Nem szokásom lemaradni a több zenekart felvonultató események elejéről, minden esetben szeretek a kapunyitás környékén megérkezni. Szívesen megnézem a bemelegítő bandákat is, hiszen ilyenkor tud igazán ráhangolódni az ember a főattrakcióra. Sajnos most minden igyekezetem ellenére sem sikerült időben eljutnom a helyszínre. Amikor megérkeztem, már a második csapat, a Distant a szettje vége felé járt. Az efféle, elsőre agyszaggatónak tűnő, majd pár dal után elképesztően fárasztóvá és unalmassá váló deathcore amúgy sem a kenyerem, így nagyon nem voltam elkeseredve emiatt.
Az este utolsó két fellépője viszont megfelelő lelki csemegét szolgáltatott, ahhoz, hogy a rendkívül sűrű munkahetet pozitív érzéssel zárjam le.
A Revocation már más szint. A modern death/thrash metal technikailag legsötétebb és legvadabb formáját művelik sötét riffekkel, eszeveszett basszusfutamokkal és villámgyors dobokkal. David Davidson és csapata nem pusztán melegített a főzenekar előtt, ők voltak a felelősek a technical death metal-őrületért, amelyet olyan intenzitással prezentáltak, amitől még az underground rajongók szőrös szíve is összeszorult.
A nyolcdalos programjuk alatt az utolsó két lemezükre fektettek nagyobb hangsúlyt, ezekről 3-3 dal is terítékre került. A friss ’New Gods, New Masters’ lemezüket elég sokat pörgetem, mert a súlyos extrémitásba annyira természetesen csempészik bele a finom progresszivitást, amit mindig is csodáltam ebben a stílusban.
A zenészek technikai felkészültségéről pedig mindenki meggyőződhet, aki akár egy dalt is meghallgat valaha tőlük. Ha megmarad ez a fejlődési ív ami a lemezeiken fellehető, akkor óriási esélyük lesz arra, hogy nagyon erős, betonbiztos szereplői legyenek a színtérnek.
Dalaik karakteresek és komplexek, mégis elég emészthetőek és emlékezetesek ahhoz, hogy egy erős rajongói bázist ki tudjanak alakítani maguk köré.
Az egész Revocation szett olyan volt, hogy aki eddig nem ismerte a zenekart, az is gyorsan megtapasztalhatta, hogy itt nem csupán a technikai tudás, hanem a nyers erő, a sötét atmoszféra és az agresszió találkozik egyetlen, lélegzetelállító élményben. Brutális, mégis kifinomult muzsika ez, amely képes bekebelezni, ha nyitott vagy rá.
Cronenberged / Sarcophagi Of The Soul / Existence Is Futile / Diabolical Majesty / Galleries Of Morbid Artistry / Dystopian Vermin / Strange And Eternal / The Outer Ones
A Sylosis nem először járt Budapesten, de ez volt az első igazi headliner turnéja, amely végre hozzánk is befutott. Nem ismerem a kezdetektől a zenekart, igazából csak Josh Middleton gitáros videói keltették fel az érdeklődésemet irántuk néhány éve.
A zenéjük afféle modern metal, amely a kilencvenes évek közepén kezdett kialakulni, de azért már magukon hordozzák a későbbi műfaji elemeket is.
Ha valamelyik ismert névhez akarnám őket hasonlítani, akkor talán a Machine Head áll a legközelebb az igazsághoz, de ők még egyelőre nem viszik túlzásba a dallamos énekrészeket, és Josh – Robb Flynn-nel ellentétben – nem akar mindenáron mindennek a közepe lenni. Ebből a távolságból ő egy rendkívül szerény fickónak tűnik, akinek pont elég a boldogsághoz, hogy gitár van a kezében és nem vágyik mindenáron a rivaldafényre.
Mindenféle cécó nélkül csaptak bele a hamarosan megjelenő új anyag egyik már ismert felvezető dalába az Erasedbe. Ez már itt, az elején megmutatta, hogy miért működik ez a zenekar élőben. Nagyívű refrénnel és olyan ütős középrésszel operál, amely nem hagyja nyugodni a végtagjaidat.
Ezt a sort folytatta az I Sever is, amely az a fajta thrash–modern metálhibrid, ami húzós groove-jaival, maga indítja el a circle pitet a nézőtéren, mintha valaki láthatatlanul rajzolta volna fel a kört.
A koncert gerincét olyan dalok adták, amelyek végig fenntartották a dinamikát a teremben. A Heavy Is the Crown vagy a Poison For The Lost kórusai ösztönből késztetik a közönséget arra, hogy együtt üvöltsön a zenekarral. Az est fénypontja természetesen az előzetesen még nem hallott dal volt, a All Glory, No Valour, amely az új lemez egy eddig még ismeretlen tétele. Már első hallásra ütött. Azt hiszem, hogy a február 20-án megjelenő friss anyag igazi csemege lesz a stílus szerelmeseinek, mert az eddig ismert két dal egy érett, komoly anyagot vizionál, amellyel szerintem sikerülni fog nekik a szintlépés, és legközelebb talán már annyi embert tudnak bevonzani a meglehetősen sűrű koncertnaptár ellenére is, amennyire a zenéjükkel és a hozzáállásukkal hivatottak lennének.
A vége felé egyre több ütőkártya került elő, a diszkográfia legmélyebb bugyraiba is leástak, ahonnan előkapták az első albumos Reflections Through Fire és Teras kettősét amelyek technikás, melodikus, pánikszerűen építkező futamokkal operálnak, csipetnyi klasszikus Death-hangulattal, amely eléggé fenyegető érzéseket áraszt.
A Barba Negra Blue Stage ezen az estén pont azt nyújtotta, amit egy modern metal-klubbulitól vársz. Sűrű levegő, tapintható underground szellemiség és az a fajta tömegenergia, amit nem lehet egy streamen átélni. Ehhez ki kell mozdulni és meg kell mozdulni. Ebben pedig most remek partner volt a zenekar, a közönség és a technika egyaránt, mert a cucc olyan tisztán, feszesen és elsöprő erővel dörrent meg, hogy attól kívánni sem lehetett volna jobbat.
Aki az igen sűrűre sikerült koncerthét ellenére ott volt, nem csak egyszerűen egy jó koncertet kapott, hanem egy ritka, üresjáratmentes, klubszagú, mégis profin összekalapált világszínvonalú headliner show-t, amelyre még nagyon sokáig emlékezni fog.
Erased / I Sever / Worship Decay / Heavy Is The Crown / Poison For The Lost / All Glory, No Valour / Where The Sky Ends / Eclipsed / Servitude / Reflections Through Fire / Teras / Pariahs / Deadwood / The New Flesh
Szerző: Losonczi Péter
Fotók: TT, Bende Csaba
Köszönet a H-Musicnak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások