"Koszonom Budapest!": Amon Amarth, As I Lay Dying, Septicflesh - Club 202, 2011.11.21.

Az istenek a fejünkre estek. Kövér, mázsás riffek formájában. Az Amon Amarth Odin, Surtur, Thor és a többiek díszes társaságát állította csatasorba masszív melodikus death metaljával, az este legintenzívebb színpadi show-ját produkáló As I Lay Dying mellett a keresztény Isten állt, a Septicflesh szimfonikus death metaljának agyszaggató riffjei köré pedig Anubis és ókori kortársai szőttek misztikus atmoszférát.

Mikor 10 perccel a kiírt kezdés előtt megérkeztünk a Club 202-höz, méteres sorok kígyóztak a bejáratnál, ám ez szerencsére nem annak a jele volt, hogy ismét csúszás van, mint az U.D.O. buli esetében, hanem hogy a fiatalság nagyszámban képviselteti magát kedvencei koncertjén – a főzenekaron már a pólóstandig nyúlt a tömeg. A Septicflesh-re rá is fért ez a relatív vaskos publikum, ugyanis eddig maximum a kultstátuszt sikerült kiharcolniuk a görögöknek, de azt se errefelé. Pedig az 1990 óta működő formáció kétségkívül stílusának egyik legjobbja: ha híres párhuzamokat kéne vonni, akkor talán a giccsmentesített Therion és egy tökös Dimmu Borgir szerelemgyereke produkálna hasonló éjfekete, ősi hangulattal beborított halálmetalt, mint a Septicflesh.

A zenekar kizárólag a 2007-es újjáalakulása utáni két lemeze, a ’Communion’ és az idei ’The Great Mass’ dalaival sújtotta a hallgatóságot, amelyeken egyáltalán nem veszik véresen komolyan a death metal nyújtotta korlátokat. A monumentális kórusbetétek mindig is jelen voltak zenéjükben, de az az izmos, modern hangzással megspékelt, indusztriális, beszaggatott riffelés, amit a reunion után produkálnak jó pár dalukban, az újdonság erejével passzírozott a földbe. A görögök kivételesen jó érzékkel vegyítik a tempó- és témaváltásokat, a nagyzenekari kórusok alatti leállásokat (lehet közönséget tapsoltatni), az indusztriális és a death metalos gitártémákat, ill. a klasszikusabb ízű szólókat. A samplerről szóló billentyűs és nagyzenekari részek ezúttal háttérbe szorultak, ugyanis nem tekerték fel a hangerőt, ahogy Christos Antoniou gitárja is csak pislákolt a szólók alatt, ám a vaskos hangzás gondoskodott róla, hogy a Septicflesh zenéje kíméletlen erővel szólaljon meg. Sajnos a néha felbukkanó tiszta ének is lemezről szólt, pedig elvileg Christos produkálja őket – de legalább úgy hangzanak, mintha Snowy Shaw vendégeskedne ezekben a dalokban.

A show-t Spiros Antoniou basszusgitáros-énekes prezentálta, ez a kissé exhibicionista, feldíszített mikrofonja mögött mutogató halálvirág, aki basszusgitárja szíját is olyan lazára engedte, hogy simán tudjon pózolni hangszerével. A többiek inkább statikusan, a füstködbe burkolózva zúzták meg hangszereiket, de ehhez a zenéhez nem is illett volna olyan színpadi őrület, mint amit nem sokkal később az As I Lay Dying adott elő. A fényeket is puritánra szabták, csupa kék-fehér villogás, a két leterített dobcucc pedig ironikus módon mint két hatalmas fekete lepel emelte a hangulatot.

A nyitó The Vampire From Nazareth-tel rögtön demonstrálták, hogyan is kell stílusosan aprítani ezeket a modern riffeket – a közönség mérsékelt reakcióját csak annak tudnám be, hogy bizonyára sokan most találkoztak először a zenekarral. A ’Communion’ egyik legsikerültebb dala, a We, The Gods halálmetal-orkánja folytatta a gyalulást, Spiros Antoniou pedig élőben is hozta a tiszteletet parancsolóan gonosz, a túlvilágról eregetett hörgéseket, amelyek az old school hangvételű Five-Pointed Starban csúcsosodtak ki. A görögök azért dallamosabb oldalukat is megvillantották, a harmadikként elővezetett Pyramid God olyan közel áll a „death metal sláger” paradox fogalmához, amennyire csak lehet, a földbedöngölő gitárreszeléssel bíró Anubis pedig magasztos tiszta énekkel kedveskedett nekünk. Ha már belemásztunk a számválasztásba, kissé hiányoltam a ’Communion’ címadóját és Sangreal-ját, vagy bármit a ’Sumerian Daemons’-ról, de fél órába most ennyi fért bele. A Septicflesh engem élőben is megvett kilóra, de remélem, jó pár új rajongót is avattak ezen az estén. Megérdemelnék.

