A címben szereplő mondattal vezette fel Henrik Freischlader a ’Bring Back The Time Tour 2023’ elnevezésű Európa-turnéja 32. koncertjét, amely Magyarországon már a 13. eddigi fellépése volt, beleértve a 6 ’Gary Moore Emlékest’-vendégszereplést is. De ne menjünk ennyire előre, mert a koncertkörútra elkísérte Markuz Walach, az egyszemélyes zenekar, akinek félórás műsorát maga Henrik konferálta fel nagyon szimpatikus hozzáállással.
A Magyarországon első alkalommal fellépő Markuz zenei pályája valamikor 2007-ben kezdődött egy többéves dirty rock kalanddal, de az első album után rátalált a saját útjára, és a professzionális utcazenész létet választotta, ha egyáltalán létezik ilyen kategória. Akusztikus gitár, harmonika, mindenféle ütőhangszerek és egy loop station segítségével varázsol elő többszólamú harmóniákat és kórusokat blues és boogie alapokon, az azóta megjelent 3 lemeze már ebben az irányban haladva készült el.
Nálunk is ebből a világból adott egy ötszámos ízelítőt, de az összes dal valami kiadásra váró anyaghoz tartozhat, mert a diszkográfiájában egyiknek sincs nyoma. Az ütőhangszer maga a gitár volt – amúgy Tommy Emmanuel-módra – ehhez jött az ének, a herfli, a slidegyűrű egy kis delta-feelinggel és loopokkal megtámogatva.
A negyedik dalnál úgy voltam vele, hogy tényleg érdekes a produkció, meg minden, de ennek a „one man band” felállásnak azért vannak korlátai a változatosságot illetően. Markuz mintha gondolatolvasó lett volna, mert előállt a Papa Was A Rollin’ Stone-nal, amit eredetileg az Undisputed Truth nevű Motown-banda adott elő 1972-ben, azóta több mint 100 feldolgozást ért meg. Markuz Walach két kanállal újragondolt változata magasan a műsora kiemelkedő darabja lett zárásként.
It Feels Like I Try To Catch Five High Flying Ducks At The Same Time / No Wisdom / Slippin’ In / Keep Your Wheels Rolling / Papa Was A Rollin’ Stone
Henrik Freischlader magyarországi története 2012 tavaszán kezdődött az első ’Gary Moore Emlékest’ kapcsán, ugyanis olyan jó fogadtatásban részesítette a megboldogult PeCsa közönsége, hogy még azon az őszön visszatért hozzánk a saját zenekarával. Azóta még öt alkalommal beszállt a Gary Moore emléke előtt tisztelgő eseménybe művészként, illetve különböző formációival további öt önálló koncertet adott nálunk, ebből egyszer a Szigeten.
Gibson Les Paul 1959 Reissue fel, és Markuz Walach érdekes műsora után valami nagyon-nagyon más következett, rögtön az ígért „nagyon régi” kategóriából, a The Blues a legelső albumról. Ha szabad ilyen sértésszámba menő hasonlatot alkalmazni, akkor operett után operára váltottunk. Ekkor már szépen tele volt a nézőtér, ami egyrészről köszönhető annak, hogy a múlt héten a vasárnap is szombatra esett, meg főleg annak, hogy Henriknek komoly rajongóbázisa alakult ki hazánkban az eltelt 11 intenzív év alatt. A zenei kíséretet Moritz Fuhrhop (Hammond orgona), Armin Alic (basszusgitár) és Hardy Fischötter (dob) biztosította, mindannyian dolgoztak már Henrikkel, ha van power trio, akkor az ő felállásuk pedig power quartetnek számít az erőteljes megszólalásával, az Analog évekkel ezelőtti zűrös megszólalása pedig már a múlté.
„Köszönöm” – ahogy illik attól, aki hazajár hozzánk –, Gibson le, Fender Stratocaster fel és jött a funkos ihletésű Free az „újak” közül, azaz a tavalyi lemezről, de sokkal jobban állt Henriknek az ezt követő „nagyon régi” Disappointed Women a lüktetésével, az első komolyabb szólóval és a hammondos elszállással. A tavalyi Given Groove menetelését húrszakadással végződő újabb gitárszárnyalás követte a New Beginningen keresztül, én ezektől a szárnyalásoktól érzem magam jól Henrik koncertjein.
A Share Your Money R&B-hangulata után varázslat volt az újrahúrozott The Question Gary Moore nyomdokain haladva, olyan tisztelet érezhető a dalból a néhai mester iránt, amire nincs szó. A House In The Woods elsodort, a Keep Playin’ funkja hozott egy kis wah-wah hullámzást Hammonddal megbolondítva, aztán a Got It Made szólója köröket vert a lemezváltozatra.
Az est egyik fénypontja volt a The Sky Is Crying, amely az idén megjelent ’Little Big Beat Studio Live Session 2023’ koncertalbumon szerepel, de eredetileg az Elmo James And His Broomdusters dala 1960-ból. Kb. 70 hivatalos feldolgozása ismert olyan kutyaütőktől, mint pl. Albert King, Eric Clapton, George Thorogood, Stevie Ray Vaughn, Johnny Winter, Etta James, de főként Gary Moore, akinek emlékestjein is visszatérő nóta.
Azok a szólók mindent vittek…
Innen már nem lehetett elveszteni a meccset, de jött a Breakout tekerésbe hajló Hammond-párbaja, ami után levonult a színpadról Moritz Fuhrhop billentyűs, majd a szólóját követően Armin Alic basszer, aztán az egyenjogúság jegyében tolt egy érdekesnek nehezen nevezhető dobszólót Hardy Fischötter is, végül zárszóra újra színpadra lépett a teljes zenekar.
A gigantikus hosszúságú ráadás Bad Dreamsben viszont olyat villantott Henrik Freischlader, ami tényleg Gary Moore szellemét varázsolta az Analog színpadára. Semmi azonosság, csak a feeling, de az nagyon.
The Blues / Free / Disappointed Women / The Given Groove / New Beginning / Share Your Money / The Question / House In The Woods / Keep Playin’ / Got It Made / The Sky Is Crying / Breakout // Bad Dreams (Wolkenwinde)
Szöveg: Dzsó
Képek: TT
Köszönet a LOTS Musicnak!
Legutóbbi hozzászólások