk, míg egy Szigeten vagy egy Volton már déltől tódulnak a programlehetőségek, addig a Hegyalján a koncertek kezdetéig teljesen üres fesztiválteret találunk.

Ez pedig nem is igazi gond szerintem. Egy átmulatott este után úgyis lemenőben lesz már a Nap, mire egyáltalán eljut az ember fia a zuhanyzókig (meg helyre teszi a gyomrát az orbitális mennyiségű elfogyasztott szesz után), minek hát addig kizavarni a népet jópofizni? Az igazi feeling ilyenkor vagy a folyóparton talál rá az emberekre, akik napozásból származó D-vitaminnal igyekeznek felgyorsítani az anyagcseréjüket, vagy – ahogy a fesztiválozók nagy része teszi – kihúznak a rendezvény területéről, és fölfedezik maguknak Tokajt. Általában ez a lelkesedés az első zenegéppel ellátott kocsmáig tart, de aki veszi a fáradtságot, és nem megy át igazi proliba, az kellemes kirándulást tehet egy gyönyörű vidéken, ráadásul rengeteg helyen belekóstolhat a helyi borokba. A város lakosai egyébként meglepően nagy vendégszeretettel fogadták a fesztiválozókat, bármikor nyújtottak útbaigazítást, méghozzá a jó magyar szokástól eltérően kedvesen. Vendéglőket, lealjasodó helyeket ajánlgattak, ahol viszonylag olcsón juthattunk testünket építő élelemhez, és májunkat romboló mérgekhez. Látszott, hogy Tokajnak jól jön ez a fesztivál, és az egész város hasznát látja (rossz tapasztalatunk volt már egy másik vidéki fesztiválon, ahol a bennszülöttek kb. pofánköptek, ha hozzájuk mertél szólni…). Ilyenkor nagy élet van a városban, és igazán remek hangulat uralkodik addig, amíg a közönség be nem fárad a fesztivál területére, mert ütött az óra, és kezdődik az Exodus.

Két nagyszínpadot is felállítottak a szervezők: az egyiket a helyi sörmárka, a másikat pedig a második legnagyobb kólagyártó nevével fémjelezve. Ez utóbbin fordultak meg azok az együttesek, akik a keményvonalas metal és rockzenét képviselték, és – ahogyan azt első ránézésre a közönség összetételéből sejteni lehetett – néha egymással vetekedett a két pódium előtt összeverődött tömeg mérete. Már a legelső napon, főműsoridőben fellépő Exodus-on is meggyőző embermennyiségnek lehettünk szemtanúi. Az előadás első perceiben már nyilvánvalóvá vált, hogy itt bezony olyan thrash következik, hogy leszakad az arcunk. Azaz leszakadt volna, ugyanis a jó fesztiválhangulathoz hozzá tartozik, hogy valami mindig félremegy a hangosításnál. Gyorsan hozzátenném, hogy nem ez volt jellemző a fesztivál egészére, többségében kiváló volt a hangzás, ám sajnos a kaliforniai thrashereket nem sikerült a zenéjük keménységéhez méltóan megszólaltatni. Én ezért kicsit gyengének éreztem az előadás összképét, de erről a csapat semmit sem tehetett. A színpad előtt láthatólag hatalmas hangulat uralkodott, mert az Exosus eszméletlenül lendületes előadást nyújtott.

A rengeteg tagcsere nem látszik meg a csapat teljesítményén, Rob Dukes nagyon magával ragadó frontember, igazán elbűvölő mosolygós ember, akiből csak úgy árad a kedvesség, a zen és a szeretet… Na igen… a robosztus énekes már a kinézetével is hozzátesz ehhez a romboló zenéhez. A fickó egyébként valóságos energiabomba, és nyomja olyan keményen a Strike of the Beast-et, mint Paul Baloff (Isten nyugosztalja), ha nem is olyan teljesen, mint az eredeti. Azt pedig meg kellett állapítani, hogy Gary Holt a király, ha a speed-es, thrashes gitározásról van szó, és pont. Épp ezért sajnálom, hogy nem láthattuk ezen az estén.

