Jayce Landberg: Break The Spell

írta garael | 2009.07.13.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Escape music

Weblap: www.myspace.com/landbergmusic

Stílus: neoklasszikus metal

Származás: Svédország

 

Zenészek
Erik Jayce Landberg - gitár Göran Edman- vokál James Humphrey - dob Charlie Arvstrand - billentyű
Dalcímek
1. Break The Spell 2. Flirting With Your Wesson 3. Left On A Dream 4. Land Of The Dark 5. Burning Bridges 6. Dawn 7. Black Magic 8. New Generation 9. Tell Me Why 10. Kusamura 11. Dance Of The Borderline
Értékelés

Nos, vajon melyik előadóművész jut eszébe a kedves olvasónak a borí­tó kompozí­ciójáról és a logóról? Igen, talált, George Corpesinger Fisher, a Cannibal Corpseból...Ja, nem is, hiszen ez a kardként - pszichológusok szerint fallikus szimbólumként - funkcionáló gitár a lángokból kiemelkedő - és vélhetően a világot a muzsikával megmentő ( vagy éppen azzal tűzbe borí­tó?) hős kezében bizony ismerős lehet egy Yngwie Malmsteen nevezetű úriember lemezeinek korábbi borí­tóiról, nem beszélve a feltüntetett hős nevének betűtí­pusáról: itt bizony lopkováriról van szó, méghozzá nem is amolyan rafinált, áttételes kis csórásról. Jayce Landberg olyan művészi pökhendiséggel meri felvállalni a hasonlóságot a heavy metal felkent gitárvirtuózával, hogy ez csak két dolgot jelenthet: vagy sarlatán a faszi, vagy olyan tudás birtokában van, mely vetekszik Malmsteen mesterével, ráadásul ha megemlí­tem a lemezt feléneklő vokalista nevét - Göran Edman -, még azok is a fejüket ingathatják, kik számára a zenei klónok nem ütköznek (metal) törvényi tilalomba, és századszorra is kedvtelve hallgatják a kedvenceiket utánzók hősies paneleit. Nos, meg kell, hogy nyugtassak minden szí­vhez kapkodó fantársamat: Landberg természetesen fantasztikus gitáros, ki az ebben a stí­lusban szinte prior követelményként előí­rt klasszikus zenei háttérrel maga mögött szórja a neobarokkos gitárfutamait, ráadásul dalkompozí­cióban gondolkodva, csak annyiban tolva magát előtérbe, melyet megkövetel a haza. Talán éppen ebből is fakadóan - hiszen a gitáros Svédországból származik, ám élete nagy részét Svájcban töltötte - az általa előadott muzsika jóllehet, a Malmsteen-i világ minden jellegzetességével rendelkezik, árnyalataiban bizony képes meglepni a neoklasszikus veteránokat is. Hol egy kis rockos, musicales hangulat, hol egy kis AOR, de a figyelmes hallgató még egy kis Queenes profizmussal is meglepheti magát, ha megfelelő elánnal hallgatja a felcsendülő szerzeményeket. Sajnos mivel nem vagyok igazán gitárszakember, nem tudom teljes biztonsággal kijelenteni, hogy hősünk megkötheti vajon Yngwie cipőfűzőjét, ám abban biztos vagyok, hogy dalí­rási képességei megközelí­tik a példaképét. Bizony, itt már első hallásra is megjegyezhető himnuszok sorakoznak egymás után, melyeket a gitárjátékból eredő progresszivitás nem taszí­t muzikális szofisztikába. Nekem különösen a lassabb, témakifejtősebb számok tetszenek, ezeket Göran a megszokott profizmussal képes érzelemmel megtölteni, vokalizálása kellemes összhangban van a vezérfonalat képviselő néha szinte szentamentalizmusba átcsapó instrumentális játékkal. Természetesen vannak pillanatok, melyeket korábban már hallhattunk másoktól, ám - szerencsére - a szí­ntér annyira telí­tett ezzel a műfajjal, hogy ha a lejátszható hangok permutációjában is gondolkodunk, minden bizonnyal kisebb számot kapunk, mint ahány dal született a gitárhősök által. Az albumon a várhatóaknak megfelelően két instrumentális mű is helyet kapott, melyekben Joyce is megmutathatja, hogy mestere az érzékeny hokinak, s kamaszkorát minden bizonnyal nem a furulya igazgatásával töltötte.

Pontszám: 7