Exkluzí­v Interjú Szatai Gáborral - 1 rész.

A No zenekar rajongói oldala készí­tett egy nagyon érdekes két részes interjút, a csapat énekesével, Szatai Gáborral, melynek publikálására a Hard Rock Magazint kérték fel! Örömmel tettünk eleget a felkérésnek... A NO zenekar frontemberével, Szatai Gáborral beszélgettünk a zenekar újjáalakulása kapcsán a kezdetekről és a jelenről, valamint a terveikről. Az interjúra a Petőfi Csarnokban került sor. Ez a helyszí­n jelentős állomás volt a NO pályafutása során, hiszen az együttes első fellépése is itt volt 1988. március 15-én. A NO 1998-ban feloszlott, majd több év szünet után tavaly elkezdték újra a közös munkát. Az újrakezdés óta több sikeres koncertet tudhat maga mögött a zenekar, és természetesen készülnek az új dalok is, melyek közül néhányat már élőben is hallhattunk. Mikor kezdtél el énekelni? Apáméknak volt egy zenekara, annak idején bálokban és búcsúkban játszottak. Volt egy ilyen dal: "...Én egy kis öcsit kérek szülinapra - ha jó leszek apu meg is adja..." Ezt én megtanultam, ott álltam az orgonája mellett és énekeltem. Ez volt az első fellépésem, körülbelül 5 éves koromban történt. Óriási siker volt a kultúrházban. A dolog érdekessége az, hogy utána egy év múlva született meg az öcsém. Aztán általános iskolában már énekkaros voltam. Nagyon lelkes volt a karvezető, és mindenféle kórusversenyekre jártunk, elég jól szerepeltünk. Amikor a többiek az énekkarban már elkezdtek mutálni, én meg nem - minden haverom kimaradt. Én is szerettem volna, ezért elkezdtem mellé énekelni és hamisakat beleénekelni a szólamokba, hátha engem is kihagynak... Egyszer jól megpofozott a tanárnő... "Tudsz Te énekelni, ne szórakozzál velem! " J Úgyhogy nem tudtam kilépni... A NO előtt milyen zenekarokban énekeltél? Tulajdonképpen az első zenekart középiskolában csináltuk, másodikban talán. Mini, meg Omega számokat játszottunk. De elég sajátságos felállás volt: egy fuvolista, egy gitáros, egy dobos meg egy énekes. Megnyertük az iskolai 'Ki Mit Tud?'-ot és akkor felfigyelt rám egy másik zenekar. Ott már saját, meg Led Zeppelin, Black Sabbath, Deep Purple, P. Mobil, Piramis dalokat játszottunk. Aztán egyre komolyabb zenekarokban játszottam. Ezt a komolyságot úgy értsd, hogy egyre jobb tudású emberekkel, egyre jobb zenészekkel, egyre jobb felszereléssel, hangszerekkel. Elvittek katonának, de a katonaság alatt is benne voltam egy zenekarban, de ez már nagyon régen volt, több mint húsz évvel ezelőtt... Utána jött a Citrom együttes a Boros Csabával és a Popper Petivel, ez volt talán a legrangosabb amatőr zenekar. Nem tudom pontosan hány évig tartott. Jelent meg kislemezünk, rengeteg rádiófelvételt készí­tettünk abban az időben. Aztán a Citromnak vége lett, a Szigeti Feri elhí­vta őket, és abból lett a Kenguru. Utána csináltam szóló projekteket, zenekarokat és ezzel párhuzamosan a győri szí­nházban énekeltem operákban, operettekben, a kórusban. A győri balettos fiúk mondták nekem, hogy miért nem jövök fel Pestre a Rockszí­nházba játszani. Akkor az óriási dolog volt. Az egyik fiú ismerte a Rockszí­nház művészeti titkárát és beneveztek egy meghallgatásra, úgy hogy én nem is tudtam róla. Tehetségesnek tartottak és nem akarták, hogy elkallódjak, ezért segí­tettek. El is mentem egy meghallgatásra, ami aztán olyan jól sikerült, hogy a rendező, Katona Imre - aki akkor a Hamlet-et csinálta Nagy Feróval - leszerződtetett. Ez '87 elején volt. Az egy avantgard próbálkozás