A következő érdekes állomás az Arch Enemy koncertje volt. Ahogyan észrevettem a rockon/metalon szocializálódott fesztivállátogatók ezt a csapatot várták talán a legjobban a rendezvényen. Nem is csoda. Talán a fesztivál legjobb koncertélményével lehettünk gazdagabbak a svéd melodikus death metalnak mondott együttes jóvoltából. Azért mondom ezt így, mert túl sok elem keveredik a zenéjükben – a gothictól, a Mercyful Fate-ig ahhoz, hogy egy műfaj bélyegét ilyen egyértelműen rájuk lehessen sütni. A dalok sötétek, borongósak voltak, néhol pedig olyan kitörési pontokat találtam bennük, amiket a stúdióverziók elrejtettek. Ebben rejlik az élő zene varázsa: sokkal többet ki tud hozni egy-egy dalból, ha elő is adják, nem „csak” rögzítik azt. Jobban átjön az energia, a düh és az érzelmek. A legtöbb szám a tavalyi ’Khaos Legions’-ról hangzott el, promotálva ezzel a friss korongot. A klasszikusok és az újabb darabok felváltva következtek egymás után, ami jó döntés volt. Így egy kezdő Yesterday is Dead and Gone után gyönyörűen elfért a ’Wages of Sin’ egyik legnagyobb slágere, a Ravenous.

Persze mindenkit az érdekelt, hogy milyen is élőben az Angela Gossow névre keresztelt, vékonyka szőke lány. Nos, a csaj elviszi a hátán az egész show-t. Ugyan kellett hozzá, hogy az Arch Enemy  hangosításában már semmiféle baki nem csúszott be, és tökéletes hangzást élvezhettünk. A színpad és a közönség is valósággal felrobbant a produkció hatására, amihez Gossow kisasszony bődületes hangja elengedhetetlen volt. Valósággal megfagy a vér az ember ereiben, olyan esszenciális gonoszságot sugárzott a hangjával. A hölgy képes a csapat zenei világához és atmoszférájához tökéletesen passzoló manírokat belevinni az énekbe, ami természetesen nem puszta torokhang. Az élő előadás kihozza, hogy végtelen profizmussal állunk szemben. Azért pedig külön dicséret, hogy a koncert elejétől egészen a végéig majdhogynem egyenletes teljesítményt tudott nyújtani. A zenei alap pedig annyira energiától duzzadó és erős volt, hogy még a leghátsó sorokban is érezni lehetett az erejét. A We Will Rise és a Nemesis közben a közönségen valóságos eufória lett úrrá. Hiába, a zenének ilyenkor mutatkozik meg a hatalma.

Bár mint a HRM újságírója lezártnak tekintettem az estét, mert láttam, amit ezen a napon szakmailag első blikkre érdekesnek tartottam, de két együttes mellett mégsem mehetek el szó nélkül. A számunkra stílusidegen Alphaville akkora retro-bulit nyomott a nagyszínpadon, hogy az állunkat keresgéltük a porban. A Vörös Attila vezette Vulgar Display Of Cover-nek pedig valóban sikerült megidéznie a Pantera szellemét, és olyan gitárfutamoknak lehettünk fültanúi, amelyekre maga a nagy Dimebag is joggal lenne büszke. Igazán életteli, virtuóz, de mégis alázattal előadott bulit láthattunk.

A második nap számomra a másnaposság és a kanadai rock ’n roll szintér legnagyobb arca, azaz Danko Jones jegyében telt. Persze indításnak megnéztünk egy kiváló Exit koncertet és a kissé megfáradni látszó, őstagoktól megváló, de még mindig jó formában lévő Ganxta Zolee és a Kartell bulit is, de a nap nagy része izgatott várakozással telt a közelgő Danko koncertre várva. Nem volt ugyanis tiszta, hogy mikor lép színpadra a tengerentúli fenegyerek, ugyanis a kiírások ellentmondtak egymásnak. Eredetileg 23:30-ra voltak lefixálva, de közben cseréltek a Hatebreed-del. Hogy miért, az még koraeste kiderült. Éppen az Ektomorf zúzott javában a színpadon, amikor is az egyik szám elején felkonferálták a kanadai frontembert. Aztán bevillant, hogy a magyar brigádnak The One címen van egy közös dala a „Mangó kölyökkel”. Danko farmerdzsekiben, kissé mintha álomittasan kacsázott volna föl a színpadra, de amint meghallotta a zúzós ritmusokat, egyből formába lendült és már rázta is a kopasz kobakját.

