Amikor először találkoztam a Kamelottal, már küszöbön volt az azóta legendává vált ‘The Black Halo’ megjelenése, amit nem sokkal később követett a banda első koncertfilmje, a ‘One Cold Winter’s Night’, mely a mai napig az egyik kedvenc koncertlemezem. Akkoriban itthon még működött egy maroknyi, de annál lelkesebb rajongóból álló fórumos közösség, a Hungarian Soul Society, akikkel lelkesen készültem a Kamelot első hazai koncertjére, és mire a csapat a WigWam színpadára lépett, mi már betéve tudtuk az egész koncertanyagot. Többen ott találkoztunk először élőben, és akadt köztük olyan, akivel azóta tartó barátságot is kötöttem. Aztán 2010 elhozta a ‘Poetry For The Poisoned’ lemezt, amit bármennyire is szerettem volna, sohasem sikerült igazán megkedvelnem. Kevés kivételtől eltekintve nekem valahogy nem működtek a dalok, és egyszerűen nem értettem, mi történt a bandával, rá egy évre Roy Khan ki is lépett a zenekarból. Ezt követően egészen hamar megtalálták az új frontembert Tommy Karevik személyében, aki addigra már több ízben kisegítette a csapatot a turnék során. A Seventh Wonder ‘Mercy Falls’ lemezével való ismerkedés közben pedig minden kétségem elszállt afelől, hogy ez a srác ideális választás a Kamelot élére. Aztán ahogy leperegtek a ‘Silverthorn’ lemezt beharangozó Sacrimony kisfilmjének utolsó képkockái, szerintem egy kicsit mindenki megnyugodott és talán Khan hiánya sem tűnt már annyira fájdalmasnak.

A főnök Thomas Youngblood már a ‘Ghost Opera’ idején annak a sötét jövőképet felfestő koncepciónak az irányába kormányozta a banda hajóját, ami ma is uralkodó arculata a zenekarnak mind a dalszövegeket, mind az olyan külsőségeket tekintve, mint a lemezborítók vagy a színpadi megjelenés. Így sikerült egy modern és aktuális banda képében feltüntetni ezt a ma már nagymúltú csapatot, megragadva az új generáció érdeklődését, aminek köszönhetően a Kamelot népszerűbb, mint valaha. De hiába a kiváló énekes és az egyre növekvő népszerűség, ha ennek az az ára, hogy fokozatosan kihal a dalokból a misztikum és a varázslat. És bár nekem alapvetően bejött a ‘Silverthorn’, mégis úgy éreztem, hogy egyre csökken az érdeklődésem a banda iránt. Viszont ahogy elkezdtek szivárogni a felvételek az új koncertkiadványról, egyre kíváncsibbá váltam, érdekelt hogy képes lesz-e újra akkora katarzist okozni a Kamelot, amekkorát annak idején a ‘One Cold Winter’s Night’.

Az ‘I Am The Empire – Live From The 013’ még nyár végén, augusztus 14-én jelent meg. Ezt a masszív, 20 dalra rúgó anyagot Hollandiában, pontosabban a tilburgi The 013 zenei rendezvényközpontban rögzítették a srácok. A felvétellel való ismerkedés során szándékosan nem vizsgáltam meg tüzetesebben a dallistát, ami jó döntésnek bizonyult, hiszen így sorra értek a meglepetések. A buli rövid felvezetést követően a Phantom Divine-nal rajtolt, amit máris egy ikonikus darab váltott, a Rule The World, amely annyira jól működik, és olyan veszett hangulat árad belőle, hogy a közönséggel együtt magam is hangos „hej-hej”-t kántálva ráztam az öklöm a család legnagyobb örömére. A program első felében jellemzően a Karevik- és a Khan-éra fontosabb dalai váltakoztak, szerencsére bőven volt miből szemezgetni, olyan klasszikusok is helyet kaptak a műsorban, mint a March Of Mephisto vagy a The Great Pandemonium. Azt el kell ismerni, hogy igazán kitettek magukért a srácok, ugyanis az est folyamán minden olyan név megfordult a színpadon, aki az utóbbi lemezeken vendégeskedett, itt volt Alissa White-Gluz (Arch Enemy), Elize Ryd (Amaranthe), Lauren Hart (Once Human) és még Charlotte Wessels (Delain) is.

