Maradványérték - 2012. május II. rész

Dee Snider: Dee Does Broadway (Soványka adag "best of Broadway" kompiláció a Twisted Sister hangjától.)
Marduk: Serpent Sermon (A Marduk erősebb, mint valaha, a ’Serpent Sermon’ az idei év eddigi egyik legjobb black metal lemeze!)
Grand Magus: The Hunt (A Grand Magus ismét egy remek lemezzel idézi meg a heavy metal hőskorát.)
Teodor Tuff: Soliloquy (A norvég melodikus metal front egyik legígéretesebb zenekara.)
The Other: The Devils You Know (Európa leghíresebb horror-punk zenekarának legslágeresebb lemeze.)
Jaded Heart: Common Destiny (Perfekt nyár eleji slágergyűjtemény.)
New Eden: Solving For X (Egyszerre modern és hagyományőrző US power/speed zúzda a föld alól...)
Hour of 13: 333 (Az amerikai duó újabb veretes anyagot szállított le a Sabbath által kijelölt zenei keretek között.)
The Chieftains: Voice of Ages (A „szokásos” folk dalcsokor az idén 50 éves zenekartól.)
Cattle Decapitation: Monolith of Inhumanity (Extrém, technikás grindcore, kizárólag erős gyomrúaknak!)

Dee Snider: Dee Does Broadway

Szóval Dee a Broadway-re megy… remek, bár rajta kívül szinte senkinek sem jó ez a különleges magánakció. Musical kedvelőknek eszükbe sem fog jutni egy rocker interpretálásában meghallgatni a legnagyobb klasszikusok felkeményített átiratát, ahogyan a rockot kedvelők is vakarni fogják a fejüket az új feldolgozós, stílusában furcsán idegen album hallatán. Valós célközönség tehát nincsen, hacsak nem a Twisted Sister jó értelemben elvakult fanjai, akik bármire képesek, csak hogy hallják végre Dee bácsi hangját valami frissben és újban. Van azonban egy olyan érzésem, hogy a csúnya szőke ciklon nem miattuk vette fel az új lemezt…

Ettől függetlenül a ’Dee Does Broadway’ egy se nem igazán jó, se nem igazán rossz korong. Engem már a hasonló úton járó ’SIN-atra’ album is mélységesen felkavart, de most szerencsére nem olyan rossz a helyzet. Dee teljesítményére nem lehet panasz, ahogyan a vendégénekesekre sem – majd’ minden második számra jut egy belőlük, de Cyndi Lauperen kívül aligha lesz ismerős közülük bárki is a HRM olvasóinak. Szóval zeneileg minden rendben, a koncepcióban azonban genetikailag kódolt a világsiker elmaradása. Twisted Sister és Dee Snider fanok szeretni fogják, az érdekes ötletek és feldolgozások kedvelői szintén, de nem fogjuk sokáig emlegetni ezt az albumot. (TShaw)

Marduk: Serpent Sermon

Az 1990-ben Morgan "Evil" Steinmeyer Håkansson gitáros által alapított Marduk 12. sorlemezéhez ért, és ezt a nem mindennapi életművet egy igazán kiváló lemezzel bővíti tovább a svéd gárda. Az új dalok a Century Media gondozásában jelennek meg, de aggodalomra semmi ok, a zenekar nem adta el magát, nem lesz a Mardukból sem médiaszenzáció, sem divatos szimfonikus vagy folk black metal együttes.

Több mint két évtized muzsikálás után azt gondolhatnánk, hogy rutinból rázza ki magából a banda a nótákat, de aki így gondolkodik, az nagyot téved. Morgan és zenekara ugyanis egy olyan egységesen magas színvonalú, erős és változatos lemezt hozott össze, amire sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy rutinból eljátszott vagy izzadságszagú volna. Természetesen a Marduk nem kísérletezik, nem feszegeti a határait, „csak” készített egy borzalmasan erős lemezt, melyen a hagyományosnak mondható nordikus riffekre épülő gyors black metal zúzások éppúgy megtalálhatók, mint a középtempós, heroikus hangvételű, vagy éppen vérfagyasztó hangulatot árasztó harci himnuszok. A tizenegy, megalkuvást nem tűrő, gyilkos és kíméletlen black metal nóta a basszusgitáros/gitáros Magnus "Devo" Andersson stúdiójában került rögzítésre és keverésre, ennek megfelelően a hangzás is olyan kegyetlen, nyers és organikus, mint maga a zene. A régi sulis, egyszerű borítót pedig Daniel "Mortuus" Rostén énekes készítette.