volt, ajánlott egy szerepet benne, amit én elfogadtam és í­gy jöttem fel Pestre. Mikor találkoztál először Slamo-val? A Rockszí­nházzal párhuzamosan ismertem meg Slamo-t, aki épp zenekart szeretett volna alapí­tani. Akkoriban a zenészek törzshelye az Andrássy úton volt, az Éva presszóban. Egy téli este D. Nagy Lajos-sal találkoztam volna ott, aki a Trunkos Andrással üzent, hogy nem tud jönni, í­gy elkezdtünk ketten beszélgetni. Később megérkezett Slamo, aki azelőtt a Trunkossal egy zenekarban zenélt a Slamo Band-ben, és csatlakozott hozzánk. Én addig Őt nem ismertem, de az András bemutatott neki. Kiderült, hogy épp énekest keresett. Pár nap múlva felmentem hozzá és mutatott dalokat (Novemberi eső, Hallottalak sí­rni). Így kezdtünk el közösen dolgozni. Persze, nem én voltam az egyedüli akit meghallgatott, ví­vódott, hogy most kit válasszon, aztán végül is én maradtam a nyakán... És attól kezdve, gyakorlatilag '87 óta dolgozunk együtt, kisebb-nagyobb megszakí­tásokkal. Mi a zenekar nevének története? Annak idején, '87-ben voltak a magyar zeneiparban olyan folyamatok, amikre úgymond NO-t, nem-et mondtunk. Akkor is már volt egy ilyen elüzletiesedett ága a zenének, ami csak a pénzről szólt. Nézd meg a Beatrice-t, X évig nem volt lemezük, vagy ott volt a P. Mobil. Népszerűek és nagyon jó zenekarok voltak. Évekig játszottak és semmi lemezük nem jelenhetett meg. Egyszerűen nem engedték nekik, kicenzúrázták a szövegeiket. Nem támogatták őket. És akkor voltak olyan zenekarok, akik jöttek a semmiből, jól feküdtek, nem szóltak semmiről, még egy koncertet se adtak, de jó kapcsolataik voltak és két hét múlva nagylemezzel jelentek meg. Emlékszem rá, hogy még a Hí­radóban is bemondták, hogy lemeze jelent meg X sztárzenekarnak. Mi azt mondtuk, hogy soha nem fogunk beállni ebbe a folyamatba, ebbe az irányba. Inkább azt mondtuk, hogy NO - ha ez az ára, akkor nem lesz lemezünk. Nem is lett természetesen... De akkor sem adjuk el magunkat, hanem megpróbáljuk a művészi elképzeléseinket megvalósí­tani, és olyan zenét csinálni, amilyet mi szeretnénk, és úgy ahogy mi szeretnénk. A dalokat közösen í­rjátok? Tulajdonképpen nem, de mégis igen, mert ahogy í­rjuk, az egy érdekes folyamat. Nálunk általában nem úgy születnek a dalok, mint más zenekaroknál. Most is, meg régebben is inkább műhely munka folyik. Slamo 'lehoz egy vázlatot' és akkor azt közösen "felöltöztetjük". Tracy Chapman mondta egyszer, hogy úgy képzeli el a dalait, mint egy babát vagy egy gyermeket, akit fel kell öltöztetni. Szép ruhákat ad rá és kipróbálja, melyik áll rajta a legjobban. A szövegeket Slamo í­rja. Régebben í­rtam szövegeket a korábbi zenekaraimban. De amióta Istvánt ismerem, ez teljesen háttérbe szorult. Néha í­rtam verseket is, de azok inkább versek, mint dalszövegek. Gyakorlatilag ez csapatmunka, próbáljuk addig változtatni, addig gyúrni a dalokat, amí­g olyan lesz, amiben mindenki örömét leli, ami mindenkinek tetszik. Vannak másfajta alkotói folyamatok is, amikor például otthon ül valaki gitárjával a kezében és kitalál valamit. Ezt lehozza a próbára. Ehhez mindenki hozzá rakja a maga ötletét, ráérez, a többieket is megihleti, és addig formálják, amí­g nem lesz belőle egy szám. Aztán jön az énekes és í­r hozzá egy ének dallamot, a szövegí­ró meg í­r rá egy szöveget. Így is működnek dolgok, de valamikor egy kézben van minden. A többiek készen kapják a dalt előre megí­rva, meghangszerelve és megcsinálva, csak el kell