Danko Jones: Below the Belt

Ha van a mai zenei közegben, aki a régi rock sztárok attitűdjét, és kiállását képviseli, akkor az a kanadai Danko Jones. A saját magáról elnevezett trió élén az utóbbi évek legstabilabb minőségű lemezeit tette le az asztalra, egyre nagyobb rajongóbázist és elismertséget vívva ki magának mind a közönség, mind a sajtó és a szakma részéről. Mi sem bizonyítja jobban ezeket, minthogy hőseink évek óta a legnagyobb európai fesztiválok nagyszínpadain tapossák a deszkákat, kritikusok rosszat még nem nagyon írtak róluk, sőt Danko egy színpadon állhatott a Born To Raise Hell alatt magával Lemmy Kilmisterrel. Karrierjük során játszottak már a Guns ’n Roses, a Motörhead és a Nickelback előtt, sőt a soron következő Ozzy turné amerikai állomásain ők fognak nyitni a Sötétség Hercegének.

Zenéjük igazából egyszerű, mint a faék. Erőteljes ritmikára és riffekre építenek, mellőzve minden agyilag megerőltető elemet. Főszereplőnk se nem világszínvonalú énekes, se nem virtuóz gitáros, ellenben olyan hangulatot képes varázsolni minden egyes számában, ami utánozhatatlanná és maradandóvá tette eddigi életművét. AC/DC, Kiss, Motörhead és legfőképpen Thin Lizzy (Danko kedvenc együttese, hallgassuk csak meg a neten, hogy hozza Phil Lynottot egy-egy feldolgozásban) hatásokat érzünk ezen a lendületes, vérbeli mocskos rock ’n roll-on. A banda igazi varázsát élőben éri el, ahol is egész egyszerűen ujjuk köré csavarják a teljes publikumot, még azokat is, akik csak először hallják őket (idén ezt bizonyítani is fogják a Szigeten). Mondjuk a számok között Danko igazi stand up-ba illő monológokat ad elő, amelyek kizárólag exhibicionizmusából származnak. Nos, hősünk csakis magáról beszél a színpadon (esetleg JC-t , a basszusgitárost szidja, mint a bokrot), és mindezt olyan nagyképűen teszi, hogyha más szájából hallanánk ilyen szöveget, méltán kezdene el azon nyomban viszketni a tenyerünk. Ellenben Danko már akkora pukkancs, hogy nem lehet komolyan venni az ordibálását… kitűnő szórakozás nézni, ahogy az agresszív, kopasz kis fickónak majd felforr az agyvize minden bulin.

A ’Below the Belt’ visszakanyarodás az együttes korai munkáihoz, legjobban az első, ’Born a Lion’ című lemezre hasonlít. Kellett is a fordulat, mert a 2008-as ’Never Too Loud’ pszichedelikus kísérletezgetéséről igencsak megoszlottak a vélemények. A banda ezúttal biztosra ment: kemény döggel nyomták teli a lemezt, így a számokat kizárólag csutkára tekert hangerővel ajánlatos hallgatni. Amiben eltér a régebbi lemezektől, hogy valamelyest kevesebb középtempós riff-orgiával, de annál több gyors, sodró lendületű, fejrázós slágerrel terhelték meg a korongot, sőt néhány szám kifejezetten punkosra sikerült (Had Enough, I Wanna Break Up). Ami a szövegvilágot illeti, nos, Danko sohasem kedvelte a virágnyelvet, így nagyjából egy kocsmai beszélgetés témáira számítsunk. A lemezen olyan szinten és mennyiségben burjánzanak a szexuális utalások, hogy még David Coverdale is pironkodva vonul sarokba fehér kukacával.

Igazi vad, bulizós számok ezek, alig várom, hogy élőben is hallhassam őket. Mondjuk ez még augusztusig nem fog megtörténni. Danko karizmájával és slágergyanús szerzeményeivel determinálva van rá, hogy végigjárja a megkezdett útját, és valódi rocksztár legyen. Az intelligensebb, több elmélyülést igénylő zene rajongói viszont kerüljék, mint a tüzet. Zúzás és dühödt ordibálás jellemzi a lemezt, de úgy, hogy közben fogós dallamokat és remek hangzást produkáltak a kanadai srácok. Zenéjük kifejezetten XXI. századi hard rock, de mégis van benne egy kis retro érzés, ami miatt minden számnál kellemesen ismerős érzés ragad el minket.