A My Confessiont az Eklipse vonósai vezették fel és kísérték végig, a Ravenlight alatt pedig maga Sascha Paeth tette gazdagabbá a hangzást és még egy vaskos gitárszólót is kaptunk tőle. A koncert alatt elsősorban Tommyra koncentráltam, és bár kissé aggódtam amiatt, hogy idővel elfárad, és ez ront a teljesítményén, azt kell mondjam, nem kellett csalódnom. Tommy ugyanis csodálatosan énekelt, elég csak meghallgatni pl. a My Confession refrénjét. Remek hajlításokkal operált és dobta fel az egyébként sem unalmas dalt, és tette ezt olyan természetességgel, ami sok más énekesnek talán csak többszöri próbálkozásra jönne össze, akkor is csak stúdiókörülmények között. Lenyűgözőnek tartom azt, ahogy végigdolgozta a koncertet. Látszott az arcán, hogy fárad, szakadt róla a víz, de a technikája olyan kikezdhetetlen, hogy a fáradtság egy pillanatra sem nyomta rá a bélyegét a teljesítményére. Tökéletes magabiztossággal hozta mind az eredetileg Khan által énekelt dalokat, mind a saját hangjára írottakat. Lenyűgöző! De akadt még bőven kiemelkedő pillanat, ilyen pl. a Sacrimony alatt Alissa White-Gluz és Elize Ryd kettőse, arról nem is beszélve, hogy Alissa úgy hörög, hogy szinte felrobbantja a színpadot.

Aztán ott a kedvencem, a bőgős Sean Tibbets, aki egy imádnivaló figura. Őrülten szórakoztató, ahogy Mad Max-szemüvegben fel-alá ugrálva és pörögve hergeli a közönséget, mindig elfogott a vigyorgás, ha őt mutatta a kamera. Viszont volt egy része a koncertnek, ami nem nyerte el a tetszésem. A szinti- és dobszóló instrumentális blokkjának első fele abból állt, hogy Oliver Palotai Kamelot-dalok dallamait zongorázta. Fogalmazzunk úgy, hogy nem erőltette meg magát, ez pedig nem túl elegáns megoldás egy ilyen formátumú zenésztől. Ezt követte Alex Landenburg dobszólója, ami enyhén szólva elég halovány lett. Nem akarom ekézni Alexet, mert nagyon lelkesen és becsületesen végigpüföli a bulit, és egyedül ennél a résznél tűnt fel, hogy bizony már nem a jó öreg Casey Grillo ül a dobok mögött. Az instrumentális kitérőt követően már csak néhány dal maradt hátra a buliból, itt hagyományosan a közönség megénekeltetése a cél, így előkerült az ezt a szerepet régóta ellátó Forever, amivel ha lehet, még tovább nőtt az egyébként is felfokozott hangulat. A fináléul szolgáló Liar Liar a buli sok-sok remek pillanata közül talán a leggrandiózusabb volt, tökéletes választás a program végére. Az egész zenekar maximális fordulatszámon pörgött, Tommy és Alissa uralkodtak a színpadon. Nem merem megtippelni, hányszor hallgattam meg újra és újra csak ezt az egy dalt. Így kell befejezni egy koncertet.

Összegzés:

Még ha hozzám hasonlóan nem is kedveled a Kamelot legutóbbi lemezeit, ne ess bele abba a hibába, hogy kihagyod ezt az élményt! Ez a koncertfilm több, mint remek hangzásból és szemet gyönyörködtető látványból gyúrt felszínes popcorn-élmény. Egyszerre szól régi rajongókhoz és az új lemezek közönségéhez, és ehhez szerencsére elég nagyot merít az idővel hatalmasra duzzadt Kamelot-életműből. Ha hagyod magad elmerülni benne, rá fogsz jönni, hogy ami messziről hideg profizmusnak tűnik, az közelről nézve sokkal több annál és bőven van benne alázat és odaadás is, igazi nagybetűs Kamelot-élmény. És bár Khan és Grillo már egy ideje nincsenek ott a színpadon, hosszú évek óta először éreztem azt, hogy ez a Kamelot már nélkülük is egységes egészet alkot, és ezt a bandát bizony továbbra is érdemes hallgatni.

Pontszám: 10

Megjelenés: 2020
Kiadó: Napalm Records
Stílus: progresszív power metal
Származás: nemzetközi

Zenészek:

Tommy Karevik – ének
Thomas Youngblood – gitár
Sean Tibbets – basszusgitár
Oliver Palotai – billentyűs hangszerek, zenekari részek
Alex Landenburg – dob

Dalcímek:

1. Transcendence (Intro)
2. Phantom Divine (Shadow Empire)
3. Rule the World
4. Insomnia
5. The Great Pandemonium
6. When The Lights Are Down
7. My Confession
8. Veil of Elysium
9. Under Grey Skies
10. Ravenlight
11. End of Innocence
12. March of Mephisto
13. Amnesiac
14. Manus Dei
15. Sacrimony (Angel of Afterlife)
16. Drums and Keys Solo
17. Here’s to the Fall
18. Forever
19. Burns to Embrace
20. Liar Liar (Wasteland Monarchy)
21. Ministrium (Shadow Key)