játszani és kész. De általában azoknál a zenekaroknál, ahol egyenrangú mindenki és hasonló kvalitásokkal rendelkeznek, ott mindenki hozzáteszi a magáét. Vagy pedig ott van a producer, aki tudja mit akar hallani, 'mi kell a népnek', és ő meg a zenei rendező megmondják, ki mit csináljon. Slamo szövegeit mennyire tudod 'magadévá' tenni? Talán én is hasonló dolgokon mentem keresztül, mint amiken Slamo, de nem biztos, hogy ugyanarra gondolok, mint ő. Mert, például ha egy szerelemről van szó, ő egy másik lányba volt szerelmes, mint én, de az érzés, az ugyanaz. Emiatt van az, hogy a szöveg belőlem is kivált érzelmeket, és ezért is tudom hitelesen tolmácsolni, mert ezek őszinték. A szí­npadon nem lehet hazudni. De nem biztos, hogy arra az adott helyzetre gondolok, amin ő ment keresztül. Viszont az én életemben is voltak örömök, csalódások, vannak álmaim, amik még nem váltak valóra, és van, ami nekem is fáj. Slamo dalai inkább érzésekről szólnak, nem konkrét eseményekről. Olyan életérzésekről, az ő életében bekövetkező változásokról, az őt foglalkoztató problémákról szólnak, amit valahogy mindenki a sajátjának érez. Ő ettől zseniális. Ki fedezte fel a tehetségedet? Nem tudom, hogy felfedezte-e valaki... Ezzel még nem szembesültem, hogy bárki is felfedezett volna... Jársz énektanárhoz? Persze, természetesen. Gyakorlatilag a kezdeti éveket leszámí­tva. A szí­nházban rendszeresen képeztek, taní­tottak bennünket. Ez volt az alap. Sajnos mostanában nem jellemző, hogy minden héten háromszor megyek, de ez abból adódik, hogy nehéz időpontot egyeztetni. De van egy szint, amit otthon is lehet tartani, például ha skálázol, és gyakorolsz, és van egy csomó dolog, ami nem taní­tható, amire egyedül kell rájönnöd. Játszol valamilyen hangszeren? Értékelhetően nem, sajnos. Tudok gitározni, ismerem a hangokat, de olyat nem tudok, hogy most leülök és adok neked egy szóló estet. Bár megtanulhattam volna, de az volt a szerencsém - vagy nem tudom szerencse volt-e -, hogy mindig nagyon jó zenészekkel játszottam, és valahogy nem volt rá szükség. Mindig olyan gitáros volt a zenekarban, hogy mellette nem is kellett. Úgyhogy ennyiben maradtak ezek a dolgok. Milyen zenék vannak rád hatással? A jó zenék, természetesen. Mint például a tegnapi koncert. (Robert Plant - Sziget Fesztivál) Úgy gondolom, hogy ez a produkció, amit ott tegnap hallottunk, ez szakmailag és művészileg is top kategória volt. Azokat a zenekarokat szeretem, akik őszinték, nem mesterkéltek, nincs rajtuk máz, nem akarnak másnak látszani, nincsenek pózok, hanem egyszerűen olyanok - amilyenek. Tehát saját magukat viszik fel a szí­npadra. Mindegy, hogy milyen műfaj, lehet pop, meg lehet progresszí­v rock is, csak hiteles legyen. Ne legyen az embernek két arca. Mint ahogyan a mondásban is: 'Vizet prédikál és bort iszik' - mert ez számomra elfogadhatatlan. Szeretem a Peter Gabriel-t, U2-t, The Cult-ot, Robert Plant-et, Kevin Max-et, David Lee Roth-ot, Chris Farlowe-t. Szeretem a keresztény zenét, és azokat a zenekarokat, ahol jó énekes, és jó gitáros van. Mindenféle zenét szeretek ami jó, ami valamilyen szinten megérinti a szí­vemet. Magyar zenekarok közül kik a kedvenceid? Hogy őszinte legyek, nem nagyon ismerem a mai magyar zenekarokat. Ez most lehet, hogy ciki, de az újakat nem nagyon ismerem sajnos. A régiek közül a Piramis volt a kedvencem, a Korál-t szerettem nagyon, a Minit, P. Mobilt, Hobo-t. Régen nagyon jó, lelkesí­tő magyar zenekarok