Setlist:

The Vampire from Nazareth / We, the Gods / Pyramid God / A Great Mass of Death / Anubis / Five-Pointed Star

Az amerikai As I Lay Dying-nak már nem akadtak ilyen gondjai: ahogy színpadra léptek, és belecsaptak intenzív zúzdájukba a Within Destrucionnel, a fiatalság máris vette a lapot, és izmos pogóba kezdett. Ha a kopasz basszusgitáros, Josh Gilbert odasettenkedett a jobb oldali mikrofon mögé, hogy egy-egy dallamos refrénnel színesítse a zenét, akkor pedig a szó szerint küzdőtérré váló közép hangosan skandálta vele a szövegeket. Minden rosszindulat nélkül, sokak fejében azért valószínűleg az albumról megragadt dallamok szóltak, ugyanis Gilbert nem egy énekes fenomén, de ez egy metalcore bandában nem is meglepő.

Az is igaz, hogy a metalcore kissé félrevezető címke, hiszen inkább metal ez, mint ’core, rengeteg tradicionális meg thrash metal hatással – de amikor a sokadik nagyon hasonló, szélvészként söprő zúzda zakatolt a zenekar repertoárjából, akkor már én se akartam valami hangzatosabb stílusbesorolást rájuk aggatni. Tény, hogy otthon szívesen elhallgatom néha a lemezeiket, és élőben is beleadtak itt apait-anyait, végigrohangálták, ugrálták és headbangelték a bulit, teli tüdőből hörögtek, üvöltöttek és énekeltek, de három-négy dal után számomra mégis egysíkúvá vált a produkciójuk. Kevés volt az a váltás, az a megkapó riff, ami mint nem törzsrajongót is behúzott volna, megvett volna magának,.

Azonban többen is gondoskodtak róla, hogy megpróbáljam félretenni ízlésemet. Az elsőszámú nyilván a kétméteres, agyontetovált, kigyúrt Tim Lambesis énekes volt, aki profi frontemberként vezényelte le a bulit. Ám nem is ő, hanem Jordan Mancino dobos produkálta a koncert legizgalmasabb pillanatait. Habár a gitárosok szólói és egy-két pofásabb témájuk is kifejezetten élvezetes voltak, Mancino olyan őrülettel, és olyan technikásan csépelte a dobszerkóját, hogy nem lehetett nem rá figyelni.

A szettet többnyire legutóbbi két nagylemezük, a ’The Powerless Rise’ és a nagysikerű ’An Ocean Between Us’ köré építették – a friss megjelenésnek számító, 10 éves fennállásukat ünneplő ’Decas’-ról sajnos semmi nem került terítékre, pedig egy Paralyzedot szívesen megfüleltem volna élőben. A legnagyobb ováció egyértelműen a slágerszámokat övezte, mint a Nothing Left-et vagy a Anodyne Sea-t, de a többség a régi dalok alatt se tartalékolta erejét az est fő fellépőjére. Különleges alkalomnak annyiban számított ez a koncert, hogy Lambesis aznap töltötte be 31. életévét: születésnapjára „stílusosan”, de kissé kiszámíthatóan csak egy wall of death-t kér a közönségtől. A koncert végét még három régi nótával fejelték meg, majd kb. 40 perc kimerítő aprítás után adták át a terepet a „svéd vikingeknek”. Minden elismerésem a zenekaré, és a színpadi teljesítményüké, de mindent összevetve, ez most nekem kevés (vagy túl sok) volt. Talán legközelebb…

Setlist:

Within Destruction / The Sound of Truth / Upside Down Kingdom / Through Struggle / An Ocean Between Us / Anodyne Sea / Condemned / Nothing Left / Confined / 94 Hours

Tomka

Úgy az As I Lay Dying utolsó két számánál esett le, hogy bő fél órán belül színpadra lép az a banda, amit az „all time favoritok” közé sorolok, ennek ellenére még soha nem láttam őket élőben. Ennek megfelelően az addig lagymatagon verdeső pulzusom is felszállópályára helyezte magát. Játszi könnyedséggel jutottam el a nulladik sorba a színpad jobb oldalán, pedig erősen meg volt tömve a Club 202, az Amon Amarth pólós metalarcok a keverőpultig töltötték meg a teret. Azt nem tudom, hogy hányan voltak, akik a helyszínen vették a ruhaneműt, aki viszont erre szánta el magát, az nagyjából annyival lett szegényebb, mint amennyiért bejött a koncertre.

