Hosszú idő után tért vissza a Summer Hell elnevezésű fesztivál a Barba Negrába. A kétszínpados eseményre sikerült változatos programot összeállítani, és szerencsére az időbeosztások is úgy alakultak, hogy aki minden bandára kíváncsi volt, annak sikerült is elcsípni mindenkit. Ez mondjuk legfőképp azért jöhetett össze, mert nem volt akkora telt ház, hogy mozdulni ne lehessen a területen. Lássuk be, akármilyen jó nevek is ezek a bandák, hazánkban csak klubokat tudnak megtölteni! Számoljuk hozzá azt is, hogy a cseh Brutal Assault előtt egy nappal a műfaj fanatikusai már úton voltak a Mekkába, így csak az itthon maradt rajongókra támaszkodhattak a szervezők.
Az eseményt egy rendkívül fiatal banda, a soproni KillerSick nyithatta meg. Fiatalos lendülettel csaptak a húrok közé és ontották a riffeket a már szép számban összegyűlt közönségre. Szerencsére a hangzással sem volt nagy gond, így egy igazán élvezetes fél órát tölthettünk el az első sör és néhány ismerős arc társaságában. Zeneileg nem akarják feltalálni újra a műfajt, viszont a stílus minden fontos elemét szépen elsajátították, így akiben thrash szív dobog, az végre új magyar kedvencet is avathat. Én szurkolok nekik!
Őket a kisszínpadon a Noble Victory követte, akik eggyel súlyosabb műfajban tevékenykednek, és sokat látott tagokból áll a brigád. A tavaly megjelent ’Minotaur’ lemezüket sokat hallgattam, ezért kíváncsi is voltam rájuk. Sajnos a hangzás nem volt az igazi, ami kicsit megölte számomra a produkció élvezhetőségét. Sajnálom, mert az általuk képviselt csipetnyi hardcore-ral megfűszerezett death metal élőben az igazán pusztító, de csak akkor, ha a hangfalakból erőteljesen árad az energia. Ez most sajnos elmaradt, amiről persze a zenészek tehetnek a legkevésbé, ők látszólag mindent beleadtak.
A nagyszínpadon a Deicide következett. Elég rég jártak már hazánkban. Én legutoljára a Metalfesten láttam a bandát, ezért már nagyon ki voltam éhezve a színtiszta szeretetbe csomagolt dalaikra. A néhány hónapja megjelent ’Banished By Sin’ című legújabb lemezük által amúgy is újra kicsit közelebb kerültünk egymáshoz. Bitang jó dalokkal pakolták tele a korongot, így számomra ők voltak az este legfontosabb szereplői.
Szerencsére nem is kellett csalódnom, mert a tőlük megszokott lazasággal és jókedvvel aprították végig a nekik jutott ötven percet. A puritán színpadi megjelenés a megboldogult kilencvenes éveket idézte meg számomra, amikor még a külsőségek nem szorították háttérbe a zenét. A rövid programba két új dal (From Unknown Heights You Shall Fall, Sever The Tongue) kapott helyet a legnagyobb slágerek mellett. A hangzás messze nem volt tökéletes, de ahol én álltam, ott élvezhető volt a hangkép.
A basszusgitáros-énekes Glen Benton és Steve Asheim dobos mellett a hőskort leszámítva a gitárosok sűrűn cserélődnek, de a mostani felállást teljessé tevő Kevin Quirion és Taylor Nordberg játéka kifejezetten jót tesz a bandának. Utóbbi pedig nem csak technikás gitárjátékával, de magasabb fekvésű károgásaival is meg tudta támogatni a főhős démoni acsarkodását. Az ötvenes évei végén járó frontember látszólag még mindig élvezi, amit csinál, és ha a friss koronghoz hasonló minőségi zenét tudnak összehozni, akkor van is még keresnivalójuk a színtéren.
When Satan Rules His World / Carnage In The Temple Of The Damned / Behead The Prophet (No Lord Shall Live) / Once Upon The Cross / From Unknown Heights You Shall Fall / Sacrificial Suicide / Satan Spawn, The Caco-Daemon / In Hell I Burn / They Are The Children Of The Underworld / Sever The Tongue / Dead By Dawn / Homage For Satan
Számomra ezután a következő nagyszínpados produkció volt várós: az Abbath Doom Occulta. A főhős most egy csakis Immortal-dalokból álló programot hozott el.
Ennek azért örültem, mert sajnos nem volt alkalmam látni élőben az anyabandát, amit így – ha csak részben is – pótolni tudtam.
A nyitó Mount Northt és a Norden On Fire-t leszámítva csakis a hőskorból hangoztak el dalok, így cseppnyi hiányérzetem sem maradt. A csapatnak sikerült jól lehűtenie az izzó sátrat egy kis északi fuvallattal.
Az este folyamán talán ők szólaltak meg a legjobban, de ehhez nyilván kell az is, hogy a műfaj nem éppen a steril hangzásra építkezik. Itt sokkal fontosabb a hangulat és az atmoszféra, amit ezekkel az ezredfordulós klasszikusokkal sikerült is megteremteniük.
Olyan dalokkal, mint a Sons Of Northen Darkness, az At The Heart Of Winter vagy a Damned In Black, nem nagyon lehet mellényúlni, így nem csoda, hogy remek hangulat alakult ki a körülbelül bő félig megtelt sátorban.
Abbath bemutatott minden tőle megszokott kényelmetlen pózt (amelyekből manapság szokás vicces mémeket gyártani), de a banda többi tagjának megjelenése is elég vészjóslóvá tette a sűrű füsttel borított színpadi látványt. Ebben az egy órában újra a black metal fénykorában érezhettük magunkat, melyet nem is lehetett volna mással megkoronázni, mint a Blashyrkh (Mighty Ravendark) örökérvényű melódiáival.
Mount North / The Call Of The Wintermoon / Sons Of Northern Darkness / Norden On Fire / One By One / Damned In Black / Withstand The Fall Of Time / At The Heart Of Winter / The Sun No Longer Rises / Blashyrkh (Mighty Ravendark)
A Misery Index azon formációk közé tartozik nálam, akik a hatalmas zenei dömping ellenére is ki tudtak tűnni a posványból. Magas és egyenletes színvonalú albumaikkal már egy stabil tábort tudtak maguk köré vonzani, így a kisebbik terem is szépen megtelt. A hangzásra sem lehetett panasz, elementáris erővel zúdultak ránk a néhol grindba hajló death metal témák. Élveztem a rövid performanszukat, de lélekben már az Exodusra készültem, így néhány dal után vissza is szivárogtam a nagyobb terembe.
Az az igazság, hogy mindig egy picit félve megyek a Barba Negrába, mert a hangzás sajnos minden alkalommal zsákbamacska. Voltam már több kifogástalanul megszólalású eseményen, de sajnos legtöbbször nem tökéletes a sound. Ennek a napnak a vesztese most egyértelműen az Exodus lett.
Siralmasan szólaltak meg és ez a helyzet minimális javulással ugyan, de meg is maradt a koncert végéig. Kár érte, mert amúgy jó volt a program és a zenészek láthatóan nagyon élvezték, hogy újra Budapesten léphetnek fel.
Ezt már az intró alatt nyilvánvalóvá tették a magyar nemzeti színű háttérrel is. A nyitó Bounded By Bloodban Zetro szinte semennyire sem hallatszott. Ez szerencsére nagyjából helyreállt a harmadik dalra, de a műfaj és a zenekar lényegét adó riffek és gitárok sajnos végig homályban maradtak.
Az eset azért sajnálatos, mert a színpadon a zenészek láthatóan szétrobbantak az energiától és ifjonti lelkesedéssel reszelték végig a bulit.
A program is jól volt összeállítva, a kötelező klasszikusok mellett szinte minden kedvenc dalomat eltolták. Persze mindig lehet olyat mondani, ami nem volt, főként egy ekkora életműnél, de ezzel a programmal az egyszeri Exodus-fan elégedett lehet.
Külön öröm volt látni – és hallani –, hogy Tom Hunting súlyos betegsége után újra kirobbanó formában van. A lassabb dalok, mint a Blacklist vagy Deathamphetamine még így is csontig hatoltak, de a The Toxic Waltz és a Strike Of the Beast záró duó még azokból is kihozta az állatot, akik hozzám hasonlóan az egész buli alatt összevont szemöldökkel próbáltak eligazodni a zajmasszában. Kár, hogy így alakult.
Bonded By Blood / R.E.M.F. / Blood In, Blood Out / Iconoclasm / And Then There Were None / Deathamphetamine / Blacklist / Prescribing Horror / The Beatings Will Continue (Until Morale Improves) / Fabulous Disaster / A Lesson In Violence / The Toxic Waltz / Strike Of The Beast
Zárásként még gondoltam belefülelek a belga Abortedbe, már ha az idei év egyik legjobb death / grind albumát tették le az asztalra a ’Vault Of Horrors’ képében. Nem ismerem a diszkográfiájukat teljes mértékben, de a kíméletlen profizmusukkal és a hallójáratot gyönyörködtető irgalmatlan brutális hangzássukkal teljes mértékben a nézőtérre szegeztek.
Elképesztő energiával játszottak és a lendület magával is rántotta az éjszakai szeánszra egybegyülteket. Már én is eléggé fáradt és elnyűtt voltam, de nem tudtam otthagyni a bulit.
Sven de Caluwé frontember színpadi munkáját már nézni is fárasztó volt, de energiáit hamar sikerült átragasztania közönség egészére. Az Aborted zeneisége már túl van egy határon. Véres-belezős képi megjelenítéssel megtámogatott, kegyetlenül brutális zene ez, amelyről simán el tudom képzelni, hogy valakinek ezt már nem veszi be a gyomra, de amit itt bemutattak, az maga volt a színtiszta profizmus.
Az idei Summer Hell elég mozgalmasra és töményre sikeredett, egy perc pihenőt sem hagyva a kíméletlen zene híveinek, de kellett már egy ilyen maratoni mészárlás. Remélhetőleg jövőre is sikerül egy hasonlóan nívós nevekből álló csomagot összerántani, mert így összecsomagolva tekintélyes tömeget tudnak megmozgatni ezek a hazánkban undergroundnak számító bandák is.
Szöveg: Losonczi Péter
Fotók: Török Hajni, Németh Larina (Noble Victory) & Barba Negra FB
Köszönet a H-Musicnak!
Legutóbbi hozzászólások