Már sötét volt, mire a pakolás után kihunytak a fények a színpadon, és felhangzott az intro. A távol eső nagyszínpadon Everlast ült ki kettő darab akusztikus gitárral, amin a közönség igencsak meglepődött, hisz a House of Pain-ből jövő, nagydarab rappernek van saját, erős háttérzenekara, amiből ezúttal semmit sem láthatott a magyar közönség. Bár nem voltam szemtanúja a koncertnek, visszahallva a csalódott hangokat, nekem elég átverés szagú volt a dolog. Ám a rockszínpadon éppen hogy csak elkezdődött a buli.

Adam Willard dobos és J.C. basszusgitáros már el is foglalták a helyüket, amikor a húrokba belecsapva, megérkezett az este főszereplője. Egy puszta riffekből álló felvezető után, ami közben a korunk egyik legjobb frontemberének tartott pukkancs kis félvér szövegével hergelte a közönséget, átcsapott az egyik legtempósabb számukba, a Sticky Situation-be.

Ekkor vettem észre, hogy mekkora közönség is verődött össze a Danko Jones kedvéért. Míg tavaly a SZIN-en a koncert kezdetén alig lézengtünk, most a keverőpultig tömött sorokban álltak az emberek. Ezt Danko is észrevette a koncert közben, mert meglepetés látszódott az arcán, hogy Magyarországon ekkora ovációt és publikumot kap. Az eddigi szigetes koncerteken csak a délutáni sávban fért el, a tavalyi önálló koncertjén sem épp a csillárról lógott a nép. Most viszont… igazi szuperkoncert hangulat uralkodott. A számok közben volt, hogy elakadt a szokásos stand up szövege, mert a tömeg ritmikusan skandálta a nevét. Tény és való, hogy aki most látta először az is azonnal a rabjává vált.

A számválasztás is alapvetően jó volt, hiszen a tavalyi és tavalyelőtti turné a 'Below The Belt' albumhoz kötődött, ezzel szemben most csakis a legnagyobb slágereit hozták el hozzánk. Danko a dalok közti szünetekben vagy a közönség egy-egy tagjával perelt, vagy épp monológot tartott a szuperképességeiről és a rock ’n roll-ról. First Date, Code of the Road, Invisible, Lovercall… azaz elhangoztak a legnagyobb közönségcsalogató slágerek. A katlanban pedig ment az ugrálás, fejrázás és a fékevesztett pogó. Természetesen a sort az elmaradhatatlan Bring On The Mountain zárta, amit Danko mindig azon rocklegendáknak ajánl, akik már nincsenek köztünk. Ezúttal sajnos Jon Lord révén még egy névvel bővült a lista. Fergeteges koncert volt, állítom, hogy a legjobb, amit a Danko Jones magyarföldön valaha nyomott. Jól is jött a nagy zúzás után egy tökéletes Parov Stelar koncert a nap zárásaként.

Számomra e két nap után véget ért a fesztivál, de akik még maradtak, óriási élménnyel gazdagodhattak. A Hegynek megvan a maga családiasabb, világtól elzárt hangulata, amit a mainstreem fesztiválok nem tudnak megadni. Kevesebb csicsa, de annál több jó zene és atmoszféra. Szerintem ez fontosabb, mint hogy legyen még vagy ezer kulturális sátor. Számomra egy fesztivál mindig is a muzsikáról fog szólni.

Szöveg: Adamwarlock

Fotók: zenevilág.net