Mindent összevetve, 2012 eddigi egyik legjobb black metal lemeze a 'Serpent Sermon'. Black metal rajongóknak kötelező tananyag! (Pálinkás András)

Grand Magus: The Hunt

Az egykoron doom/stoner zenekarként indult Grand Magus mára egy hamisítatlan, a '80-as évek jegyeit magán viselő heavy metal zenekarrá alakult. A 2008-as 'Iron Will', majd az azt követő 2010-es 'Hammer Of The North' is olyan dalokkal volt megpakolva, amik csak úgy roskadtak a fogós dallamoktól, hősies témáktól, és az egyszerű, de annál hangulatosabb gitárszólóktól, ráadásul az egykori Spiritual Beggars énekes Janne „JB” Christoffersson szőrös, férfias orgánuma is remekül illeszkedett ezekhez a klasszikus heavy metal nótákhoz.

A 'The Hunt' címmel megjelent friss dalgyűjtemény is ezt a '80-as években gyökerező heavy metal vonalat viszi tovább, de most nem kevés hard rock hangulat is felütötte fejét a dalokban. A 'Hammer Of The North'-hoz képest szellősebbek, kevésbé riff-orientáltak a nóták, többször is tetten érhetők a hard rock elemek. JB nagyszerű dallamai uralják a szerzeményeket, szinte mindegyik refrén könnyen dúdolható, azonnal megragadó melódiákból épül fel. De a hard rock jegyeket nem csak a dalokban, hanem a megszólalásban is könnyű felfedezni. Gondolom az eredeti elképzelés az volt, hogy egy meleg, analóg, autentikus hangzást kölcsönözzenek a lemeznek, ami nem igazán jött össze. Egyszerűen csak tompán szólnak a hangszerek, a gitárok nem harapnak és a dob is erőtlenül pufog. Kár érte, hiszen a dalok jók, hallgattatják magukat, érezhetően szívből jönnek az olyan remek szerzemények, mint a menetelős, vad fejrázásra késztető The Hunt, vagy a földbedöngölő Sword Of The Ocean, hogy csak kettőt emeljek ki a lemez megannyi emlékezetes dalából.

Összességében a 'The Hunt' hozza elődei színvonalas, szórakoztató, klasszikus heavy metal muzsikáját. Klisés szövegeivel és hangzásbeli hibáival együtt is egy kiváló lemez a svéd triótól. (Pálinkás András)

Teodor Tuff: Soliloquy

Ha a könyvet borítójáról, akkor zenekart a nevéből nem szabad megítélni: a Dragonforce vagy a The Poodles után itt van megint egy banda, amelyik legalább annyira tehetséges, mint amennyire képtelen a normális névválasztásra. A Teodor Tuff a Norvégiából mostanában megállás nélkül áradó melodikus/prog.power zenekarok sorát erősíti, amelyek között a Circus Maximus jelenti az első osztályt, és mondjuk a szintén újlemezes Oceans of Time a középmezőnyt. A Teodor Tuff valahol a kettő között helyezkedik el, és még azzal se vádolhatjuk meg őket, hogy ,mindössze csak koppintanának valakit. Stílusuk nagyrészt a Masterplan féle, keményebb, de epikus power metal vonalon mozog, amelybe ugyanúgy belefér a szimfonikus háttéralapozás, női énekes vendégszereplése (Addiction), a progresszióba hajló zúzda (Delusions of Grandeur), vagy a melankolikus, hard rockos vonal (Mountain Rose). Mindezt áramvonalas, tökéletesen kiegyensúlyozott hangzással tálalják, amiért a hírneves Jacob Hansen (Volbeat, Mercenary, Pestilence, stb.) felelt. Ha pedig már nagy neveknél tartunk: a ’Soliloquy’-on olyan gitárosok tolnak el egy-egy vendégszólót a Heavenly Manna c. dalban, mint Jeff Waters (Annihilator), Mattias Eklundh (Freak Kitchen) vagy Martin Buus (Mercenary).

Ám a vendégsereg, vagy a letisztult hangzás mit sem érne, ha a lemez nem bővelkedne ütős dalokban. A ’Soliloquy’ legnagyobb érdeme mégis a különc dallamvezetés, Terje Harøy ugyanis néha egészen szokatlan, akár ironikusnak is titulálható melódiákra vetemedik (elég meghallgatni az emlegetett Heavenly Mannat, vagy a nyitó Godamart). De Harøy amúgy is a helyzet magaslatán van, kristálytisztán csengő, magas fekvésű orgánuma tökéletesen passzol ehhez a kellően változatos, ám mégis alapvetően gitár- és dallamcentrikus metal muzsikához. Aki szeretne relatíve biztonságos zenei környezetben, relatíve egyedi dallamokat hallgatni, az mindenképp barátkozzon meg Teodor Tuffal; ki tudja, még egy szép barátság kezdete is lehet a 'Soliloquy'. Merthogy ez is egy olyan banda, ahol a tagok még nem töltötték be a harmincat… (Tomka)

The Other: The Devils You Know

„Európa leghíresebb horror-punk bandája” – szól a The Othert reklámozó szlogen, de aki lepörgeti a ’The Devils You Know’-t, az valószínűleg nem fogja megtudni, mi is az a horror-punk. Merthogy a német zenekar ötödik albumán engedett a popularitásnak, és az underground, camp-esztétikával kacérkodó, 50-es évek horrorfilmjeiért (meg persze a Misfits-ért) rajongó punkzene helyett óriási refrénekkel megfejelt, akár rádiókban is játszható rockzenét tol. A rajongók gondolom majd jól megorrontanak Rod Usherékre, ám ez nem változtat azon, hogy a ’The Devils You Know’ biztosítótűvel fülbeszúrt dallamai egyszerűen ellenállhatatlanok. Zenéjük ezzel a populáris fordulattal talán a The 69 Eyes goth ’n rollos dalaihoz áll legközelebb, de a dalszövegekben azért megtartották a kötelező horrorfilmes, sci-fis témákat (csak néhány számcím: Fright Night, The Phantom of the Opera, Nightmare On Helloween).

A Victor Sharp basszusgitáros és Dr. Caligari által alkotott ritmusszekció előszeretettel hozza vissza a kettőnégy egyszerűsége, feszes alapokat, amire Sarge von Rock igyekszik egy-egy húzós-laza riffet tolni – de összességében Rod Usher, és az ő stadionrockosan nagy ívű refrénjei adják el maradéktalanul a produkciót. Pláne, mivel Usher gothos beütésű, darker Elvisként csábító hangja kellemes morbiditást kölcsönöz a zsigerből kivágott énekdallamoknak. Azért azok se ijedjenek meg, akik a zenekar punkos oldaláért rajonganak, hiszen bőven jutott hely a punk-rockosra tördelt daloknak, mint a Nice Day For A Funeral vagy a Take You Down. De a szokásosnál harapósabb gitárhangzás, a vaskos riffek (ld. My Home Is My Casket), és a hol punkosan üvöltött, hol gothosan delejező énektémák egy különleges, és stílustól függetlenül ajánlott hallgatnivalóvá varázsolják a ’The Devils You Know’-t, amin bődületesen nagy slágerek sorakoznak. (Tomka)

Jaded Heart: Common Destiny

Ha valaki menthetetlen dallamfüggő, de az amerikai AOR bandáktól mégis kiveri a verejték, akkor a Jaded Heart az ajánlott megoldás a számára. A német melodikus metal (?) zenekar ugyanis az amerikai rockzenekarok gátlástalanul fülbemászó melódiáit ötvözi fémesre keményített riffekkel, mióta csak Michael Bormann énekes szűrét kirakták a zenekarból. A helyére érkezett Johan Fahlberg azóta jó pár lemezen bizonyított, és a ’Common Destiny’ fő húzóereje is Fahlberg teljesítménye: nem mintha bármi eredeti hangszín is szorult volna az énekesbe, ellenben dallamérzékét bármelyik nagykutya énekes elirigyelhetné.

Hogy a germánok zenéje mégsem fullad tekintélyes méretű giccsbe, arról a Mötley Crue-t idéző lazaság, a ritmusszekciót jellemző rock ’n rollos attitűd, a szokásosnál szigorúbb riffelés, és az egészen pofásan eltekert, klasszikus ízű szólók gondoskodnak. Valójában semmi sem változott a múltkori ’Perfect Insanity’ óta, a Jaded Heart újfent piacra dobott egy maximálisan élvezhető, de a kialakult rocktörténeti listákat abszolút nem fenyegető korongot. Az olyan dalok azonban, mint a duplázóval és sikolyokkal megtámogatott Are We Mental, vagy a heavy metalosan húzó riffeket stadionrefrénekkel vegyítő Saints Denied bármelyik rock- vagy metal rajongónak kellemes perceket okozhatnak. Akiknek anno tetszett mondjuk a Walking With Kings debütlemeze, az a ’Common Destiny’-t se hagyja ki! (Tomka)

New Eden: Solving For X

Azért kíváncsi lennék arra, mondjuk az utóbbi tíz évben hányan hallgattak itthon New Eden-albumot? Merthogy ez aztán már tényleg underground a javából! Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy minálunk sosem volt igazán nagy keletje az US power metalnak, még a Vicious Rumors sem tudott egy nagyobbfajta rajongótábort kiépíteni. Ennyit a siránkozásról, lássuk, miből élünk!

A New Eden 1993-ban alakult Los Angelesben, a ’Solving For X’-re keresztelt új anyaguk pedig kilenc (!) évnyi kihagyást követően került a boltok polcaira. Ami érdekesség, hogy az eddig megjelent négy lemezükön négy különböző énekes hallatja a hangját: annak idején a soraik között tudhattak olyan underground legendákat, mint James „Igyekszem Minden Power Bandában Megfordulni Legalább Egyszer” Rivera (Helstar, ex-Vicious Rumors többek közt) vagy Rick Mythiasin a Steel Prophetból. És bizony a New Eden zenei világa sem áll messze a Helstar, a Steel Prophet, illetve a Destiny’s End, Agent Steel hangzásától, ám a ’Solving For X’-ből hiányzik a mágia, amivel eme elitklubba nyerhetnének belépést.

Pedig milyen csodásan kezdődik az album az óriási refrénnel megkoronázott, speed metalos Anthem Of Hate-tel, s e dalnál még a kultikus Holy Mother neve is felsejlett. Az ugyancsak tempós Flames Of Hades is a refrénjével hódít elsősorban, Rod Arias kiváló énekdallamokat présel ki magából, és amúgy is dicséretes teljesítményt nyújt ebben a bő háromnegyed órában. Sajnos azonban az igencsak masszaszerű, koszos lemezhangzás sokat ront az élvezeten, a pergőt például sikerült rendesen eltűntetni, úgyhogy innen küldöm üdvözletem a drága hangmérnöknek! Érdemes még kiemelni az album legdurvább tételét, a Forbidden-hatású Unsolved Aggression veszett thrash zúzdáját, az izgalmas gitárjátékkal díszített Watcher-t vagy a némileg kakukktojásnak számító dalt, a musicales-vendéglátós marhaságot, a Three Words-öt. A ’Solving For X’-et javarészt gyors szerzemények alkotják tehát, ám mindig beiktatnak egy kis kiállást ide, egy kis témaváltást oda, mégsem tudom azt mondani, hogy egy rendkívül sokszínű és fantáziadús lemez született. Mindezek dacára csak ajánlani tudom az Új Éden visszatérő alkotását, manapság úgysem lubickolunk annyira a jóféle US power muzsikákban! (Mike)

Hour of 13: 333

Ha belegondolunk, egészen ironikus, hogy a Black Sabbath pont most rántotta újra össze az eredeti felállását, még ha bizonyára semmi mögöttes szándék nincs is a dologban. Merthogy úgy tűnik, az utóbbi években újra menő a korai sabbathiánus doom, és gombamód szaporodnak a Iommi-mintára riffelő, Ozzy vokalizását mímelő, vállaltan underground zenekarok, Orchidtól Lord Vicaron keresztül a svéd Witchcraftig (talán nem véletlen, hogy a Saint Vitus is most aktivizálta újra magát – most van rájuk újra kereslet). Egy hasonló felsorolásból nem maradhat ki az amerikai Hour of 13 sem, ami 2006 óta tolja a NWOBHM-hatásokkal kibővített végzet-metalját. A május végén debütáló harmadik nagylemezük, a viccesen csak ’333’-ra keresztelt korong ugyanott folytatja, ahol a két évvel korábbi ’The Ritualist’ abbahagyta, nevezetesen a középtempóból rendre kilépő, klasszikus rock örökérvényű vívmányait sabbathi okkult-doommal vegyítő, karakteres énektémákkal megátkozott fémhimnuszuknál. A Chad Davis multi-instrumentalista, valamint Phil Swanson énekes alkotta brigád most sem tágítja ki a doom metal ősidők óta ismert világának határait, de korrektül vezényli le az átlagosnál izgalmasabb, ám a maradandótól azért távol álló doom-indulóit és okkult-sejtelmes dalait. Megbízható minőség, ismerős hangulatvilág, kellő rutinnal megszerkesztett dalok – ugye nem kell mondani, hogy BS- és doom-rajongóknak kötelező? (Tomka)

The Chieftains: Voice of Ages

Írország egyik talán legnagyobb múltú zenei exportcikke, a folkban utazó Chieftains 1962 óta töretlenül nyomja a lendületes, táncos-balladázós-életvidám zöld népzenét, fennállásuk ötvenedik évfordulóját pedig természetesen új albummal ünnepelték meg – nem is akármilyennel.

A kollektíva jó ideje arról ismert, hogy az írországi népzene szigorúbb keretinek betartása mellett is bőven van annyi fantáziájuk, hogy nagyobbnál nagyobb neveket hívjanak meg maguk mellé zenélni egy-egy dal, vagy komplett album erejéig. Hihetetlenül hosszú az albumaikon vendégeskedő sztárok sora, gondoljunk csak Stingre, Sinead O’Connorra, Van Morrisonra, a Rolling Stonesra, Ziggy Marley-ra, vagy az olyan teljesen kézenfekvő együttzenélésekre, mint a Loreena McKennittel, vagy a The Corrs-szal való összeállás.

Friss lemezükön azonban másfajta, valamivel konszolidáltabb sztárparádét tárnak elénk, ugyanis a ’Voice of Ages’ vendégei szinte kizárólag az angol és amerikai folk/country színtérről érkeztek – és ott sem igazán nagy, inkább ígéretes nevek. Az egyedüli ismerős talán csak az alternatív körökben egy időben igen felkapott The Decemberists lehet, rajtuk kívül csupa számunkra ismeretlen előadó sorakozik az albumon: Pistol Annies, The Low Anthem, The Secret Sisters. A vájt fülűeknek azért ismerős lehet Imelda May, vagy a Punch Brothers (akiket újabban a progresszív bluegrass stílusba sorolnak, amivel én még most sem tudok igazán mit kezdeni…). Tehát, egy dolog már az első meghallgatás előtt is garantált: ír folkból itt bizony a legautentikusabbat, legszellemesebbet és legkellemesebbet kapjuk. Erre garancia a Chieftains évtizedes életműve és a tudat, hogy ők bizony már nem dolgoznak akárkivel. Szóval, aki kicsit is vonzódik Írország ősi muzsikájához, és nem csak a sörszagú kocsmahangulat érdekli, az hallgassa a Chieftainst! (TShaw)

Cattle Decapitation: Monolith of Inhumanity

A Cattle Decapitation egy kaliforniai death/grindcore formáció, amely pályafutása elején többször is szembekerült a kiadók cenzoraival, nem csak a végtelenül extrém muzsikája, hanem beteges borítói, képei, valamint szövegei miatt, melyekben leginkább az állatok bántalmazása ellen tiltakoztak, valamint az emberek közti gyűlöletről, népirtásokról alkottak véleményt.

A 'Monolith of Inhumanity' a hetedik stúdiólemeze az együttesnek, amelynek zenéje minden eddiginél változatosabb és színesebb lett, míg szövegeiben tovább viszi a jól bevált formulákat. Egy technikás death/grindcore banda esetében természetes, hogy a zenészek mesterien bánnak hangszereikkel, de a Cattle zenéjében olyan izgalmas témázgatásokkal találkozhatunk, ami már csak a legjobb együttesekre jellemző. Könnyedén, gördülékenyen variálják az ultra brutális death riffeket középtempós thrash kiállásokkal, rövid, de izgalmas gitárszólókkal, hogy aztán teljes sebességre kapcsolva, kíméletlen blastbeattel szakítsák le az agyunkat. A nagyszerű és változatos zenén túl a zenekar ereje Travis Ryan énekes extrém vokalizálásában rejlik. Travis nem egyszerűen csak végighörgi a lemezt, hanem néha egészen borzalmas hangokat hallat. Hol üvölt, ahogy a torkán kifér, hol gyomra teljes tartalmát megmozgatva képez gusztustalan hangokat, de egészen állati, disznóvágásra emlékeztető vokalizálásra is képes.

A Cattle Decapitation az extrém zenék között is egészen extrém lemezzel hallatott magáról, amelyen a technikás zúzást a jó ízlés határain messze túlmutató vokalizálással teszik igazán mesterivé – csak legyen gyomrod végighallgatni. (Pálinkás András)