"Nem tartom magam gitárhősnek": Interjú Axel Rudi Pell-lel

Hihetetlen, de a több mint 20 éves szólókarrierre visszatekintő Axel Rudi Pell tizennegyedik albumával saját rekordjait döntögeti. A ’Circle of the Oath’ és az azt bemutató európai turné a legsikeresebb a zenekar történetében, és nem véletlenül: egy friss, de mégis hagyományőrző, a dallamos rock és metal zenék minden erényét felvonultató albumot tisztelhetünk benne. Pellben pedig egy jókedélyű, humoros, beszédes embert, akinek mindenről – még saját lemezeiről és gitárjátékáról is – megvan a véleménye. Axellel többek közt gitározásról, munkamódszerről, csapatépítésről, és persze a ’Circle of the Oath’-ról beszélgettünk.

Hard Rock Magazin: Az új lemezed, a ’Circle of the Oath’ a legsikeresebb albumod Németországban, és a megjelenést követő turnéd is rekordokat döntött. Mit gondolsz, miért lehet, hogy a sokadik, nevezetesen a 14. albumod a legnépszerűbb?

Axel Rudi Pell: Ez a legfontosabb album, amit valaha készítettem, és szerintem nagyon jól sikerült. Nincs rajta töltelékdal, egyvégtében meg lehet hallgatni anélkül, hogy unalmassá válna. Nincs rajta olyan dal, amit át lehetne léptetni, az összes dalt szeretem erről a lemezről. Szerintem nagyszerűen sikerült.

HRM: Egyben a legjobb ARP-lemeznek tartod a ’Circle of the Oath’-ot?

ARP: Talán... Több album is van, amit nagyon szeretek a diszkográfiából, mint például a ’The Crest’-et, az ’Oceans of Time’-ot, vagy a ’The Masquerade Ball’-t. Talán az új a legjobb lemezem, nem tudom.

HRM: A ’Circle of the Oath’-on új hatások is kerültek a zenédbe. Direkt törekedtél arra, hogy bizonyos mértékig megújítsd a zenei formuládat?

ARP: Igen, időről-időre beépítek olyan dolgokat a zenénkbe, amit korábban nem lehetett tőlünk hallani. Ezen a lemezen ez egyértelműen a Led Zeppelin hatása, mivel eddig nem volt olyan dalunk, mint a Circle of the Oath, aminek minden percén nagyon erősen érződik a LedZep befolyása. Nagyon büszke is vagyok erre a dalra. Szóval időnként hozzáadok dolgokat az ARP-stílushoz, ha tetszik annak az íze, és érződik a mágia a levegőben. De sohasem változtatnám meg alapvetően a stílusomat.

HRM: Az utóbbi két lemezen visszanyúltál két korábbi albumodhoz, és az Oceans of Time-hoz, illetve a The Masquerade Ballhoz is írtál második részt. Miért döntöttél úgy, hogy újra átemeled és megújítod ezeket a zenei témákat és dalokat az új lemezeiden?

ARP: Véletlen volt az egész, nem terveztem el előre. Mikor megírtam a Dark Waves of the Sea-t, utána jöttem rá, hogy az Oceans of Time kórusa nagyon hasonlít erre a számra. Ezek után csak pár részt változtattunk meg itt-ott a dalban, és szerintem egész jó lett a végeredmény. Ugyanez történt a ’Circle of the Oath’ album esetében, amikor írtam a World of Confusiont c. dalt. Ment ez a billentyű-téma a fejemben, és rájöttem, hogy ez kicsit hasonlít a The Masquerade Ball témájára, és ezért talán jó ötlet lenne folytatni azt a dalt is, mivel ez már korábban is jól sült el. Úgyhogy kipróbáltam, és klasszul működött, mindenki szereti. Viszont biztos vagyok benne, hogy a következő lemezen nem írok egy dalhoz se második részt.

HRM: Míg a dalszövegeid általában fantasy-alapúak, az új lemez szövegei meglepően „hétköznapiak”, hiszen most olyan kérdéskörökhöz nyúltál, mint a frusztráció, a szorongás, stb. Miért döntöttél úgy, hogy ezúttal az átlagember problémáiról fogsz írni?

ARP: Mert néha túl sok tud lenni, ha minden királyokról, királynőkről és kastélyokról szól. Könnyű megunni ezeket, úgyhogy azt gondolom, néha jó elővenni mai témákat is. Nem azt mondom, hogy teljesen megváltoztatom a dalszövegeim koncepcióját, hiszen a ’Circle of the Oath’-on is van pár szám, aminek fantasy-s szövege van, mint a címadó vagy a Ghost In The Black. De sok dal van, ami másfajta stílusban íródott, mivel szerintem időről időre újítani kell a dolgokon, mert különben azok túl unalmassá válnának.

HRM: Most már két évtizede, hogy kb. minden második évben megjelentetsz egy új lemezt. Hogy bírod tartani ezt a tempót?

ARP: Úgy, hogy egy zseni vagyok. (nevet) Annyi riff és melódia jár folyton a fejemben, hogy ha csak ezen múlna, akkor 6-7 hónaponként kiadnék egy új lemezt.

HRM: Munkamániásnak tartod magad?

ARP: Igen, abszolút. De mivel nemrég fejeztük be a turnét, mostanában nem dolgozok annyit, kicsit lustálkodok. Persze, foglalkozok azért pár dologgal, pl. a merchandise-zal, de nem koncentrálok a zenére az elkövetkező napokban, hetekben.

HRM: Mit csinálnál akkor, ha nem gitározhatnál többet?

ARP: Azt hiszem, lelőném magam. (nevet)

HRM: Habár a turnéitok nagyon sikeresek Németországban és Nyugat-Európában, az anyaországodon kívül csak pár koncertet szoktatok adni. Miért nem játszotok többet Németország határain túl?

ARP: Mert ez pénzügyi kockázatot jelent. Ez az egyetlen oka. Néhanapján azért játszunk Németországon kívül is, például játszottunk most a Sweden Rock Festivalon, Svájcban, Hollandiában, Belgiumban, de játszottunk már Olaszországban, Párizsban, az Egyesült Királyságban, Csehországban, vagy Bulgáriában is. Szóval játszunk mi más európai országokban is, de ki kell várnunk a megfelelő ajánlatot. Nem tudunk akkor Oroszországban játszani, ha a koncertszervező annyi pénzt ajánl fel, ami csak a harmadát tenné ki a költségeinknek. Szóval várunk az elfogadható ajánlatokra. Nem mintha meg akarnánk gazdagodni, de legalább a saját költségeinket fedeznünk kell.

HRM: Szerinted fel fogtok lépni valamikor Magyarországon?

ARP: Ha kapunk egy jó ajánlatot, akkor mindenképpen.

HRM: Kerestek már meg Titeket koncertszervezők Magyarországról?

ARP: Nem, de nem én intézem ezeket az ügyeket, hanem a koncertszervező cégünk Dortmundban. Ők folyton ajánlgatnak minket szerte a világon, de gyakran nem érkezik válasz, vagy nem elfogadható ajánlatokat kapunk, amiket sajnos el kell utasítunk.

HRM: Értem. Térjünk át egy kicsit az ARP történelmére. Amikor Jeff Scott Soto kilépett a ’Magic’ után, hogyan bukkantál rá Johnny Gioelire? Ismerted már korábbról?

