Vektor: Outer Isolation („2011 egyik legjobb thrash lemeze pontosan azt nyújtja, amit egy progresszív, pszichotikus űr-thrash albumtól elvár az egyszeri halandó.”)
Svölk: Svölk ’Em All („A Svölk zenéje olyan, mintha Glenn Danzig szerződtetett volna le egy Metallica tribute bandát maga mellé, hogy NWOBHM-ízekkel átszőtt stoner rockot játsszon...”
Blind Guardian: Memories of a Time to Come („Újrakevert, újra felvett, és ősrégi demós dalok egy igényes best of kiadványon.”)
Walking With Kings: Walking With Kings („Képzeld el a Journey-féle AOR zenét vagy a Stryper vokálharmóniákkal gazdagon átszőtt rockzenéjét modern, metalos riffekkel, és a nagy elődök (Steve Perry, Michael Sweet) talentumát idéző énekessel...”)
Conquest: IV. („Semmi újdonság, semmi extra, ellenben tiszta, magányos gitárszólók megtámogatva egészségesen duruzsoló basszerokkal és vaskos, de nagy teret hódítani nem kívánó riffekkel.”)
In Legend: Ballads ’n’ Bullets: („A német In Legend úgy döntött, hogy száműzi a gitárt abból a műfajból, ami elvileg nem létezik gitár nélkül...”)
Crom: Of Love and Death („Ennyi hősi szenvedést, hősi halált és hősi küldetést még Manowarék se tudnak zenéjükbe sűríteni...”)
The Maccabees: Given To The Wild (Figyelem: albumajánló szigorúan pózereknek!)

Sokan mondják, hogy 2011 a thrash metal éve volt. Ha ez így van, abban nagy szerepet játszott az arizoniai Vektor társasága is, akik mindössze 2009-ben robbantak be a metal köztudatba. A ’Black Future’ c. debütlemezük megmutatta, hogy a thrash metal csupán az őszülő old schoolosok szerint ötlettelen, vagy túlságosan egykaptafára daraboló műfaj. Ezek a srácok ugyanis bármelyik progresszív zenében jártas technikamatyit lejátszanának egy riff- vagy szólóversenyben. Pont ezért gyönyörű, ahogy az elborult agyú amcsik őrülten komplex, ám mégis vesébe vágó dalokat komponálnak. Az ’Outer Isolation’-ön még inkább, mint a ’Black Future’-on, minden egyes témaváltásnak, matekozásnak megvan a helye, a dalok lélegeznek, egyáltalán nem követhetetlenek. Igaz, a gyönyörű jelzőtől igencsak távol állnak: az atmoszféra rendkívül hideg, ami nem is csoda, hiszen a srácok sci-fi mániások – űr-metal ez, a kozmosz, a tudomány, a világ hidegsége köszön vissza a kifacsart ritmusokban, a fénysebességel száguldó riffekben, vagy az algoritmusok könyörtelenségével zakatoló dobtémákban. Ráadásul az akár 10 perces, epikus hosszra szabott dalokban (Cosmic Cortex, Outer Isolation) nemcsak a progresszív agyalásokat váltakoztatják thrashes alapozással, de a black metal túlvilági reszeléseinek is jócskán jut terep.

Mindezt David Disantio énekes-gitáros orgánuma teszi vérbeli „imádod vagy gyűlölöd” játékká: hangja olyan, mintha a Destructionös Schmier hangszálai mutálódtak volna úgy, hogy a magukból kifordult, poweres sikolyok és a black metal halálkárogásai is egyformán menjenek neki. Azonban az impozáns gitár-vágták, és a földöntúli énektémák nem sajátítják ki teljesen a figyelmet: a basszusgitár egyenjogú partner, néhol még a szólózásban is (Tetrastructural Minds), de Blake Anderson dobos tempó- és témaváltásainak könnyedsége, játékos komplexitása is lenyűgöző. A Vektor azonban elsősorban dalokat ír, nem technikai bemutatót tart, és az előző lemezhez képest a gyorsaságból is lefaragtak itt-ott – néhol egészen lírai, melodikus passzázsok is helyet kaptak a korongon (Venus Project; Dark Creations, Dead Creators). Egyszerre hagyományőrző, a thrash trendjei előtt fejet hajtó, és előremutató,végtelenül friss lemez a Vektoré, amely a retro thrash hullámot pár farmerbe bújt, bőr-fetisiszta, eredetiséghiányos suhanc hiábavaló igyekezetének bélyegzi – bizony, az ’Outer Isolation’ a „real stuff”. A Vektor alkotása totálisan elborult, de egyben rendkívül elegáns, rafinált is. Pontosan azt nyújtja, amit egy progresszív, pszichotikus űr-thrash albumtól elvár az egyszeri halandó. (Tomka)

Svölk: Svölk ’Em All

Ki ismeri a norvég „bear metal” színteret? Nem, ez nem a Tankard-féle „beer metal”: itt jól irányzott stoner rockról, metalról meg norvég redneck attitűdről van szó. Igen, állítólag van ilyen is (Észak, valaki?). Ha ettől függetlenül senki nem hallott a „műfajról”, igazán nem hibáztatom: ugyanis mindössze egy zenekar toljd a „medve metalt”, és ők is csak marketingfogásként aggatták magukra az egy extrémebb, betépett pillanatukban kifüstölt stílust. De milyen jól tették, hiszen így az ignoránsabb rockerekhez is eljuthatott a Napalm Records-nél tavaly újra kiadott debütalbumuk, a ’Svölk ’Em All’ tökös kocsmarockja. A „seggberúgók” (a „svölk” norvégul állítólag annyit tesz: jól seggberúgni valakit) viszont amilyen jó reklámszakemberek, olyannyira hadilábon állnak az eredetiséggel – bár valószínűleg erre magasról szarnak is. Esetükben ez rendben is van, hiszen merítenek annyiféle helyről, hogy a három dallal kiegészített, és újra eladott debütlemez izgalmas és vagány koronggá váljon.

A Svölk zenéje olyan, mintha Glenn Danzig szerződtetett volna le egy Metallica tribute bandát maga mellé, hogy NWOBHM-ízekkel átszőtt stoner rockot játsszon, ám a sok sör és joint között azt is elfelejtették volna, hogy végig stoneresen facsarják a gitárriffeket. Magyarul, akad itt minden, ami szép és jó volt a klasszikus rockzenében, kötelező szarok-bele-attitűd, mocskos, tökös riffek, felvágós ikerszólók, ráadásul mindez Metallicas dallamokkal, Maidenes gitártémákkal nyakonöntve, és természetesen vágnivaló kocsmafüsttel beborítva. A lemez egyetlen hátránya, hogy a dalok előszeretettel folynak egybe, mint a bulik egy rekesz sör után, de Knut Erik énekes gondoskodik róla, hogy érdekes hangszínével és remek dallamérzékével mindenhova tapasszon részegen is megjegyezhető refréneket. Akadnak itt slágerek dögivel, a nyitó, southern metalos ízzel átitatott, groove-os témákkal megvert 52-től a tonnás medve erejével húzó Warm Withinen át a házibuli-himnusz Anchorig, de felfértek a ’Svölk ’Em All’-ra metalosan zúzó bulidalok (Inferno) és kellően primitív, pofáncsapó (This Is it) stoner/southern örömködések is. Hát igen: ez a Svölk. Kicks ass. (Tomka)

Blind Guardian: Memories of a Time To Come

A Blind Guardian az egyik legjobb power metal zenekar. Pont ezért, nincs is igazán szükségük válogatáslemezre. Mert nincsenek gyenge, nincsenek középszerű dalaik – csak nagyon jó és zseniális lemezek sorjáznak a diszkográfiában. Ennyire egyszerű a helyzet. De ez a válogatásalbum nem is teljesen szokványos. Habár átfogja az egész életművet, és best of-hoz méltóan – már amennyire lehet – összegez, a lemezen szereplő dalok túlnyomó része újrakevert vagy újra felvett verzió. Valljuk be, túl nehéz dolguk nem volt a régi dalokkal se: a BG soundja sose volt vállalhatatlan, talán csak az első pár albumra fért rá némi leporolás. Nem is csináltak mást, tényleg csak leporolták ezeket a dalokat, kissé korszerűbbre, teltebbre vették a gitárhangzást, finomítottak itt-ott a dobon – magyarul, senki ne várjon radikális változásokat.

Az újrakeverés részemről mindig kétesélyes vállalkozás: tényleg csak szélsőséges esetekben tesz jót a daloknak az új köntös, hiszen a modern remix-szel pont a feeling – a múlt, az eltelt idő hatása – veszhet el, ami különlegessé teszi az eredetit. A ’Memories’ sikerrel kerüli el ezt a problémát, csak annyit korrigál, amennyit muszáj. Az 1989-es születésű Follow The Blindnak például kifejezetten jót tett, hogy megvastagították a gitárokat, és így még inkább kidomborították a BG-re jellemző, nyers, fémes erő , vagy a The Last Candle-nek az, hogy jobban előtérbe tolták a kórusokat – ahogy a régi dalok többségében előtérbe került Hansi katartikus énekteljesítménye. Ezért is tartom kissé feleslegesnek az utóbbi két nagylemez, változtatás nélkül idepakolt dalainak jelenlétét: bőven akadt volna még 15-20 éves jelentkező revízióra. Izgalmas kissé keményebb felfogásban hallani pl. a The Hobbitot, vagy még jobban megdörrenteni a Mirror, Mirrort, de talán érdemesebb lett volna a régi lemezeket úgy am blokk remaszterelni. Hiába dícséretes, hogy egy best of-on is igyekeznek különlegességeket nyújtani a die hard fanoknak, mégiscsak jobb az eredeti nagylemezeket hallgatni. Persze rajongóknak, és a tiszta hangzáskép kedvelőinek így is kötelező a korong, pláne úgy, hogy a harmadik bonusz CD-n az akkor még Lucifer’s Heritage név alatt futó banda ősrégi demós dalai (is) szerepelnek (elképesztő, mennyit fejlődött Hansi pár év alatt). Izgalmas lecsekkolni, honnan jutott el a Blind Guardian odáig, hogy a műfaj egyik legjobb zenekara legyen. (Tomka)

Walking With Kings: Walking With Kings

Néha ki kell szakadni a saját világunkból. Néha jól esik képzeletben az amerikai sztrádán száguldozni, vagy hangjegyekbe oltott, sűrített drámai pillanatokat átélni. Lehet lenézni az öreg kontinens intellektuális fellegvárából a szép új-világot, de az biztos, hogy nagyon tudnak valamit ezek az amerikaiak – legyen szó Hollywoodról vagy dallamos rockzenéről. A Walking With Kings is azt az „eszképista”, megadallamos rockzenét tolja, amit már ezerszer hallhatunk – és ami mégis tökéletes soundtrack egy bágyadt vasárnap délutánhoz, amikor úgy érezzük, most tényleg megállt az idő, vagy egy éjszakába nyúló autózáshoz. Igaz, ők a hétköznapokból való kiszakadást egy keresztényi csavarral toldják meg: Terry Chism énekes-billentyűs a helyi baptista templomban futott bele Richard Ward gitárosba, a Fozzy és a Stuck Mojo agytrösztjébe, és vele hozták tető alá a WWK-et Terry életválsága után.

Képzeld el a Journey-féle AOR zenét vagy a Stryper vokálharmóniákkal gazdagon átszőtt rockzenéjét modern, metalos riffekkel, és a nagy elődök (Steve Perry, Michael Sweet) talentumát idéző énekessel – és máris tudod, mire számíts a Walking With Kings remekbeszabott debütalbumától. Habár semmi eredetit vagy újszerűt nem kaptunk a lemeztől, Ward harapós gitártémái, a fémes sound, a delejező énekdallamok elég változatosságot nyújtanak a kellően tömör lemez során. Néhol elektronikus színezések és szaggatott riffek (Here I Stand), máshol a duplázó (Leap of Faith), de van, amikor egy vendégénekesnő  dobja fel az aktuális slágert – mert a WWK bizony 9 potenciális slágert írt, ráadásul ezekkel teljesen ingyen szórakoztatja a nagyérdeműt. Felszabadult, könnyed, ütős örömzene ez, amelyik nem fárasztja se magát, se hallgatóját azzal, hogy elrugaszkodjon a már jól bejáratott panelektől. Egyedül a Home második, unplugged verzióját  tartom feleslegesnek, de a Mention of Your Name, a Wicked Ways fülbe tapasztott dallamai mindenért kárpótolnak.

A lemezfelvételek során Terry feleségét, Sarit mellrákkal diagnosztizálták, de az albummegjelenésre már meggyógyult betegségéből – ha hasonló csodákra bizonyára nem is képes a lemez, az biztos, hogy a tömegtermelésre berendezkedett Last Autumn’s Dream ehavi kiadványát lazán lekörözi. (Tomka)

Conquest: IV.

Karácsony környékén olvastam egy agybeteg hírt arról, hogy egy ukrán metal banda életre keltett egy, a figyelmes orvosok szerint már örök álmát alvó ipsét. A helyszín egy kórház alagsora volt, ahol a zenekar kedvére jammelhetett, hiszen nem zavartak ott senkit. Hát a jelek szerint mégis. Kész szerencse, hogy a kezdetben harkivi székhelyű, most már kijevi Conquest jóval színvonalasabb zenét játszik annál, mintsem a holtakat is kiűzze a sírból. Persze nem kezdő formációról vannak szó, a heavy metal új erőre kapásának idején alakultak, így már túl vannak a 15. szülinapon is.

Nem is kell meglepődni, hogy miről szól a nemes egyszerűséggel csak ’IV’-nek keresztelt, negyedik stúdióalbum: európai ízű speed-power metal (jó, leírom: europower), valahol az Edguy és a Strato vonalán. Tehát semmi újdonság, semmi extra, ellenben tiszta, magányos gitárszólók megtámogatva egészségesen duruzsoló basszerokkal és vaskos, de nagy teret hódítani (na, a banda név egyből befigyel) nem kívánó riffekkel.

Egyedül a néhol idegesítő dobsounddal, és a bandafőnök W. Angel hangjával nem tudtam mit kezdeni. Erős, magas fekvésű orgánuma ugyan tökéletesen passzol ehhez a zenéhez, de valahogy mégsem az igazi. Azért a lassabb számok elég jól állnak neki, így mindenképp kiemelném a viszonylagos rövidsége ellenére egészen változatos Be My Lightot, de a középtempós Forgotten Dreamsben is korrekten teljesít, amely akár a ’Negyedik’ slágerének is nevezhető. Jó ez az album, azért is merem ajánlani power fanoknak. Jómagam is nyitok közép-Kelet-Európa felé, mert egyre jobb zenekarokkal ismerkedem meg, miközben a „nagy öregek” jó néhányszor csalódást okoznak. Talán a túl nagy elvárás okozza a kielégületlenséget, ami azonban egy ismeretlen, néhánylemezes bandánál nem nehezedik rá ormótlanul a muzsikára. Itt sem. (Jocke)

In Legend: Ballads ’n’ Bullets

Milyen poszton akar majd csajmágneskedni az élete első metalkoncertjén tátott szájjal lábait földbe gyökereztető kissrác, ha majd egyszer zenekart alapít? Énekes akar lenni, vagy gitáros – talán utóbbi még jobban. Mekkorát nézne most egy ilyen ifjonc, ha gyanútlanul betévedne egy In Legend koncertre! Csak vakargatná a fejét, hogy hol a nagy hős, aki fejeket zúz, vagy ujjaival lehetetlen sebességgel vágtázik bundról-bundra.

Bizony, a német In Legend úgy döntött, hogy száműzi a gitárt abból a műfajból, ami elvileg nem létezik gitár nélkül (m-e-t-a-l). Ezzel persze még nem tettek volna eget rengető dolgot, hiszen az Apocalyptica már rég csellókkal nyomta, amikor Legendáék még tervben sem voltak. Csakhogy ők nem vonós (avagy húros) hangszerekre fektetik a hangsúlyt, hanem a zongorára! Piano metal, ahogy ők hívják, és teszem hozzá, tehetik is, hiszen lényegében stílusalapítónak számítanak. De Bastian Emig énekes-zongorista (a Van Canto dobosa) állítása szerint olyan a zenéjük, mintha Tori Amos amerikai énekesnő bedrogozott volna.

A ’Ballads ’n’ Bullets’ – figyelem, meghökkentő információ következik – balladák és energikusabb dalok keveréke, amelyben a szokottnál jobban dominál a basszusgitár és a dob, meg nyilván a zongora. Csakhogy most jön a DE… egy gitár alapú zenén nevelkedett rockernek annyira szokatlan ez a piano metal (aztán tessék rám cáfolni), hogy egy 14 számos debüt egyszerűen túl sok, főleg úgy, hogy igazából nem is valami jók ezek a dalok – nem hangzásilag; csak egyszerűen nem fogósak. Emig énekesi teljesítménye is hagy némi kívánnivalót maga után, de mindemellett elismerő fejbiccentés a részemről, mert egyedit csináltak, nem pedig jó tucatbanda szokás szerint elvegyültek a masszában.

Most jön a vissza-DE… akármennyire is próbálok beléjük kötni, ez ne tévesszen meg senkit, hiszen ez egy olyan lemez, amiről egy háromszáz szavas írás nem sok mindent mond el – vagyis: felírok mindenkinek egy receptet legalább egyszeri meghallgatásra (lehet választani, hogy reggel, délben, vagy este), aztán utána lehet jönni a hálapénzzel, vagy vasvellával kiüldözni az országból. (Jocke)

Crom: Of Love and Death

Már a cím leleplezi a lemezt. Szerelemről és halálról csak Woody Allen tud viccesen értekezni – ha hősökkel, mitológiával, vagy emberfeletti csatákkal metalkodunk, akkor tuti, hogy valami epikus metalba torkollik a megfejtés. Persze a TYR utóbbi két lemeze óta tudjuk, hogy érdemes a nagy ívű, viking metalos csataindulókat jófajta power metallal dúsítani, hogy kicsit pörgősebb legyen a végeredmény – Walter Grosse pedig ezt már 2008-ban kitalálta, amikor multi-hangszeresként, egyszemélyes zenekarként dobta össze ’Vengeance’ c. debütlemezét. Annyi hősi szenvedést, hősi halált és hősi küldetést, amit a Crom produkál, még Manowarék se tudnak zenéjükbe sűríteni – ha a Cage-t legutóbb „szuperhős-metalnak” tituláltuk, akkor a Crom bizony a „hérosz-metal”, nagy ívű, érzelmes és nagyon underground. Grosse viszont a Bathory kései lemezeinek monumentalitása helyett inkább a heavy metal pátoszára esküszik. Habár gitáros-basszusgitáros-énekes hősünk előszeretettel esik túlzásokba, legalább a dalszerzéshez ért: háttérinformáció nélkül talán le sem bukna, hogy ő játszik minden hanszeren. Ügyesen strukturálja dalait, akusztikus passzázsokkal, jól elhelyezett szólókkal és kórusokkal színesítve lassan csordogáló muzsikáját.

Az ’Of Love and Death’ lényeges különbsége a ’Vengeance’-hez képest, hogy Grosse kiolvasztotta amalgámjából az erőfémet, és besorolt a viking metal középtempójába, ahonnan csak alkalomadtán mozdul ki – így sajnos a lemez a végére elkerülhetetlenül unalomba fullad, ugyanis annyi variáció, komplexitás nincs a dalokon belül, hogy többedik hallgatásra is működjenek. Ezzel együtt azt kell mondjam, az ’Of Love and Death’ egy szimpatikus, kellemes anyag, ami főleg énekdallamok és atmoszféra terén jeleskedik: habár Walter nem egy elsőosztályú dalnok, de jó érzéke van a tetszetős melódiákhoz, és a romantikus-epikus hangulathoz egyaránt. Ha valaki szereti a Bathory, a TYR és leszármazottaik zenéjét, az nyugodtan tegyen a Crom muzsikájával egy próbát: igazság szerint már a nyitó Reason To Live miatt megéri beszerezni a korongot, ugyanis piszkosul fülbemászó viking/power himnusz. (Tomka)

The Maccabees: Given To The Wild

Az indie rocknak is megvan a maga bája. A hangulat, a dallam ott van pár hangba kódolva – a metal zene túlkapásaihoz képest üdítően minimalistának tűnik a stílus. Úgy nagyjából egy évtizeddel ezelőtt, fiatal zenészek visszanyúltak a rockzene gyökereihez: egy szál gitárral, egy basszusgitárral és egy dobbal, és dalszerzői vénájukkal érték el azt a milliós népszerűséget, amit ma a műfaj élvez. Ráadásul a szimfonikus, klasszikus zene visszafogott alkalmazása, a gyakran feminim énekstílus, és az alkalomadtán felbukkanó melankolikus hangulat azt a szomorú szépséget is visszahozza a rockzenébe, amit a metal zenekarokban egyre nehezebb manapság megtalálni. (Mielőtt valaki csípőből leírná az egész színteret, bele lehet gondolni, hogy a hard rock vagy a heavy/power metal milyen szinten giccses – énekdallamaiban sokszor ugyanolyan, vagy még túlzóbb, mint egy-egy popszám, csak a fémvitézek alátolnak egy kis gitárreszelést, rátalpalnak a duplázóra, hozzácsapnak két szólót, és kész. Ebben a stílusban is akadnak jobb meg rosszabb zenekarok, mint mindenhol, olyanok is, akik komerszebb, sablonosabb zenét kezdtek el játszani a hírnév hatására (Kings of Leon), de olyanok is, akiknek „jót tett” a siker, és az utóbbi években legjobb lemezeiekt szállították el (The National).)

A nevüket a Bibliából kölcsönző „makabeusok” is az indie rockban jeleskednek, méghozzá meglepően jól. Első lemezük pattogós ritmusokra felhúzott, minimálisan mélabús rockja után kissé beborultak, sötétebb tónusokkal festették meg érzelmes-nyugalmas, de kötelezően slágeres rockzenéjüket a második albumon, mostanra pedig egy elmélázós, határozottan melankolikus, a popzenébe áthajló korongot tettek le az asztalra. A ’Given To The Wild’ a zenekar „legérettebb” alkotása, annak minden előnyével és hátrányával: míg a 2009-es ’Wall of Arms’ ügyesen egyensúlyozott a pörgősebb dalok és a ráérős szerzemények között, addig az idei korongon egyértelműen az utóbbiak kerültek túlsúlyba. De ez nem is probléma, mert a britek mostanra egyedibb zenét játszanak, mint 2007-ben.

Itt minden lefogott hangnak, feljátszott gitárszólónak, és törékeny énekmelódiának gondosan kiszámolt érzelmi hatása van. Gyakran a Pink Floydos, pszichedelikus, elszállós hangulat is beköszön, az egész lemezből az a nyugalom árad, ami a ’Division Bell’-t jellemzi (de a Went Away elejének teljesen olyan a soundja, mintha csak a ’The Wall’-ról maradt volna le, még Orlando Weeks orgánuma is Roger Waterst idézi). A The Maccabees egyik védjegye amúgy Orlando magas fekvésű, vékony hangja, ami mégis erős drámai hatást képes kölcsönözni szinte mindegyik dalnak. A különböző díszítéseket (kórusok, fúvósok, zongorabetét, stb.) ügyesen adagolják a srácok, hogy alig észrevehetően vastagítsák meg a megcélzott hatást, vagy fabrikáljanak felemelő hangulatot (Go, Grew Up At Midnight). A dalok többsége lágy, lassan építkező szerzemény, amely nélkülözi a rockzenéhez asszociált keménységet, viszont mindenkinek kellemes perceket szerezhet, aki nyitott az igényes könnyűzenére. A szintetizátoros háttéralapozásokkal is megtámogatott lemez végig tartja a színvonalat, de a második etap és a lezárás a ’Given To The Wild’ legjobbja: az ügyeletes slágerszám a Pelican, ideális napkezdő dal, tele energiával és élettel. A The Maccabees harmadik lemeze ajánlott mindenkinek, aki kis kikapcsolódásra, relaxálásra vágyódik, ideális soundtrack éjszakai utazáshoz, borozós elmélkedéshez egyaránt. (Tomka)