A gépezet óramű pontossággal működött, kereken fél tízkor felcsendült az intro és Olavi Mikkonen vezetésével felvonultak a vikingek a puritán színpadra – mindössze a jó Surtur hatalmas molinója díszelgett a háttérben, de nem mindig a színpadkép adja egy koncert savát és borsát. Az előre borítékolható kezdéssel, a ’Surtur Rising’-ot nyitó War Of Gods-szal egyből jelezték: ütős koncertnek nézünk elébe! Két pislantás, és már az ’Oden’ album Runes To My Memory-jánál tartottunk, melynek sorait már a fél ház ordította bele az éjszakába.

Johan Hegg széles vigyorral a képén, hatalmas tülökkel az oldalán „Jo estet Budapest!” felkiáltással üdvözölt minket, amiért hatalmas ovációt kapott. Magyar tudását végig csillogtatta a koncert során, leginkább a „Koszonom Budapest!” és az „Egesegedre” kifejezések játszottak nála. Utóbbinál természetesen jóízűeket kortyolt a tülökből, bár fogalmam sincs, hogy mi lehetett benne. Már a Destroyer Of The Universe-re is tisztes mozgolódás indult meg a keménymag részéről, de a buli igazán a The Pursuit Of Vikings-re vette kezdetét. A fővikingtől még megkaptuk, hogy „ki..tt metal arcok vagyunk mi magyarok”, majd biztosított minket, hogy nem baj, ha nem tudjuk a dalszövegeket, csak élvezzük a műsort. Nem tudom, honnan vette ez utóbbit, mert szinte minden torokból előtört az „Oden! Guide our ships, our axes, spears and sword” refrén.

Sokan úgy írják le Johan Hegget, mint egy mogorva vikinget, aki csak vicsorogni tud – ehhez képest szinte végig mosolygott a számok között, mint a vadalma, és sütött róla, hogy élvezi az estét és becsüli a rajongókat. Személyes kedvencem, Ted Lundström is otthon hagyta fapofáját és széles mosollyal az arcán bőgőzte végig a másfél órát. Összeszokottan, szinkronban mozogtak, viszont a banda védjegyévé vált propellert keveselltem. Amiből viszont bőven jutott, az a ’Surtur Rising’ album volt: hat számot toltak el róla, de ugyanilyen nagy hangsúlyt fektettek a ’Twilight Of The Thunder God’-ra is, az előző album öt nótával képviselte magát. A korábbi lemezekről csak egy-kettő került elő, amit kicsit sajnáltam - egy Cry Of The Black Birds-ért mit nem adtam volna!

Johan agresszíven, „albumminőségben” hörgött, Olaviék pedig szinte hibátlanul adták vissza a gyönyörű dallamokat, ráadásul az ének és a gitár tökéletes összhangban volt, egyik sem kerekedett a másik fölé. Egyetlen pici negatívumot észleltem, mégpedig azt, hogy halk volt. A színpad közelében még nem is annyira, de a keverőpult környékén laza bájcsevelyeket is meg lehetett ejteni visszakérdezések nélkül. De hát aki koncertre megy, az ne hátul bámészkodjon, hanem irány előre! Így megint áthatoltam a vikingseregen, bár ezúttal már kaptam egy figyelmeztető jellegű suhintást a bordámra, miután kifejeltem az illető kezéből a söröspoharat.

De vissza a lényeghez: Hegg Dickinsonos „Would ya screm fo’ me”-je is poénosan hatott, az Embrace Of The Endless Ocean, Free Will Sacrifice kettősre pedig tetőfokára hágott a hangulat. Gondoltam én, ugyanis naivan azt hittem, hogy ezt már nem lehet fokozni. Tudták.

A ráadásra a mennydörgésekkel kísért Twilight Of The Thunder Goddal visszatérő srácok még egy lapáttal rátettek! A Guardians Of Asgaard-t, a záró dalt már ismét hátulról néztem, de még a pólóárus srác is metalvillába fonta ujjait, annyira ütött. Méltó lezárása volt ez egy erős koncertnek, így ha valaki nem tudta élvezni, az vagy csúnyán kiütötte magát előtte, vagy a banda nevéből kifolyólag valami Gyűrűk Ura teadélutánra számított.

Koszonom, Amon Amarth!

Setlist:

Intro / War Of The Gods / Runes To My Memory / Destroyer Of The Universe / Live Without Regrets / The Pursuit Of Vikings / For Victory Or Death / Varyags Of Miklagaard / Slaves Of Fear / Ride For Vengeance / A Beast Am I / Embrace Of The Endless Ocean / Free Will Sacrifice / Asator / Death In Fire /// Twilight Of The Thunder God / Guardians Of Asgaard

Jocke

Képek: Karancz Orsolya

Köszönet a Concertonak!