Chris Laney: Pure
írta garael | 2009.07.10.
Megjelenés: 2009
Kiadó: Metal Heaven
Weblap: http://chrislaney.com/
Stílus: hard rock
Származás: Svédország
Zenészek
Chris Laney - vocals, guitars and drums
Nalle 'Grizzy' Pahlsson - bass and backing vocals
J. Kolebery - drums Additional Musicians:
Zinny Zan - lead/backing vocals (6)
Martin Sweet - guitar solo (5)
Vic Zino - guitar solo (1)
Rob Love - guitar solo (3)
John Saphyre - guitar solo (3)
Nick Draglor - guitar solo (10)
Anders Ringman - guitar and backing vocals (7)
Lennart Ostlund - percussion and additional guitars
Mats Leven - backing vocals (9)
Dalcímek
01. Situation
02. I Dunno
03. Make You Cry
04. The Stranger In You
05. Fire & Ice
06. I Hate Yer Guts
07. Get U Down
08. Pissed At What Ya Missed
09. Make My Day
10. Last Man Standing
11. Skin On Skin
12. Pride B 4 The Fall
Értékelés
Alice Cooper, a valamikori boszorkány nevével elhíresült sock-rock atya első virágkorát a hetvenes évek elején élte, a School's Out és a Million Dollar Babies tinédzserekhez szóló albumait remekül egészítette ki a fiatalabb nemzedék horror iránti fogékonyságával, melynek keretében színpadi fellépéseit teátrális elemekkel megtűzdelve ontotta ki a (mű)vért, eljutva az egyes csoportok által a művészet non plus ultráját jelentő teljes önmegsemmisítés fázisáig - igaz, az önlefejezést csak amolyan szimulációs módon hajtotta végre, végtére is fej nélkül még egy boszorkánynak is nehéz énekelni. A mestert azonban nem csak nevében illethetjük boszorkánysággal: neki kétszer is sikerült az, amit a nehézsúlyú ökölvívás történetében először (bocs, másodszor) Muhammad Alinak, megdöntvén azt a megdönthetetlennek vélt frázist, miszerint a csúcsra nincs visszatérés. A nyolcvanas évek végén egy Desmond Child nevű úriemberrel szövetkezve - ki a hithű metálosok szemében IGAZÁN az ördögöt testesíti meg, buzgó keresztvetésre kényszerítve az esetlegesen nem a keresztény értékek szerint élő rockerfit - olyan magasságokba tudott emelkedni, melyet azóta is emlegetnek a vérhányásba belefeledkezett schock-rock hívek. Az amolyan szupersztár válogatottat összerittyentő társulat- Steven Tyler, Bon Jovi, Richie Sambora - által összekalapált album slágerkapacitása a hatalmas feszültség ellenére is becsülendő számot mutatott, melyet igaz, már kisebb mértékben, de még egyszer, a Hey Stupid által is sikerült produkálni. Ugorjunk hát egy nagyot, hogy eljuthassunk egy Chris Laney nevezetű úriemberhez, kinek neve elsősorban producerként lehet ismerős a Europe, Candlemass, Crashdiet, Bruce Kulik, Randy Piper's Animal, Zan Clan híveknek, ám mint a következőkben látni fogjuk, az érem másik oldala sem áll tőle távol, avagy stílusosan nézzük csak, hogyan akasztják a hóhért. Laney ugyanis nem átallott- talán a saját szórakoztatására, de mindenképpen a mienkre is - egy saját albummal jelentkezni. Az, hogy saját, azért zárójelbe tenném, mert a született gyermek - animalsexet kedvelőknek most felcsillanthat a szeme - Alice Cooper és a süket leopárd tökéletes genetikai mixét megvalósító hibrid, ahol a kedves szülőknek szerencsésen sikerült az összes jó tulajdonságukat továbbörökíteni az utódban. Boszorkányság! Kiálthatnánk fel meglepődve, ha nem tudnánk, ki volt az apa, de mivel tudjuk, ezért csak meglepődve konstatálhatjuk, hogy Alice Cooper lelke Vincent Damon Furnier után most egy svéd úriemberbe költözött. Laney majdnem tökéletes cooperi vokálreprodukciót valósít meg, és csak azért nem TELJESEN tökéletest, mert torkába vagy egy fél oktávval több szorult, mint neves példaképébe. Kérem szépen, lehet kalapot levenni, vagy térdre borulni,( keményvágású metalistáknak a padlóra sercinteni), de a felhangzó dalok bizony a Trash korabeli Alice szellemében fogalmazzák meg a stadionrock lényegét, jó adag, a Def Leppardra ( nem a mostanira, hanem amikor még nem utáltak metalt) emlékeztető - mit emlékeztető, koppintó - dallam-és vokálmegoldással. Laney persze nem feledkezett meg arról, hogy a Trash óta eltelt vagy 20 év, a hangzás bizony nem az akkori kissé steril, ma már vékonynak ható megszólalást követi: a gitárok húrjai valszeg a földet söprik a mélységből következően, a sound pedig inkább idéz egy ipari csapatot ( vagy Cooper Brutal Planet-Dragontown korszakát) mintsem egy, az arénákba belefeledkezett happy brigád "operett attitűdjét". Természetesen mit sem érne a dögös megszólalás és a deja vu szellemének sikeres előhívása a palackból, ha a lényeg kimaradna, ám megnyugtatok minden szorongó fant, itt bizony a dallamok boszorkányosan idézik a szülők genetikai láncolatait, legyen az a Spark In The Darkot felidéző himnusztól kezdve a Pour Some Sugar On Me vokálmegoldásait eszünkbe juttató slágerig.
Legutóbbi hozzászólások