The Night Flight Orchestra: Aeromantic

A Soilwork, Arch Enemy és még ki tudja milyen formációkban előforduló (mondjuk ki, jelen recenzió tárgyától „műfajidegen”, de semmiképp sem osztályidegen) tagokból verbuválódott össznépi rockmulatásról talán elmondhatjuk, hogy még soha ebben a büdös életben nem sikerült mellélőniük. Én azt egy The Night Flight Orchestra anyagra sem fogom leírni rövid földi pályafutásom alatt, hogy rossz. Persze ezt csak az eddigi tapasztalat mondatja velem, aztán jövőre kidobnak valami kulturális szennyet, amit majd két helyre kívánunk egyszerre: a történelem szemétdombjára és a dunaújvárosi nagykohóba.

Mind ez idáig viszont nem ez a tendencia. Sőt, olyannyira nem, hogy a csapat eggyel ezelőtti ’Sometimes The World Ain’t Enough’ című korongjára – ha méltóztatok kritikát írni – olyan 9,5 pontot lazán ráfirkantok, de a tízesen is elgondolkodnék, mert a 2018-as TNFO korong közel van a tökéleteshez. Az ’Aeromantic’-nek sikerült-e vajon megismételni a két évvel ezelőtti bravúrt? Nem. De ettől még egy rohadt jó anyag.

Műfaji sajátosságokról felesleges bő lére eresztett irományba kezdeni az új anyag kapcsán, hiszen ebben újítás nincs: funkys, rockos, erős szintibetétekkel, sokszor ABBA beütéssel (az egyébként zseniális If Tonight is Our Only Chance egyenesen arcpirító pofátlanság már) és egy csipetnyi TOTO-val megspékelt muzsika ez továbbra is. Ami változás, az pedig csak pozitívum: a Björn „Speed” Strid vezette gárda albumról-albumra fejlődik zeneszerzést illetően.

Az ’Aeromantic’ az előző lemez vonalát viszi tovább, csak egy kissé melankolikusabb hangvétel uralja, szemben a ’Sometimes The World ’Aint Enough’ drámai, sokkal direktebb atmoszférájával. A slágeres Dyvinyls az örök koncertkedvenc lesz a riffelős címadó grandiózus refrénjével együtt. A Taurus és a This Boy’s Last Summer hozza a szokásos TNFO-s lendületet, míg a Servants Of The Air tökéletes, bulizós nyitónóta. A Transmisson az album egyik csúcspontja, amihez erősen hozzájárult a nagyszerű hangszerelése. A bandára jellemző, hogy a lemez végén valami nagyot robbantson. Ez most sem volt másképp: a Dead Of Winter az idei kiadvány legmélyebb, legjobban megírt darabja a hard rock hőskorát idéző refrénnel és dallamvezetéssel.

Hogy miért marad el akkor fél ponttal az ’Aeromantic’ az elődjétől? Kissé úgy érzem, hogy a Curves és Carmencita Seven című darabok megakasztották az amúgy zseniális hangulatot, dacára annak, hogy ezek is kiváló dalok. De ez legyen a svédek legnagyobb baja. így is bezsákolhattak egy kritikát, ami csaknem maximális pontszámmal illette az idei teljesítményüket. Elég nagy dolog ez annak fényében, hogy egy kísérleti együttesként, kvázi viccként indult el ez az egész.

Összegzés: 

Minden tiszteletet megérdemel a The Night Flight Orchestra legénysége. Folyamatosan szállítják a kifogástalan sorlemezeket, amelyeken minden egyes alkalommal újdonságokat találunk. 2020-ban sincs ez másképp: közel hibátlan anyaggal van dolgunk. Dalszerzés mesterfokon.