Chris Laney: Pure

írta garael | 2009.07.10.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Metal Heaven

Weblap: http://chrislaney.com/

Stílus: hard rock

Származás: Svédország

 

Zenészek
Chris Laney - vocals, guitars and drums Nalle 'Grizzy' Pahlsson - bass and backing vocals J. Kolebery - drums Additional Musicians: Zinny Zan - lead/backing vocals (6) Martin Sweet - guitar solo (5) Vic Zino - guitar solo (1) Rob Love - guitar solo (3) John Saphyre - guitar solo (3) Nick Draglor - guitar solo (10) Anders Ringman - guitar and backing vocals (7) Lennart Ostlund - percussion and additional guitars Mats Leven - backing vocals (9)
Dalcímek
01. Situation 02. I Dunno 03. Make You Cry 04. The Stranger In You 05. Fire & Ice 06. I Hate Yer Guts 07. Get U Down 08. Pissed At What Ya Missed 09. Make My Day 10. Last Man Standing 11. Skin On Skin 12. Pride B 4 The Fall
Értékelés

Alice Cooper, a valamikori boszorkány nevével elhí­resült sock-rock atya első virágkorát a hetvenes évek elején élte, a School's Out és a Million Dollar Babies tinédzserekhez szóló albumait remekül egészí­tette ki a fiatalabb nemzedék horror iránti fogékonyságával, melynek keretében szí­npadi fellépéseit teátrális elemekkel megtűzdelve ontotta ki a (mű)vért, eljutva az egyes csoportok által a művészet non plus ultráját jelentő teljes önmegsemmisí­tés fázisáig - igaz, az önlefejezést csak amolyan szimulációs módon hajtotta végre, végtére is fej nélkül még egy boszorkánynak is nehéz énekelni. A mestert azonban nem csak nevében illethetjük boszorkánysággal: neki kétszer is sikerült az, amit a nehézsúlyú ökölví­vás történetében először (bocs, másodszor) Muhammad Alinak, megdöntvén azt a megdönthetetlennek vélt frázist, miszerint a csúcsra nincs visszatérés. A nyolcvanas évek végén egy Desmond Child nevű úriemberrel szövetkezve - ki a hithű metálosok szemében IGAZÁN az ördögöt testesí­ti meg, buzgó keresztvetésre kényszerí­tve az esetlegesen nem a keresztény értékek szerint élő rockerfit - olyan magasságokba tudott emelkedni, melyet azóta is emlegetnek a vérhányásba belefeledkezett schock-rock hí­vek. Az amolyan szupersztár válogatottat összerittyentő társulat- Steven Tyler, Bon Jovi, Richie Sambora - által összekalapált album slágerkapacitása a hatalmas feszültség ellenére is becsülendő számot mutatott, melyet igaz, már kisebb mértékben, de még egyszer, a Hey Stupid által is sikerült produkálni. Ugorjunk hát egy nagyot, hogy eljuthassunk egy Chris Laney nevezetű úriemberhez, kinek neve elsősorban producerként lehet ismerős a Europe, Candlemass, Crashdiet, Bruce Kulik, Randy Piper's Animal, Zan Clan hí­veknek, ám mint a következőkben látni fogjuk, az érem másik oldala sem áll tőle távol, avagy stí­lusosan nézzük csak, hogyan akasztják a hóhért. Laney ugyanis nem átallott- talán a saját szórakoztatására, de mindenképpen a mienkre is - egy saját albummal jelentkezni. Az, hogy saját, azért zárójelbe tenném, mert a született gyermek - animalsexet kedvelőknek most felcsillanthat a szeme - Alice Cooper és a süket leopárd tökéletes genetikai mixét megvalósí­tó hibrid, ahol a kedves szülőknek szerencsésen sikerült az összes jó tulajdonságukat továbbörökí­teni az utódban. Boszorkányság! Kiálthatnánk fel meglepődve, ha nem tudnánk, ki volt az apa, de mivel tudjuk, ezért csak meglepődve konstatálhatjuk, hogy Alice Cooper lelke Vincent Damon Furnier után most egy svéd úriemberbe költözött. Laney majdnem tökéletes cooperi vokálreprodukciót valósí­t meg, és csak azért nem TELJESEN tökéletest, mert torkába vagy egy fél oktávval több szorult, mint neves példaképébe. Kérem szépen, lehet kalapot levenni, vagy térdre borulni,( keményvágású metalistáknak a padlóra sercinteni), de a felhangzó dalok bizony a Trash korabeli Alice szellemében fogalmazzák meg a stadionrock lényegét, jó adag, a Def Leppardra ( nem a mostanira, hanem amikor még nem utáltak metalt) emlékeztető - mit emlékeztető, koppintó - dallam-és vokálmegoldással. Laney persze nem feledkezett meg arról, hogy a Trash óta eltelt vagy 20 év, a hangzás bizony nem az akkori kissé steril, ma már vékonynak ható megszólalást követi: a gitárok húrjai valszeg a földet söprik a mélységből következően, a sound pedig inkább idéz egy ipari csapatot ( vagy Cooper Brutal Planet-Dragontown korszakát) mintsem egy, az arénákba belefeledkezett happy brigád "operett attitűdjét". Természetesen mit sem érne a dögös megszólalás és a deja vu szellemének sikeres előhí­vása a palackból, ha a lényeg kimaradna, ám megnyugtatok minden szorongó fant, itt bizony a dallamok boszorkányosan idézik a szülők genetikai láncolatait, legyen az a Spark In The Darkot felidéző himnusztól kezdve a Pour Some Sugar On Me vokálmegoldásait eszünkbe juttató slágerig.

Pontszám: 8