Killing Touch: One Of A Kind

írta Kotta | 2009.10.28.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Scarlet Records

Weblap: www.killingtouch.com

Stílus: europower

Származás: Olaszország

 

Zenészek
Michele Luppi - ének, billentyűs hangszerek Michele "Dr. Viossy" Vioni - szólógitár Giorgio "JT" Terenziani - bőgő Davide Montorsi - gitár Paolo "Dimitri" Caridi - dobok
Dalcímek
The Touch Black Ice Wheel of Fortune Mimicking Death The Danger Zone One of a Kind Tommy's Cane Still Walking (instrumental) Walls of Sympathy Falling Away Justify Thy Will Be Done
Értékelés

Ahogy azt a Mindkey új lemezének ismertetőjében már kifejtettem, az olasz prog. power szí­ntér igen erős, ha kissé belterjes is. Itt egy újabb banda, melyet Michele Luppi énekes hozott össze, miután a Vision Divine-ból távoznia kellett (oda ugyanis visszatért Fabio Lione - Labyrinth, Rhapsody Of Fire). Amúgy a héten megtört a jég: eddig a melodikus - progos zenéből az angolszász (amerikai/német/skandináv) vonal jobban bejött, mint a dél-európai, de most a Pathosray és a Killing Touch visszabillentette az egyensúlyt. Mindkét album nagyon élvezetes - pedig a stí­luson belül különböző irányvonalat képviselnek. Ha már az Illusion Suite kapcsán megkülönböztettem a “hagyományos", speed-ben gyökerező europower-t (Helloween, Sonata, Strato, Rage, stb.) a stí­lus progosabb “új hullámától" (Vanden Plas, Seventh Wonder, Circus Maximus, Cloudscape, stb.), akkor most is haladjunk e klasszifikáció mentén. Ebben a koordináta rendszerben a Killing Touch jóval inkább tartozik az első kategóriába, azaz - “hazai" pályán maradva -a Vision Divine-nal (nem meglepő módon, persze) és a Place Vendome-mal (bár utóbbi csak erős jóindulattal nevezhető olasz zenekarnak) áll lelki rokonságban, mintsem mondjuk a DGM-mel, vagy a már emlí­tett Pathosray-jel. Progosnak is csak óvatosan nevezném, ami van benne az is leginkább annak köszönhető, hogy ez egy koncept-album, Stephen King Holtsáv c. könyve alapján készült. Azt kell mondjam, ez is pont olyan izgalmas mint az alapmű, habár jóval kiszámí­thatóbb. De azt hiszem, most hogy kedvenceink (Starto, Sonata) gyengélkednek és/vagy cserbenhagyják ősrajongóikat, éppen egy kis megbí­zhatóság kell nekünk, nem igaz? Lássuk, mitől is nyerte el ez a lemez a megcsömörlött kritikus jóindulatát? Először is ott van maga Luppi. Hihetetlen jó énekes, a Kiske iskolából, már csak ő miatta sem szabad elsiklani a One Of A Kind felett. Aztán persze kellemes meglepetést okoz a relatí­ve ismeretlen zenészgárda is. Ahogy Dr. Viossy a hathúrost kezeli, ebben a zenei közegben (ami igényli a biztos hangszerkezelést) abszolút kompetens, egy rossz szó nem érheti a játékát. De a ritmusszekció is szépen teljesí­t. A Still Walking-ban pedig Luppi is bizonyí­tja, hogy nem csak gyerekszobája, de zongoratanára is volt. (Koncertezés szempontjából talán értelmesebb lett volna egy billentyűst beszerezni mintsem másodgitárost - utóbbira ugyanis ebben a stí­lusban semmi szükség, igazság szerint nem is gondoltam, hogy van, amí­g össze nem állí­tottam a zenészlistát.) Már a kezdő akkordoknál érezzük, hogy itt nagy baj nem lehet. Hagyományos, szellős hangzást kapunk ugyanis, szó sincs lehangolt gitárokról, divatos thrash-es, groove-os riffelésről. A tradicionális, ámde lendületes gitárjáték, a kristálytisztán szárnyaló ének, a finom billentyűs-betétek, a fogós dallamok, és a jól kidolgozott vokálok azonnal abba az ismerős kategóriába helyezik a zenekart, ami a dallampárti europower rajongókat ugyanazzal a komfortérzettel tölti el, mint kisdedet az anyai öl. Mire a lemez véget ér, mi is gügye mosollyal az arcunkon szuszogunk, mint egy jóllakott csecsemő. Igen, végre, ez az, amire várunk, semmi több!

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások