A Wall Of Sleep a nemrégiben megjelent ’The Kingdom’ című nagylemezét volt hivatott megünnepelni ezen az estén. Az album finoman fogalmazva is mesterien sikerült – számomra a zenekar eddigi legjobb lemeze –, ezért nem volt kérdés, hogy el kell menni és velük együtt kell megünnepelni ennek a korongnak a megjelenését. Ehhez a műfajhoz talán nagynak tűnhet a Barba Negra kisebbik terme, de szerencsére azért összegyűlt annyi rajongó, hogy végül egész szép látványt nyújtottak. Az eseményhez csatlakozott még az epikus doom metalt egy picit sötétebb formában művelő Devil Seed, a progresszív metált képviselő At Night I Fly és a klasszikus doomban utazó Magma Rise. Ez azért elég étvágygerjesztő és változatos menü, mert alapjában véve mindegyik zenekarban benne van a doom szellemisége, de mindannyian teljesen más oldalról, sajátos ízvilággal közelítik meg ezt a málházós műfajt.
Az estét a Devil Seed nyitotta. A körülbelül fél óra alatt egy szűk kivonatát mutatták meg az eddig megjelent két nagylemezük anyagának. Bevallom, hogy számomra eddig sötét folt volt a zenekar, annak ellenére is, hogy szeretem a stílust. Szerencsére az első pillanattól hatalmas erővel dörrent meg a cucc, így a megfelelő minőségben kezdhettem meg az ismerkedést a csapattal.
Stragessa – azaz Fóthy Réka – egy elég határozott megjelenésű, néhol karcos, néhol selymesebb hanggal rendelkező hölgy, aki teljes átéléssel adta át magát a hangulatnak.
A többiek többnyire a hangszereikbe temetkezve játszották végig a szettet. Van már néhány buli a hátuk mögött, de némi koncertrutint még kell szerezniük a magabiztosabb színpadi léthez.
Ezt leszámítva rendben volt az előadás. Zeneileg talán a Solitude Aeturnus-, Candlemass-féle fajsúlyos, epikus doomhoz állnak a legközelebb. A többnyire okkult témákat boncolgató dalok nem minden esetben könnyítik meg a hallgató dolgát. Legtöbbször komplex zenei alapra épülnek fel a dallamok, amelyek nem hatnak elsőre, némi időt rá kell szánni a megismerésükre. Ígéretes csapat, a műfaj szerelmeseinek szigorúan ajánlott, főleg annak fényében, hogy nem nagyon létezik hozzájuk fogható csapat ebben a stílusban idehaza.
Az este felhozatalából kicsit kilógott az At Night I Fly, de a zenéjük hangulata azért bőven magán hordozza a doom kissé befordult érzésvilágát, ami miatt nekik is sikerült eléggé belesimulni a repertoárba. Először láttam a csapatot élőben, de nagyon pozitív benyomást keltettek. Rutinos, kiemelkedő képességű muzsikusok gyülekezete, akik érezhetően nem ma álltak először színpadon.
Személy szerint hozzám a ’Mirror Maze’ dalai jelenleg még közelebb állnak, mint a friss anyagé, de ezt egyelőre annak tudom be, hogy utóbbinak még nem volt elég ideje leülepedni bennem. Nagyot dobott az összképen Pejtsik Panna háttérvokálja, aki remekül egészítette ki BZ-t a hangsúlyos helyeken.
Élmény volt hallgatni Horváth Ádám szólóit is, amelyek nem akarnak a dalok felé kerekedni, csak mesterien kiegészítik azokat.
Igen, az At Night I Fly progresszív zenei megközelítése nem az egyénekről szól elsősorban, hanem a dalokat helyezik előtérbe. Ezek a dalok pedig legtöbbször nem pihekönnyű egyperces üres slágerek, hanem mind mondanivalóban, mind pedig zeneileg súlyos és érzelmes leképezései a zenészek lelki vívódásainak. A szettből nekem egyedül a Towards The Black Light hiányzott, de remélhetőleg legközelebb az is előkerül.
The Sacrificial Lamb / From The Ashes / Gethsemane / Shattered Mirror Bay / Chains / Uriel
Ezután a műfaji kikacsintás után visszafordultunk a doom zene irányába, annak is a legjelentősebb képviselői foglalták el a színpadot. A Magma Rise mindenféle cicoma nélkül tolta végig kilencdalos műsorát.
A legnagyobb hangsúlyt – ha jól számoltam, akkor négy dal csendült fel a ’Neither Land Nor Sea’ korongról – természetesen a friss anyagra helyezték. Egyszerűen csak feljöttek a színpadra és nyomták a muzsikát, amit talán itthon senki nem játszik hitelesebben náluk.
Szerencsére a technika is mellettük volt, és ők is – mint az este folyamán mindenki – kifogástalanul dörrentek meg. A közönség pedig úgy bólogatta végig a szettet, mintha kötelező lett volna.
A vasárnapi kajakóma tapintható volt a nézőtéren, de az este ezen pontján azért kezdett helyreállni a legtöbbjük vérkeringése és a közönség elkezdett némi aktivitást mutatni a színpad irányába. Mondjuk az olyan tételeket, mint a The Man In The Maze vagy a Tombstone Eyes, nehéz megállni bármiféle ováció nélkül.
Such Thing As Time / Neither Land Nor Sea / Into My Aeon / Oblivion Of Oblivion / Dressed Up As A Dream / To Earth To Ashes To Dust / I Am / The Man In The Maze / Tombstone Eyes
Következett a Wall Of Sleep. A közel hét évvel ezelőtti ’The Road Through The Never’ lemez megjelenésével érzésem szerint új időszámítás kezdődött a zenekarnál. Nem mintha előtte nem lett volna jó, amit csináltak, de a magyar undergroundban ritkán van ekkora jelentőségű egymásra találás, mint ami lezajlott a Wall Of Sleep zenészei és Bátky Zoltán között.
Néhány hete jelent meg a ’The Kingdom’ album, amellyel nemcsak önmagát múlta felül a csapat, hanem – stílustól függetlenül – maga mögé utasította a jelenlegi magyar underground egészét. Egyszerűen olyan meglepően magasra tették a színvonalat, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Ennek megfelelően a koncert is maga volt a mámor. Ami a legjobban lázban tartott előzetesen, az volt, hogy meg tudják-e közelíteni azt a mázsás súlyú gitárhangzást élőben, amit a lemezen hallok, de szerencsére ebben sem kellett csalódnom, mert a második dal vége felé szépen összeállt a kép.
Érzésem szerint mindent beletettek ebbe az estébe, ami tőlük telt. Nagyon meg akarták mutatni, és nagyon meg is mutatták. A zenekar már az első perctől fogva nagy erővel vetette bele magát a koncertbe, és már a nyitó dal súlyos, hömpölygő riffjei azonnal megalapozták az este atmoszféráját. A doom metal legtöbbször sötét, mégis mélyen érzelmes világa teljesen betöltötte a koncerttermet.
Remek elképzelés volt, hogy végig ment a kivetítő, amely próbált igazodni a dalok hangulatához, ezzel kapaszkodót nyújtva a nézőtéren bólogató közönségnek. A koncertmenü természetesen főleg a BZ-vel készült dalokra koncentrált, de azért terítékre került néhány korábbi csemege is. BZ azoknak a daloknak is új színt tudott adni, amelyek eredendően nem vele készültek. Annyira markáns stílusa és hangkaraktere van, hogy ösztönösen magára formálja azt, amihez hozzáér. A The Kingdommal kezdtek, majd elég rapszodikusan ugráltak az időben, be-bedobva egy-egy régebbi dalt, vegyesen válogatva az eddig megjelent anyagokról. A ritmusszekció különösen erősen teljesített, a dobos végig feszes tempója mélyen rezonált a dübörgő basszussal, BZ karizmatikus előadása pedig külön dimenziót adott a daloknak. Egyszerre volt nyers, drámai és átütően őszinte.
A koncert előrehaladtával nemcsak a zenészek lazultak le, de szerencsére a közönség is jobban feloldódott és a végére egy valóban remek hangulatú kis parti alakult ki a sátorban. Az abszolút csúcspont számomra az új lemez slágere, a Kingslayer volt, amelyet zárásként megkoronáztak a The Plague-gel. Merész húzás volt, de ahogyan a lemezt is tökéletesen zárja, úgy a koncert végére sem tudtak volna jobb levezetést választani.
The Kingdom / Time Of The Goblins / Sins Of The Fathers / Deserter / No Quarter Given / Army Of The Dead / Letters From The Sea / Sun Faced Apostles / Hungry Spirits / The Last Straw / Signs / Seven Point Five / The Road Through The Never / Kingslayer / The Plague
Én rohadtul örülök neki, hogy ott voltam ezen az estén, amit azt hiszem, hogy nagyon sokáig fogok még emlegetni, és talán még hivatkozási alap is lesz a jövőben. A doom metal sötét, mégis felemelő ünnepe volt ez, amelyből mind a négy zenekar maximálisan kivette a részét.
Szöveg: Losonczi Péter
Fotók: Varga László
Köszönet a H-Musicnak!
Legutóbbi hozzászólások