Armored Saint: La Raza

írta garael | 2010.03.24.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Metal Blade

Weblap: http://www.myspace.com/armoredsaint1

Stílus: US power metal

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Az Armored Saint az underground undergroundjában volt képes ikonná válni: a nyolcvanas években a Jag Panzer és a Vicious Rumors mellett ők alkották az american power metal azon prototípusát, mely érezhetően az európai metal szikárabb vonulatából merített – talán ez is az oka annak, hogy a nagy dobás, legalábbis egy-két kocka erejéig, inkább a thrash vonalból induló Metal Church-nek sikerült.

Az Armored Saint nem is bírta sokáig a csatát: a viszonylagos érdektelenség páncélökle végzetes lyukat ütött a vértezeten, melyen csak az énekes lelke tudott kiszökni – igaz, ami igaz, újabb manifesztációjában az Anthrax erejével volt képes időleges örömbénulásokat okozni a fanok rappelő lelkében. 2000-ben a csapat három klasszikus albummal a háta mögött megpróbálkozott ugyan az újrafegyverkezéssel, de akkorra már még azok az utódbandák sem tudtak nagyobb tömegeket mozgásba hozni, akik akarva-akaratlanul is tisztelettel adóztak a valamikori szentek oltára előtt. Ennek ellenére – mivel az ízlésemnek megfelelően az Anthrax a vassaruját sem tudta megkötni a power metal legendának – mindig bíztam benne, hogy lesz még feltámadás, s hát milyen szent az, amely 10 évenként legalább egyszer nem osztja áldásait a jónépre?

Imáim meghallgatásra találtak, s a metal paradicsomból megérkezett az új album: a furcsa, spanyol cím akár szimbóluma is lehetne a csapat életútjának (a szó jelentése többek között életpálya), s jóllehet, voltak már erősebb pillanatai is a zenészeknek, összegzésként mindenképpen megállja a helyét. Az indítás rögtön hadrendbe is állítja a power fan csapatokat: a kezdő hármas igazi, vérbő, az amerikai heavy metal legszívhezszólóbb momentumait idéző trióval örvendeztet meg bennünket, s itt az erőt nem a sebesség – mint mondtam, Joey Veraék nem a thrash oldaláról közelítették meg a metalt –, hanem a húzós, klasszikus, békebeli gőzmozdony módjára pöfögő riffek, és Bush még mindig szuggesztív hangorkánja szolgáltatja. Kicsit féltem az elején, hogy az énekes Anthraxes szóköpködése majd ide is befészkeli magát – szerencsére a dallamtémáknál csak a felvezetés idézi egy-egy pillanatra a rappelős ritmikát, a már említett etap után pedig – az album lecsendesedésével – teljesen el is tűnik. A folytatás a zeneelemzőknek igazi csemegét szolgáltathat az amerikai és európai metal fejlődési irányait meghatározó ősforrások kutatásában: a pszichedelikus, bluesos elemek jelenléte azt a szerepet tölti be Bushék zenéjében, mint a kontinentális metalban a klasszikus, illetve folk és műzene. Persze, ne gondoljon senki arra, hogy az Armored Saint progresszív rock-bluesra váltott: az együttes zenéjében mindig is ott voltak azok az elemek, melyek most talán – a zenészek korából következően – jobban előtérbe kerültek. A túrós power átgondoltabb, néha szinte latinos – nomen est omen -, vagy bluesos futamokra vált, melyben ott leledzik ugyan a metal tömörsége, de ugyanúgy fellelhetőek a fémzene ősaspektusai is. Az említett momentumok által a dalok egy részét belengi valami finom kis progresszív jelleg is, már ha az ízes, átgondolt, intelligens gitárszólók annak számítanak – és hát egyfajta zenei eufémizmus is lenne egy ilyen acélfém csapatra a progresszív jelzőt ráakasztani. Az Armored Saint igazából megmaradt annak, ami mindig is volt, s ha az izomból adtak is le valamennyit, az elveszett erőt mindenképpen pótolja a rutin és a tapasztalatból adódó rafinéria.

Pontszám: 8