A Gojira már a korábbi albumaival elérte azt a tiszteletet, hogy a metálszíntér remegő lábbal várja az újabb alkotásukat. Engem valahol a ’From Mars To Sirius’ környékén szippantott magába a zenekar. Azon a lemezen olyan zenét hallottam, amelyet már régóta kerestem, és amelyre már régen szüksége volt a szcénának. A srácok teljesen máshogy gondolkoznak, mint a kortársaik és a háttérben meghúzódó hatásaik mellett körbelengi őket egy sajátos zenei világ, amely tényleg csak rájuk jellemző. Talán a Mastodon jár még hasonló cipőben, de ők sosem tudtak rám akkora hatással lenni, mint a Duplantier tesók. Nálam az eddigi csúcsalkotásuk a 2012-ben megjelent ’L’enfant Sauvage’ lemez. Visszatekintve mai napig úgy gondolom, hogy a zenekar akkor alkotói csúcsra ért, tökéletesítette addigi muzsikáját, durva, mogorva, sötét, közhelyektől és kliséktől mentes tökéletes alkotást tett le az asztalra.
A legutóbbi ’Magma’ című stúdiólemezük fogadtatása a death metal felől érkező ősrajongók körében nem volt éppen egyöntetű, sokan úgy érezték, hogy a zenekar már átlépett egy képzeletbeli vonalat, amelyet nem lett volna szabad és elindult egy kommerszebb, befogadhatóbb irányba. Ez egyébként szerintem is így van, a dalok kompaktabbak és valóban befogadhatóbbak lettek. Egyszerűbb dalszerkezetekkel operáltak, sokkal letisztultabb lett az anyag, több volt a dallamos ének és az éteri elszállás, amelyek alatt el lehetett merengeni. Szerencsére maradtak azért a csakis a Gojirára jellemző jellemvonások is: eszeveszett tört ritmusok, riffek, amelyek mindig a legváratlanabb helyeken bukkannak fel, amikor nem is igazán számítasz rá. A mai napig sokat forog a korong, mert az atmoszféra, ami körülveszi, mindig letaglóz. A ’Magma’ után tehát kíváncsian vártam, hogy merre indul el a banda, folytatódik-e ez a letisztultabb irány, netán jön egy „vissza a gyökerekhez” stílusú album. Őszintén szólva ez lepett volna meg legjobban, mert legkevésbé a múltba révedés volt a jellemző rájuk eddig, mindig az új utakat, új ösvényeket fürkészték és nem szégyelltek elindulni rajta.
A ’Fortitude’ erejét nagyban meghatározza a korong hangzása, amely a legteljesebb mértékben nélkülözi a modern technika minden vívmányát. Olyan természetesen és organikusan szól, amely a korai kilencvenes évek albumait jellemezte leginkább. Mario Duplantier pedig csodákat művel a cájg mögött, csak a süket nem hallja, hogy milyen konkrétan, pontosan és precízen dobolja végig az albumot, amellyel stabil alapot biztosít a többi zenésznek. Mérnöki pontossággal tudja kiszolgálni a gitárokat, nem akarja túljátszani a dalokat, mégis fifikás és érdekes marad a játéka.
Már a nyitó Born For One Thing alatt azt éreztem, hogy a céljuk talán az lehetett, hogy a ’Magma’ stílusát még tökéletesebbre fejlesszék. Érezhetően ott vették fel a fonalat, ahol néhány éve letették. A bevezető után teljes erejükből ránk támadnak azokkal az őrületes riffekkel, majd egy remek refrénnel a magasba emelnek. Hihetetlen, hogy milyen súllyal, mindent szétfeszítő energiával képesek előadni a zenébe ágyazott gondolataikat. Ha egy lemezboltban hallottam volna először a dalt, az első két perc után csomagoltattam volna be a CD-t, mert annyi idő elég volt nekik, hogy meggyőzzenek. Az ezt követő Amazoniával erre a súlyra rátesznek még egy lapáttal. A klasszikus Sepultura végnapjainak hangulatát idéző dalt törzsi motívumokkal és doromb használatával tették még emlékezetesebbé.
Talán a lemez egyik legfontosabb tétele, mert a mondanivalójával hatalmas problémákra hívják fel a figyelmet. A zenekarra egyébként is jellemző a természetközeliség, amellyel világunk egyik leghatalmasabb problémájára, a mindent körülölelő tiszta természet pusztulására próbálnak fókuszálni, amelyben talán már helyrehozhatatlan károkat okozott az emberiség. Kiemelhetném az Another World zakatolását vagy a New Found kettősségében rejlő erőt, ahogyan a markáns riffekből kibontakozik a fogós refrén, amely felteszi a koronát a dalra. Az Into The Storm pedig valóban viharként szalad végig rajtunk, akárcsak a záró Grind, amelyben felvonultatnak minden zenei elemet, ami eddig a Gojira védjegye volt, ami a lényegét adja. Azonban a lemez végig annyira erős, hogy böszmeség lenne bármit is kiemelni. Az egész anyagot körbelengi egy megmagyarázhatatlanul sötét atmoszféra, amely olyan vészjósló és gondterhes, amilyen talán még soha korábban nem volt. Minden dalban más erényüket domborították ki, nem akartak megragadni sehol, szerteágazóak és magabiztosak maradtak akár death metalról, akár világzenéről legyen szó.
Összegzés:
A ’Fortitude’ összességében egy zseniális lemez, amely remélhetőleg új szintre emeli a zenekart. A ’Magma’ egyenes folytatásának érzem, annak egy még tökéletesebb verziója. Ugyanakkor pontosan ez a legnagyobb hibája is egyben, mert az eddig tőlük megszokott innováció most szinte teljesen elmaradt. Ez egy átlagos zenekarnál valószínűleg fel sem tűnne, de a Gojira esetében kiéhezve várja az ember, mert ehhez van hozzászokva. Ezt figyelmen kívül hagyva azonban a ’Fortitude’ egy újabb mestermű, amely az év egyik legjobb metállemeze.
Pontszám: 9
Megjelenés: 2021
Kiadó: Roadrunner Records
Stílus: progresszív metál
Származás: Franciaország
Zenészek:
Joe Duplantier – ének, gitár
Christian Andreu – gitár
Jean-Michel Labadie – basszusgitár
Mario Duplantier – dobok
Dalcímek:
- Born For One Thing
- Amazonia
- Another World
- Hold On
- New Found
- Fortitude
- The Chant
- Sphinx
- Into The Storm
- The Trails
- Grind
Legutóbbi hozzászólások