Axel Rudi Pell: The Crest

írta Adamwarlock | 2010.06.14.

Megjelenés: 2010

 

 

Kiadó: SPV / Steamhammer

Weblap: http://www.axel-rudi-pell.de/

Stílus: heavy metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Johnny Gioeli - ének Axel Rudi Pell - gitár Volker Krawczak - basszusgitár Mike Terrana - dob Ferdy Doernberg - billentyűsök
Dalcímek
01. Prelude Of Doom (Intro) 02. Too Late 03. Devil Zone 04. Prisoner Of Love 05. Dreaming Dead 06. Glory Night 07. Dark Waves Of The Sea (Oceans Of Time Pt. II: The Dark Side) 08. Burning Rain 09. Noblesse Oblige (Opus #5 Adagio Contabile) 10. The End Of Our Time
Értékelés

Tizennegyedik stúdiólemezéhez érkezett Axel Rudi Pell. A számos világszí­nvonalú zenésszel együttműködő gitáros legújabb lemezét kezeim közé kaparintva leginkább az a kérdés merült fel bennem, hogy kaphatok-e tőle bármilyen új motí­vumot, új stí­lust, új irányt, mint amit megszoktam tőle. A válasz: kategorikus nem... Naésaztán? - jutott eszembe rögtön, amint meghallgattam a nyitó Too Late-et. Minek ide újí­tás, amikor a fickó még mindig egy istenáldotta tehetségű gitáros és dalszerző? Úgy tűnik igaz a mondás, hogy a bevált csapaton sohase változtass. Minden a régi: fogós dallamok, melodikus és pörgős számok váltakozása, erőteljes gitárhangzás. A 'The Crest', ha stí­lusában nem is nyújt újdonságot, bizonyos elemeit és hangulatát illetően érdekes motí­vumokat állapí­thatunk meg: ha lehetséges az eddigieknél még inkább áthatja a Rainbow és a Dio együttesek világának hangulata. A Devil Zone és Dreaming Dead például teljesen olyanok, mintha - a sajnálatos módon, nemrégiben elhunyt - Ronnie Jamesre í­rták volna. Pell a lí­rai dallamokban is jeleskedik, mert a sorban harmadik Prisoner of Love bármelyik glam együttesnek is a becsületére válna. A dalokat éppen az ilyen nehéz alapra ültetett, melodikus dallamok teszik egyedivé, és könnyen emészthetővé. Pontosan ez a fajta dallamszerkesztés vált a gitárhős saját stí­lusának védjegyévé, í­gy ezer közül is felismerhetőek a munkái. A lemez az első négy számmal tökéletesen indí­t. A nyitó kvartett annyira erős szerzeményekből áll, hogyha Axel tartotta volna ezt a szí­nvonalat a teljes 57 percen át, akkor már most nyugodt szí­vvel kijelenthetném, hogy az idei év trónját csakis ő foglalhatja el. Sajnos nem í­gy történt. Egészen egyszerűen a nagyszerű indí­tás után az album elálmosodott mint Hófehérke az almától. Két lassú, egyre hosszabb pislogásokra késztető szám után a Burning Rain sem rázza föl a hallgatóságot, főleg úgy, hogy nélkülözi a lemez elejének dallamorgiáját. A következő Noblesse Oblige egy nagyon szép tisztelgés a Rainbow előtt, hiszen még a gitár is tökéletesen Blackmore-osra van effektezve, ám én mégis maximum az éjféli hí­radó utánra tenném be a közszolgálati csatornába. Zárszónak kapunk egy - több mint unalmas - ömlengést a The End Of Our Time képében. Nos, mit is mondjak rá: a ,,nekem nem tetszik" -kel egyezzünk ki, mert ez a legdiplomatikusabb mondat, ami most hirtelen eszembe jut. Ami hatalmas pozití­vum, az a tökéletes, kristálytiszta hangzás. Egyszerűen minden hangszert kihallunk a számokból, helyén vannak a vokálok, és Pell nem vitte túlzásba a saját játékának arcunkba tolását sem, ahogyan azt rengeteg gőgös gitárhős teszi, elnyomva ezzel zenésztársait, és megbontva a számok hangzásbeli egységét. Maguk a zenészek - főleg ugye a főhős - hozzák a formájukat, panaszra e téren eddig sem volt okunk. Én képtelen vagyok nem összehasonlí­tani Johnny Gioelit Jeff Scott Sotoval, mivel én ez utóbbi nyomán ismertem meg Axel Rudi Pell művészetét. Bár JSS nagy kedvencem, mégis valahogy Johnny karcosabb hangja számomra jobban passzol ehhez a fémvilághoz, mint Soto bársonyosabb, rockosabb orgánuma. Terrana munkáit lassan már bármikor felismerem, annyira jellegzetes a stí­lusa. Csakis emelni tudja az album szí­nvonalát, bizonyí­tva, hogy nem hiába tartják mostanság a világ egyik legjobb dobosának a műfajban. Sajnálom a lemezt. Annyira jól indult, és négy szám után szörnyen ellaposodott. Mindezzel együtt érdemes meghallgatni, mert mégiscsak egy Axel Rudi Pell lemez! Még a töltelékszámokban is érezni, hogy szí­vét -lelkét beletette. Szerencsére a laposodás csak a számok struktúrájára jellemző, aki nagyí­vű gitárszólókra vágyik (azaz Axeltől csak a szokásosra), annak egy rossz szava sem lesz a ' The Crest' által nyújtott élményre.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások