Raven: Walk Through Fire

írta Kotta | 2009.07.11.

Megjelenés: 2009

Kiadó: King Records

Weblap: www.ravenlunatics.com

Stílus: heavy metal

Származás: UK

Dalcímek

Értékelés

Előre is elnézést kérek, ha kissé elfogult leszek ezzel a bandával, de a '80-as évek második felében nagy kedvenceim voltak, logójuk a farmerdzsekimen (naná, letépett ujjú, hogy nyáron is hordani lehessen, télen pedig kényelmes legyen a bőrjakó alá) és az iskola-szütyőn is előkelő helyet foglalt el, a számtalan kitűzőről nem is beszélve. Első lemezükön volt némi csapkodás ugyan, de a '82-es Wiped Out már felvillantotta zsenialitásukat: megvolt bennük a Motörhead lendülete, de a NWOBHM krémjével karöltve szépen eltávolodtak a blues-os, rock ‘n' roll-os pengetéstől, elérhetetlen érdemeket szerezve a heavy metal eszközkészletének, sablonjainak megalkotásában. Az egy évvel később megjelent All For One pedig - ma már - egyik klasszikusa ennek a stí­lusnak, masszí­van be is betonozta őket a másodvonalba. A '84-es Live At The Inferno hű lenyomatát adja az energiabombának, ami ezt az együttest élőben jellemezte, ezáltal az egyik - általam ismert - legjobb metal koncertlemezzé avatva azt. Az együttest egyébként '75-ben alakí­totta a két Gallagher tesó, de csak az őrült dobos, Rob “Wacko" Hunter csatlakozásával (1979) alakult ki a végleges felállás. Rob '88-ban távozott, valószí­nűleg a megváltozott zenei irányvonal nem fért már össze az í­zlésével. Történt ugyanis, hogy a kezdeti sikerek hatására leszerződtek egy nagykiadóhoz (Atlantic), akik nyomására kommerszebb hangvételű albumokat jelentettek meg a '80-as évek második felében (még székhelyüket is áttették Angliából New York-ba). Helyére érkezett Joe Hasselvander a Pentagramból, és vele együtt a visszakanyarodás is a kezdeti hangvételhez. A '90-es években persze csak vegetáltak (mindössze 3 lemezt adtak ki), jórészt Japánra fókuszálva küzdöttek a túlélésért, ráadásul 2001-ben John Gallaghert súlyos baleset érte - í­gy bár hivatalosan sosem oszlottak fel, 8 éves pihenő után tértek most vissza ezzel a produkcióval (a 2001-es One For All után). A nemrég megjelent Loudness recenzió után azért kissé félve vettem kézbe a Walk Through Fire-t. Az igazat megvallva, bármennyire is szerettem őket anno, a ‘90-es években bizony nyomukat vesztettem. (Néha elgondolkozom azon, mi a fenét csináltam én abban az évtizedben, de aztán gyorsan emlékeztetem magam: életciklusom abba a szakaszába értem, ami az előléptetés-költözés-gyerek tetszés szerint ismétlődő ciklusával í­rható le, és amelynek ismertetőjegyei: egyre kevesebb foci és idő zenehallgatásra, illetve a baráti sörözések napi 1,2-es átlagának nagyfokú leépülése (évi ugyanennyire). Ráadásul még sehol a myspace és a youtube, azaz teljes mértékben kiszolgáltatva a kontrollált média manipulációjának, elhisszük: szeretett zenekaraink és stí­lusunk egyszerűen eltűntek a föld szí­néről...) Szóval nem igazán tudtam, mire számí­thatok ennyi év után, tartottam tőle, újabb csalódás érhet, ha netán ők is modernizálni gondolták a megszólalásukat. Az Against The Grain pattogós riffje és húzós tempója (ezt nagyon tudják), azonban rögvest eloszlatta a kételyeimet. Amikor pedig meghallottam Mark Gallagher helyenként hisztériába csapó sikolyait (ami gyakorlatilag az egyik védjegyük), egyből úgy éreztem magam, mint piromániás az erdőtűzben. Mivel zenében jelenleg szerintem valamiféle neo-barokk korszakot élünk (megszoktuk, hogy vagy a bombasztikus-szimfonikus hangzás, vagy éppen csillió sávon felvett gitárzuhatag viszi le a fejünket zenehallgatás közben), ez a fajta puritán megszólalás talán ma már nehezebben köti le a figyelmet, pedig a lemez egyáltalán nem szól rosszul. A fiúk is mindent megtesznek, hogy ezt a relatí­ve terjedelmes lemezt (14 szám) dinamikailag változatossá tegyék: ahogy azt már tőlük megszokhattuk, a speed-metal témákat középtempós zakatolásokkal fűszerezik, sőt jó érzékkel elpottyantanak egy-két békebeli (Twisted/Mötley stí­lusú) metal-himnuszt is. Szintén hagyomány náluk, hogy egyik-másik nótát doom-os, pszichedelikus témával indí­tják, ami aztán begyorsul, majd ismét lelassul, stb. A kedves hallgató í­gy általában komplett NWOBHM leckét kap a Raven lemezeken, hála az égnek, ezt a jó szokásukat most is megtartották! A Rage csinál még hasonlóan sallangmentes zenét, húzós riffekkel és könnyen értelmezhető dallamokkal. Az igazság az, hogy ezt egy klasszissal talán még jobban is csinálják. A dalok náluk egy leheletnyivel kerekebbek, a riffek egy csipetnyivel izgalmasabbak, a refrének ragadósabbak. Peavy is jobb énekes lett az évek során (kezdetben nem volt nagy különbség), meg persze nekik van egy zsenijük, Smolski személyében, aki nemcsak nagyszerű zeneszerző, de a világ talán legjobb gitárosa is egyben (nekem mindenestre a kedvencem). Szóval velük nem egyszerű felvenni a versenyt, hiszen a Ravenben nincsenek virtuózok, csak amolyan simán jó zenészek. Ezzel együtt nincs okuk a szégyenkezésre, egy hibátlan lemezzel tértek vissza, amit mindenkinek, aki szereti ezt a fajta autentikus, jelző nélküli metal zenét, jó szí­vvel ajánlok! Elég csak meghallgatni a záró a Space Station #5-ot (Montrose) , ami messze a legjobb feldolgozás, amit mostanában hallottam, hogy azonnal levegyük, mennyire érzik ezek a fiúk a boogie-woogie-t. Végül, de nem utolsó sorban, nem tudom megállni, hogy ne emlí­tsem meg a másik kedvenc zenekaromat ebből a korszakból, az Anvil-t. Legfőképpen azért, mert komoly párhuzam vonható a két együttes pályafutása között (meg amúgy a felvarrókon is egymás alatt voltak, haha): mindketten alapműveket raktak le a '80-as évek első felében és azóta is - azt a kis megingást leszámí­tva ott, a pályafutásuk közepén - sorozatban gyártják a minőségi kemény rock lemezeket. Hogy megörültünk a '90-es évek végén a Hammerfall sikerének és annak, hogy a fémzene visszatérhetett a zenei palettára - arról viszont úgy tűnik, némileg megfeledkeztünk, hogy néhány banda még a zord zenei klí­mában sem tért le az igaz útról (köztük e kettő sem), végig kitartottak eredeti elképzeléseik mellett. Ez ám a true metal, ezt még Joe DeMaionak is el kell ismernie! Ezért mindenképpen tisztelet jár, amit részemről egy szép kerek nyolcas képében rovok le.

Pontszám: 8