voltak, de az újak valahogy elkerülték a figyelmemet. Gyakran jársz koncertekre? Sajnos, nem. Jó lenne eljárni több koncertre, de nem nagyon van rá időm és kevés olyan zenekar van, ami igazán érdekel. Kicsit nehezen is mozdulok ki otthonról. Tudom, többet kellene a zenével ilyen módon is foglalkozni. Viszont, sokszor amikor ott vagyok, és nem fog meg, vagy nem kapom azt amit vártam, akkor úgy gondolom, hogy azt az időt hasznosabban is el tudtam volna tölteni, mondjuk a családommal vagy ha olvastam volna. Sok esetben haszontalan dolognak tartom - nyilván nem minden esetben. De valamikor olyan élmény ér, hogy azt mondom: - Ezért érdemes volt bármit is áldozni, akár 1000 km-t utazni egy koncertért Németországba. Egy zenésznek szerintem fontos lenne, hogy járjon koncertekre, hogy napra kész legyen, megnézze úgymond a konkurenciát. Egyáltalán milyen a mai zenei paletta? Kik vannak a szí­nen? Mit tudnak szakmailag és milyenek emberileg? Milyen a közönséggel való kapcsolatuk? Hogy élik meg? Milyenek a külsőségek? Hogy szólalnak meg? Ezért jók a fesztiválok, mert itt elvileg egy-két nap alatt egy csomó dologba bele tudsz nézni. Nem kell végigállni egy másfél órás koncertet ahhoz, hogy í­téletet tudjál alkotni egy produkcióról. Milyen gyakran szoktatok próbálni? Ez is teljesen változó. Valamikor minden hétvégén próbálunk, de most nyáron nem. Mivel a többiek Miskolcon laknak, én meg Budapesten, én szoktam leutazni, felülök a vonatra, fogok egy könyvet és két óra alatt ott vagyok. Egy jót próbálunk, aztán este visszajövök. Valamikor ott alszom és csak másnap reggel jövök vissza, néha autóval megyek - attól függ, hogy alakul. Azért haladunk egy kicsit lassabban is, mint lehetne, mert régen minden nap próbáltunk. Ha egy nap minimum 2-3 órát próbál a zenekar, sokkal intenzí­vebb a fejlődés és sokkal látványosabb, többet lehet kí­sérletezni. Sokan keresik a régi albumaitokat. Tervezitek-e a régi lemezek újra kiadását? Igen, gondoltunk rá. Hiszen van három olyan lemezünk, ami megjelent. Most mind a három lemezt át lehetne hangszerelni, vagy a legjobb dalokat kiválasztani és készí­teni egy válogatást. Jó dalok vannak rajtuk, nekem mindegyik tetszik. De ez nem ilyen egyszerű, mert anyagi és jogi akadályai vannak. Szoktad hallgatni a dalaitokat? Igen, néha. A dalaitokban sokszor hallható, hogy hí­vő emberek vagytok. A hit mennyire játszik szerepet a mindennapjaitokban? Számomra a hit realizmus és a legfontosabb dolog az életemben. A jónak a várása, a remény őrzése, az Istenbe vetett, feltétlen bizalom. Mondjuk többféle hit van, erről nagyon sokat lehetne beszélni. Vannak emberi hitek, vannak tapasztalati hitek bizonyos dolgokról, amikről tudod nagyon jól, hogy működnek, mert fizikai törvényeken alapulnak. De a legfontosabb, és ami az ember életét megváltoztatja, az Istenbe vetett hit. Tartjátok a kapcsolatot a régi zenésztársakkal, kollégákkal? Esetenként, igen. Amikor a Hooligans-ékkel játszottunk, akkor a Spulni nevű 'number one' hangmérnököt megkértük 15 év után, hogy jöjjön el és segí­tsen. Szó nélkül, ingyen elvállalta. Örült, hogy újra elkezdtünk játszani. Annak idején nagyon sok koncertünk volt együtt, turnéztunk, jött velünk mindenhova, ő kevert. Aztán elmentünk külföldre, kimaradt sok minden az életünkből, nem tartottuk a kapcsolatokat. Ezt most már bánom, ez elvileg a mi hibánk volt. Ezt ma már másképp csinálnám. Milyennek látjátok most a közönség és a szakma reakcióját? A közönség reakciója engem meglepett. Én sokkal rosszabbra számí­tottam. Nem gondoltam, hogy ennyien emlékeznek ránk, hogy ennyien szeretnek bennünket. Azért még nem 100 ezres tömegekről beszélünk, hanem pár ezer emberről...de ez akkor is fantasztikus! Hiszen az idők változnak, felnőtt egy új generáció, akik még sose láttak minket élőben, és mégis ismerik a dalainkat. Ez elképesztő! A szakma hozzáállása is teljesen pozití­v, aki tudott segí­tett. Számomra főleg a Republic önzetlen támogatása volt lenyűgöző. Nagyon szeretem Őket. Az, hogy most nem vagyunk elég ismertek, az egyrészt a mi hibánk is, talán nem vesszük annyira komolyan a dolgokat, mint amennyire lehetne. Nincs az a pörgés meg az állandó nyüzsgés a kiadók meg a 'fontos emberek' körül. Én azt gondolom, hogy a zenében sincsenek véletlenek. Aki befutott, azon kí­vül, hogy tehetséges és jó amit csinál, jó időben jó helyen van. - Tudod, ahogy szokták mondani. Azonkí­vül még olyan zenésztársak vannak mellette, meg van egy jó menedzser... Találkozik például a Paul McGuinnes meg a U2 - jó időben - akkor világsztárokat csinál belőlük. De ha mondjuk a U2 nem találkozik a Paul McGuinnes-szel, hanem találkozik valaki mással, akkor lehet hogy a mai napig is ott játszanak Írországban egy pub-ban. Magyarországon vannak jó managerek? Szerintem vannak, de ez egy kis ország. Mivel kicsi a piac, szerintem ezt másképp közelí­tik meg. Muszáj biztosra menni. Külföldön nem annyira létkérdés, hogy gyorsan visszakapd a pénzt. Az egyik produkción nyersz, a másikon talán veszí­tesz. Magyarországon - ahogy hallottam - mindig azonnal akartak aratni. De először mindig vetni kell, és utána el kell telni egy bizonyos időnek, hogy utána tudjál aratni. És ugye vetni akkor is kell, ha nem tudod, hogy lesz-e aratás vagy sem. Ez ilyen. Én azt gondolom, hogy a manager sem születik, nem úgy van, hogy most valaki holnaptól manager lesz. Ez is egy szakma, amit meg kell tanulni. Nyí­lván ebben is van, aki tehetséges, van hozzá érzéke, vannak ötletei. Managerek között is vannak nagyon jók, és kevésbé jók. Szí­vesen veszitek a segí­tőkész felajánlásokat, akár a rajongók részéről is? Tulajdonképpen igen, de általában ezekkel az a baj - most általánosságban beszélek - hogy, nem biztos, hogy az a segí­tség, nekünk is segí­tség. Lehet, hogy nekünk az teher, amit ő segí­tségnek érez. Volt már ebből problémánk, hogy nem akartunk valakit visszautasí­tani, és rosszul végződött. Fontos, hogy a segí­tség ne legyen kényszer. De azért örülök neki, mert ez lelkesedést és egyfajta szeretetet sugároz az emberektől a zenekar felé. Mi a véleményed a rajongói klub ötletéről, mint kezdeményezésről? Nem tudom hogy manapság van-e egyáltalán ilyen, de én szeretném, ha lenne. Szerintem ez jó dolog, a zenekar többi tagjának el kellene jönni Miskolcról, kéne egy jó helyszí­nt találni... szóval, nem lenne egy egyszerű feladat, de azért néha jó lenne ilyet csinálni, ha nem is havi rendszerességgel, de jó lenne. Jól esik, ha koncert után odamennek hozzád? Igen, nagyon jól esik. A kritika fontos. Engem mindig érdekel az emberek véleménye, hogy mit mondanak rólunk és milyennek látnak az emberek minket. Csak ilyenkor még tele vagyok azokkal a gondolatokkal, hogy mit kellett volna még csinálni, mit lehetett volna másképp, mi volt rossz, mi volt nagyon jó... Annyira a koncert hatása alatt vagyok utána, hogy helyre kell tennem magamban, és ehhez idő kell. Folyt. Köv... Bartha Heni Fotók: Szakáts Tibor