Nickelback: Dark Horse
írta garael | 2008.12.13.
Megjelenés: 2008
Kiadó: Roadrunner
Weblap: www.nickelback.com
Stílus: hard rock
Származás: Kanada
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Jómagam a Nickelback munkásságát a Pókember betétdalából, és egy-két, a rádiók által agyonjátszott slágeréből ismertem: ennyi bőven elég is volt, hogy kikerüljenek az érdeklődési körömből, jóllehet, el kellett ismernem, miszerint az ismert slágerekben van azért annyi dallampotenciál, hogy megértsem a mindent elsöprő amerikai post grunge őrületet. A mainstreammé váló banda - mely a nickel nevű pénzérméről kapta a nevét - kanadai révén érte el azt a megasikert, mely aztán a legnevesebb producerekkel történő közös munkára predesztinálhatta őket: gondolom, Robert "Mutt" Lange-t nem kell bemutatni a rockzenét szeretők körében, bár az annyira nem ismert, hogy nem echte amerikai az illető, Észak Rodézia ( ma Zambia) bevallom, nekem csak a Wilbur Smith regényekből ismert valamennyire. Talán ez (is) a magyarázata annak, hogy szívesen vállalta a más országokból, illetve kontinensekről származó együttesek befuttatását, jóllehet markáns elgondolásai, a túlpolírozottságra való hajlama, és erős egyénisége nem minden zenekar munkametódusának felelt meg. Mindenesetre a tények és a számok Mutt-ot igazolják: életterméséből ha csak a Back In Black, illetve a Hysteria maradna meg, a prducernek akkor is helye lenne a rock halhatatlanjai között. Persze azon lehet vitatkozni, hogy elképzelései menyire ütközhettek az előadók eredeti elképzeléseivel, Bryan Adams - ból például sikerült egy tökéletes Def Leppard klónt kreálni, az más kérdés, hogy ez a metamorfózis tette igazán szupersztárrá a kanadai énekest. De térjünk vissza a bandához: valamelyik fórum böngészgetése közepette olvastam a producer és a csapat egymásra találásáról, s mivel Lange kezéből igénytelen munkát nem nagyon eresztett ki, kíváncsi lettem a "végtermére", már csak azért is, mert a producer bombasztikus, stadionos világa azért eléggé elüt a jóllehet mainstream, de jellegénél fogva bensőséges post-grunge univerzumtól. A lemez hallgatásakor akár a legkülönlegesebb hibridekre is felkészültem, ám ahogy megdörrent az első szám, a jellegzetes MIDI trigger ( remélem jól írtam, nem vagyok dob szakember) hangzású dobokkal, majd hanyatt vágtam magam: a legszebb időszakát idéző Def Leppard szólalt meg, Kroeger erőteljes rockhangján, szuperszonikus, grunge-ra jellemző mélyre hangolt gitárhangzással, egy újfajta hajtóanyaggal töltött rakétaként az űrbe repítve a jellegzetes, vokálos dallamokat. Lange nem aprózta el most sem a dolgokat, a jól bevált módszerhez folyamodva szedte ízekre a Nickeback-et, hogy apránként felépítve egy új személyiséget teremtsen, ki éppen csak genetikai szinten hasonlít a valamikori énre. A második szám a Black Sabbath Supernaut-os korszakából itt maradt riffjével indító óriási Leppard slágerré növi ki magát, a Gotta Be Somebody pedig hiába próbál a régi Nickelbacket idézve kezdeni, valahogy csak Def Leppard lesz a dolog vége. Hasonlóan próbálkozik az I'd Come You - talán kicsit sikerül is elcsípnie a valamikori feelingből - , ám a Next Go Round visszatereli a hangzást a leopárdokhoz, ráadásul egy kis Bon Jovi utánérzést csempészve a dallamok közé. Nem is részletezem tovább a dalokat, melyek egy többtonnás mozdony húzóerejével vonszolnak a sláger-síneken: a lemez nagy erényei közé tartozik, hogy nincsen "akusztikus" blokk, punnyadós sablon ballada, a számok nagy része erőtől duzzadva készteti headbangre a hallgatókat.
Legutóbbi hozzászólások