ARP: Személyesen nem, csak az első Hardline lemezt ismertem 1992-ből, ami szerinten egy nagyszerű alkotás. Mikor Jeff távozott, Johnny volt az első a listámon: ő egy nagyszerű énekes, úgyhogy mindig, amikor egy énekes távozott az ARP bandából, megpróbáltam elérni Johnny-t, ami viszont nagyon nehéz feladat volt. Mindenki mondta nekem, hogy Johnny már nem zenél, nem énekel, de én kitartóan próbálkoztam. Aztán találtam egy információt, azt hiszem, az Interneten, talán a Hardline rajongói fórumában írta valaki, hogy most vett egy gitárt Johnny-tól, vagy valami más hangszert, már nem emlékszem. Szóval írtam egy e-mailt ennek a srácnak, hogy elkérjem Johnny elérhetőségét, és így végül ez a srác megadta az e-mail címem Johnny-nak. Aztán úgy hiszem, két héttel később, kaptam tőle egy levelet, amiben az állt, hogy „Itt Johnny, miben segíthetek?”, és akkor elmagyaráztam neki a dolgokat, hogy énekest keresek, és hogy ő milyen tehetséges, satöbbi. De mondta, hogy már kilépett a zeneiparból, és a bátyjával csinál valami céget, satöbbi, satöbbi... Több hetembe került, míg elértem nála, hogy azt mondja, „oké, benne vagyok”. Szerintem kb. napi 2 e-mailt írtam, hogy „meg kell csinálnod, nagyszerű énekes vagy”. És így végül szerencsére beleegyezett a dologba.

HRM: Johnny tényleg egy fantasztikus énekes. Szerinted mért nem lett híresebb a hard rock színtéren belül?

ARP: Őszintén szólva, én sem tudom...

HRM: És magadat hol helyeznéd el a nagy gitárosok között? Gitárhősnek tartod magad?

ARP: Nem, nem tartom magam gitárhősnek. Átlagos gitárosként gondolok magamra, és meg is mondom, hogy miért. Több ezer és millió olyan gitáros van, aki technikailag sokkal jobb nálam. Én viszont megtaláltam a saját játékstílusomat: ha felteszed az egyik lemezemet, vagy meghallod az egyik riffemet, akkor felismered, hogy „igen, ez Axel”. Erre pedig kifejezetten büszke vagyok. Ami azt illeti, szarok a túlspilázott technikásságra, és arra, hogy milyen gyorsan lehet gitározni. Gitárosként az a legfontosabb számomra, hogy képes legyek jó dalokat írni. Jó dalokat jó énektémával és még valami kis plusszal. De a gitárszóló nem érdekel, a dalokat nem a gitárszóló köré építem, mivel az abszolút nem izgat. Az a lényeg, hogy normális, jó dalokat írjál, és szerintem ez elég jól megy nekem.

HRM: Még manapság is sok időt töltesz gyakorlással, gitározással?

ARP: Természetesen, mivel ha nem gyakorolsz, akkor hamar kijössz a formából. Persze nem gyakorlok már annyit, mint régebben, hiszen mint mindennek, ennek is megvan a maga ideje. Ha például turnézunk, és minden este gitározok, akkor nem gyakorlok két órát a koncertek előtt az öltözőszobában, mivel egyáltalán nem lenne rá idő. Általában, amikor befejezünk egy turnét vagy egy lemezfelvételt, akkor utána egy ideig nem nyúlok gitárhoz. Egy idő után unalmassá válna, úgyhogy amikor végzek, és elmondhatom, hogy „ez egy nagyszerű lemez lett, tetszik, a legjobbat nyújtottam rajta”, akkor hagyom a gitározást egy darabig. Ha minden nap gitározol, akkor csak ismétled magadat, mindig ugyanazokat a hangokat, ugyanazokat a skálákat játszod. De aztán két-három hét múlva újra felkapod a gitárt, és elkezdesz játszani, akkor teljesen más dolgok, teljesen más riffek járnak az eszedben. Ezért nem gitározok minden nap.

HRM: Ha jól tudom, a ’The Ballads’ albumaid a legsikeresebbek pénzügyileg...

ARP: Nem, ez nem igaz. Az első – ami ha jól emlékszem, 1993-ban jelent meg – ’Ballads’ volt a legjobban fogyó ARP-lemez, egészen addig, amíg meg nem jelent az ’Oceans of Time’, az első lemez, amin Johnny énekelt. De mindent egybevetve, a nagylemezeim jobban fogynak, mint a ’Ballads’ albumok.

HRM: Pénzügyi okok miatt jelenteted meg ezeket a ’Ballads’ lemezeket, vagy...

ARP: Nem, ennek semmi köze a pénzügyi megfontolásokhoz. Rengeteg ember van, aki nem szereti a hard rock vagy a metal zenét, viszont nagyon szeretik a balladákat, mivel a hard rock balladák a legjobbak a világon. Talán senki nem játszik jobb balladákat, mint én. (nevet) Ami azt illeti, ezeken a lemezeken egy másik oldalamat szeretném megmutatni az embereknek, mivel én nagyon élvezem megkomponálni és eljátszani ezeket a balladákat.

HRM: Melyik lemezt tartod a legfontosabbnak a karrieredben?

ARP: Talán az ’Oceans of Time’-ot, mivel ezen szerepelt elsőként Johnny, és ez volt akkoriban a legsikeresebb lemezünk. Szerintem nagy változás következett be az ARP történetében ezzel az albummal.

HRM: Mi a legnagyobb különbség az Axel Rudi Pell között, aki anno megjelentette a ’Wild Obsessions’ albumot, és azon Axel Rudi Pell között, aki nemrég kiadta a ’Circle of the Oath’-ot?

ARP: Szerintem sokat fejlődött a gitárjátékom, a dalszerzői képességem, de sok minden más területen is fejlődtem. Amikor felvettük a ’Wild Obsessions’ lemezt, fele olyan jól sem tudtam játszani, mint most. Szerintem sokat fejlődtem szólózás és dalszerzés tekintetében is. Az első lemezen csak pár dal van, ami igazán rendben van, de manapság már ezeket is teljesen másképp játszanám. Akkoriban még jobban hatott rám a NWOBHM, olyan bandák, amiket még a Steeleres időkben hallgattam. Szóval a stílusom változott kissé az évek során.

HRM: Hogyan tudsz ennyi híres és elfoglalt zenészt összetartani a zenekarban?

ARP: Úgy, hogy komoly pénzeket fizetek nekik. (nevet) Csak vicceltem. (nevet)

HRM: (nevet) Mike Terrana például elég hamar lép be és ki a zenekaraiból, de Ti már 13 éve együtt dolgoztok. Hogyan jöttök ki egymással?

ARP: Nagyon jól, mivel nagyon jó a kémia a bandában. A titok az, hogy nem élünk együtt, nem látjuk egymást túl gyakran. Mike valahol Európában lakik, most talán Olaszországban, de vissza akar költözni Hamburgba... Johnny az USA-ban lakik, Volker [Krawczak basszusgitáros – Tomka] pedig Németország egy tök másik részében él. Volker az egyetlen, akit gyakrabban látok, de vele is csak körülbelül 2-3 hetente találkozunk. Szóval az a titkunk, hogy nem gyakorlunk heti négyszer a próbateremben, mivel nem tehetjük meg, mert nem ugyanabban a városban, de még csak nem is ugyanabban az országban élünk. Viszont amikor pár hónap után találkozunk, akkor nagyon jól szoktunk szórakozni, sokat nevetünk és őrült történeteket mesélünk egymásnak.

HRM: A többiek mekkora szerepet vállalnak a dalszerzésben?

ARP: Semekkorát, mivel az összes dalt én írom. Én írom a dallamíveket, a dalszövegeket, tulajdonképpen mindent. Még billentyűtémákat is elkezdtem komponálni az otthoni szintetizátoromon. Amikor lemegyünk a stúdióba, akkor nem élőben, egyszerre vesszük fel a dalokat, nem ülünk ott mindannyian, mert az nem működne, hiszen a többiek csak akkor hallják először az új dalokat, amikor lejönnek a stúdióba. Általában Mike szokott először megjelenni, én pedig megmutatom neki a számot, a riffet, az énektémát, satöbbit, és végigveszem vele egyesével a dalokat, ő pedig itt-ott igazít a dobtémákon, bedob ötleteket, és ha az az ötlet passzol ahhoz, amit korábban elképzeltem, akkor felhasználjuk. Szóval előfordul, hogy a többiek javaslatot tesznek, például hogy az adott részt más hangszerre írnák át, vagy másként játszanák azt a dallamot, esetleg más hangnemben. De maguk a dalok, azok gerince az én szerzeményem szokott lenni.

