Burning Point - Empyre
írta Kotta | 2009.03.07.
Megjelenés: 2009
Kiadó: Metal Heaven
Weblap: www.burningpoint.net
Stílus: power metal
Származás: Finnország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Megvallom őszintén, a finn csapattal mindössze két éve találkoztam először, pedig a Burned Down The Enemy már a harmadik munkájuk volt. Pete Ahonen alapító / gitáros / énekes / dalszerző köré szerveződő csapat akkor egyből megnyert melodikus power metaljával, nem utolsó sorban Pete remek dallamérzékének köszönhetően. A klasszikus, 80-as évek metaljában gyökerező gitártémákat aprólékosan kidolgozott (már-már AOR / Hard Rock-szerű) énektémákkal, kórusokkal vegyítő ötös fogat igen kellemes és üdítő koktélt kevert azon a lemezen. Nos, a recept alapvetően most sem változott, mindössze megunhatták valamelyest az Iron Maiden lemezek folytonos hallgatását - most éppen a Judas Priest van terítéken, nemcsak a gitárszólamok, de ének tekintetében is. Pete korábbi Dickinson-os intonációit részben Halford-osra cserélte, így időnként olyan érzésem van, mintha egy alternatív Nostradamus-t hallgatnék: akár ilyen lemezt is csinálhatott volna a brit metal legenda, ha egy direktebb, dal(lam)orientáltabb lemezben gondolkodnak a grandiózus(nak szánt), számomra helyenként terjengős rock-opera helyett. (Az új Priest lemezen is alkalmazott billentyűtémák és Halford mélyebb tónusú éneke miatt egészen hasonló a két album hangzása.) A felállás egy picit változott: Jussi szintiről dobra váltott, helyét egy új pasi (haha) foglalta el. A lemez a Keresztapa témájával indít - jól elkapták; annak ellenére, hogy elcsépeltnek tűnik, kellemesen vezeti fel a produkciót. Az első teljes értékű szám, a címadó Empyre azonnal előrevetíti mit is várhatunk a következő háromnegyed órában: eszelősen jó gitártéma amúgy Tipton / Downing módra, finoman soroz a két lábdob, Dickinson / Halford dallamai váltakoznak a verze és a refrén alatt, dallamos gitárszóló, mindez alatt puha billentyűszőnyeg. A következő szám, akár a Turbo lemezen is lehetett volna, a Face The Truth pedig mintha a Painkiller-ről maradt volna le. A Fool's Parade menetelős-ökölrázós metal himnusz, némi progresszivitással átszőve (szóval nem kifejezetten a szögelős Sabaton stílus), személyes kedvencem. Akár a teljes produkció summája is lehetne, ami a power lírai Was It Me kapcsán jut az eszünkbe: ezer ilyent hallottunk már, mégis marha jó. Olyan, békebeli metal-házibulikon éjfél után kötelező darabokat juttat az eszedbe, mint modjuk az A Tale That Wasn't Right (Helloween) vagy a Still Loving You (Scorpions). Nem is érdemes tovább folytatni, hasonló szellemben (és színvonalon) folytatódik a produkció. Egyedül a lemezt záró Only The Wrong Will Survive-ot emelném még ki, mert ez akár az együttes krédója is lehetne: kommerszebb hangszerelésben (ha nem zakatolna két gitár) ezt a számot akár a Journey vagy a Foreigner is játszhatná (és bazi nagy sláger lenne)! Gyűjtőknek érdemes a limitált verziót beszereznie, amin négy feldolgozást (Kirka, Q5, Running Wild, The Rods) is eltolnak. A pontszám kiosztásánál azért némileg bajban vagyok. Bár nagyon megkedveltem ezt a lemezüket is, a gyakori áthallások miatt pontszámlevonás dukál. Még akkor is, ha a 80-as évek klasszikusait nem nyúlják egy-az egyben, hanem az örökséget ápolva, új köntösben tálalják a megszokott sablonokat. Legyen hát egy hetes.
Legutóbbi hozzászólások