Hihetetlen, hogy már ennyi idős a lemez… A’ Deep Purple in Rock’ 50 év elteltével is mérföldkő, kiindulási alap a hard rock és a heavy metal műfajok számára, megkerülhetetlen alkotása a rock műfajnak.
Mosoly nélküli, összeférhetetlen, ember feketében, fogorva, „a blekmúr”… a legnagyobb hatású rockgitáros. Yngwie Malmsteen, Joe Satriani, Wolf Hoffmann a legnagyobb inspirációjának nevezi, kortársai is a legnagyobb tisztelettel nyilatkoznak róla, az Iron Maiden, a Dream Theater, az Accept zenéjét is formálta játékával, de hosszan sorolhatnánk az előadókat.
Ha brit bluesról esik szó, természetesen John Mayall vagy Alexis Korner megkerülhetetlen, Jimmy Page vagy Jeff Beck személyét sem lehet kihagyni a történetből, ám ő az, aki legelőször beszédtéma lesz, akinek dalait legelőször kezdik el dúdolni, és azonnal beugrik a beceneve: Slowhand – a Lassúkezű.
Két méter magas, énekel, versel, dörmög. Több mint négy évtizede. Igaz, korábban a Syrius és a Kex környékén sertepertélt, de akkor a háttérben maradt.
Tartózkodó, félszeg vagy nyugodt – valami ilyesmi árad belőle a színpadról. Nem gitárhős, illetve nem úgy, mint azt sokan elvárják a gitárosoktól.
Behelyezem a lejátszóba a ’Clockwork Angels Tour’ koncertjének korongját. Megjelenik a gőzkorszak ihlette menüsor. Aztán a dobszólóra navigálok.
Legutóbbi hozzászólások