HRM: A producereteknek, Charlie Bauerfeindnak mekkora szerepe van az ARP hangzás kialakításában?

ARP: Charlie egy nagyszerű srác, már 10 éve dolgozunk együtt. Nagyon könnyű vele dolgozni, mert mindig tudja, hogy mit akarok megvalósítani, hogy milyen gitárhangzást akarok a lemezeimen. Charlie tényleg mindent tud, és én vakon megbízom benne.

HRM: Közismert, hogy nagy Blackmore-rajongó vagy, de mesélnél a többi fontos hatásodról is?

ARP: Ritchie Blackmore volt az első, aki inspirált engem, ami azt illeti, miatta ragadtam gitárt. Később aztán felfedeztem magamnak más gitárosokat is, például Michael Schenkert. Amikor meghallottam az első UFO lemezt a ’70-es években, mondtam is magamban, hogy „hú, ez egy zseniális fazon, le kell csekkolnom ezt a bandát”. De Uli John Rothot is nagyon szerettem, főleg amikor még a Scorpions-ban zenélt, vagy Jimmy Page-et, és Hendrixet. Ők mind hatottak rám bizonyos tekintetben.

HRM: És mi a véleményed a Blackmore’s Nightról?

ARP: Ritchie még mindig nagyon jól játszik, nem csak az elektromos gitáron, hanem az akusztikuson is. Nagyszerű gitáros, aki szerintem mindig is minden idők legnagyobb gitárosa lesz. De – hogy is mondjam – a Blackmore’s Night nem a kedvenc stílusomban zenél... Amikor megjelenik egy lemezük, akkor azon találok egy, kettő, talán három dalt, amire azt mondom, hogy ez tényleg tök jó, és a dallamok is nagyszerűek. De összességében hamar unalmassá válik ez a zene számomra, mivel minden lemezükön önmagukat ismétlik. Én személy szerint nagyon szeretném, ha Ritchie újra rockzenét játszana...

HRM: Pár évvel ezelőtt a Heaven and Hell előzenekara voltatok. Milyen kapcsolatot ápolsz a Heaven and Hell és a Black Sabbath tagjaival?

ARP: Csak két ember volt, akivel sokat beszélgettem, Ronnie Dio és Vinny Appice. Néha persze váltottunk egy pár szót Tony-val és Geezerrel is, de ők inkább a saját világukban éltek. A koncertek után sosem buliztak, hanem rögtön visszavonultak a buszukba. Minden tagnak külön busza volt, ők pedig a legtöbb idejüket ott töltötték. De Ronnie-val időnként leültünk a koncert után, és söröztünk az öltözőben. Emlékszem Berlinben, talán két óráig is dumáltunk, volt ott pár rajongó is, az egy nagyszerű este volt.

HRM: Mi a véleményed a mostani Sabbath reunionról, és hogy végül kihagyták a dologból Bill Wardot?

ARP: Ez nagyon sajnálatos. Bill Wardnak játszania kéne a csapatban, mivel ez így nem az igazi Black Sabbath. Pláne, hogy azt mondogatják, hogy ez az eredeti felállás... Tommy Clufetos is nagyszerű dobos, de mindenképpen be kéne venniük Bill Wardot, különben szerintem az egésznek semmi értelme.

HRM: Axel, köszönöm az interjút. Végezetül üzennél valamit a magyar ARP-rajongóknak?

ARP: Remélem, hogy a magyar rajongóknak is tetszik az új lemezünk, a ’Circle of the Oath’, és nagyon reméljük, hogy minél hamarabb játszhatunk majd Magyarországon. Ha kapunk egy jó ajánlatot, mi ott leszünk! Rock on!

Tomka