Korpiklaani: Karkelo

írta MMarton88 | 2009.07.05.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.korpiklaani.com

Stílus: Folk metal

Származás: Finnország

 

Zenészek
Jonne Järvelä - ének, gitár Kalle "Cane" Savijärvi - gitár Jarkko Aaltonen - basszusgitár Matti "Matson" Johansson - dob Jaakko "Hittavainen" Lemmetty - hegedű, duda, furulya Juho Kauppinen - harmónika
Dalcímek
1. Vodka 2. Erämaan í„rjyt 3. Isku Pitkästä Ilosta 4. Mettänpeiton Valtiaalle 5. Juodaan Viinaa (Hector cover) 6. Uniaika 7. Kultanainen 8. Bring Us Pints Of Beer 9. Huppiaan Aarre 10. Vesaisen Sota 11. Sulasilmä 12. Kohmelo
Értékelés

Előzmények: Az északi folk metal nem okvetlenül kapcsolódik a hard rockhoz, ám jelen sorok í­rójának egy különösen kedves műfajáról van szó. Ha esetleg valaki nem tudná pontosan, hogy "mit is keres a csizma az asztalon", álljon itt egy kis összefoglaló arról, hogy honnan jött, s hová is tart ez az irányzat. A metalzene, egy összetett dolog. Rengeteg stí­lusból áll a metal univerzuma, többek közt ezért is szép. Az adott stí­lusok, az idő függvényében, változó súllyal vannak jelen a szí­ntéren. Van, amikor az egyik erősebb, van, amikor a másik a népszerűbb/kap nagyobb figyelmet. Az elmúlt évek egyik leginkább virágzó ága a folk metal, valamint az ehhez köthető pagan/viking metal. Persze ez a megfogalmazás, már önmagában csalóka. Az extrém zenék legmeghatározóbb együttese, a Bathory kezdett el először látványosan az ősi északi mitológia és történelem felé fordulni, valamint a keresztény értékrenddel szemben álló, ősi pogány, népi kultúrát bevonni a muzsikájukba. Valamire igencsak ráérezhetett Quorthon, hiszen a 90-es évek közepén egyre több pagan/black banda alakult, illetve a már korábban is működőkre is picit nagyobb figyelem fordult a metal undergroundján belül. A pogány kultúra kiteljesedése a zenében mindenképpen az ősi hangszerek megjelenésével vált teljessé. Ezek eleinte csak szintetizátorról szóltak, de a csapatok elkezdték használni az igazi népi hangszereket, s valahogy í­gy született meg a mai folk metal. Hogy ez a stí­lus kitérhessen a metal underground szintjéről, el kellett érkeznie az új évezrednek, és a Finntroll nevű csapatnak, akik a brutális death metaljukba bele tudták szőni a népzene egy olyan ágát, amit lelke mélyén sok ember szeret. Megjelent a hummpa a metalban, s a vidám kocsmák, lakodalmak, alkoholmámoros "feelingje" integrálódott a brutális zenébe. A siker garantált volt, hisz melyik fiatal rocker nem szeret inni, ki nem szereti, ha jó a kedve, ha az üvöltő metal muzsika alatt lehet ugrálni/táncolni, vagy csak simán a söröskriglit lóbálni? Persze azért a folk elemeknek ennél mélyebb szerepe és hangulatbeli szí­nezése volt, már a trollok zenéjében is, de a "rosszakarók", illetve a túlzott underground hí­vők már itt kikezdhették a stí­lust, a néhány ivós nóta alapján. Sajnos az évtized végére a banda már nem tündöklik régi fényében, s megérkeztek a trónkövetelők, akik a legfontosabb részt vállalták abban, hogy a folk őrület ma ott tartson, ahol. A Moonsorrow epikus vonalat próbált képviselni zenéjével, a legnagyobb sikereket elérő Ensiferum egyértelműen a viking kultúrára, illetve a harcos folk metalnak a Bodom szerű melodikus death metallal történő házasí­tásával tett jó lóra, mí­g a Korpiklaani egy egészen más utat próbált ki. Értékelés: 2005-ben ismerkedtem meg a bizarr csapattal, második, Voice Of Wilderness korongjuk kapcsán. Megbabonázva hallgattam újra meg újra a Hunting Songot. Eltűnt a korábbi folk bandák death és a black metalja, helyette a heavy/power/speed vonal dinamikája és lendületessége képviseltette magát, az ének végre dallamos lett, nagyon megtetszett a csapat. A Voice, és az azt követő Tales Along This Road eddigi munkásságuk két legjobb albuma! Az ezután érkező Tervaskanto, valamint a tavalyi Korven Kuningas, viszont már nem érte el a korábban felállí­tott szí­nvonalat, noha ettől függetlenül igencsak szimpatizáltam azon korongokkal is. A Korpi sikeressége a - már a Finntrollnál is megemlí­tett "lakodalmas" jellegben rejlik. Igyekeztek az eddigieknél is jobban az ivás, bulizás jellegét a népzenének elővenni, s kérem tisztelettel, kiderült, hogy ez bejön a rockereknek! Ami nem okvetlenül egy rossz dolog, én is ezért bí­rom őket. Érzik a srácok is, hogy most az általuk tolt vonal nagyon megerősödött, "addig üsd a vasat, amí­g meleg", ráálltak az évenkénti lemezgyártásra. Csaknem egy év szünet után jött a Karkelo. Ez már épp elég ok, hogy sokan rájuk kiáltsák, a "rutinból dolgoznak, csak a mennyiségre és nem a minőségre mennek" frázisokat, de kérem tisztelettel, jelen esetben ez nem igaz. Az átlag zenehallgató számára minden Korpi CD egyforma, s való igaz, a muzsika nagyon hasonló mindig. Ám aki jobban beleássa magát a srácok munkásságába, észreveszi a különbséget a korongok közt. Az elmúlt alkalmakkal szerettek volna kicsit saját berkeiken belül komolyodni Korpiék, nem volt konkrétan ivós dal, s próbálták a sámánizmust valamint a többi folk elemet jobban kihangsúlyozni. Próbálták megmutatni, hogy többől áll muzsikájuk, mint mulatós kocsmadalokból, s gyors vadulásokból. Csakhogy ezt azon vájtfülűek, akik behatóbban ismerték a finek munkásságát, tudhatta már eddig is, a fanyalgók meg ezután sem váltak fanatikussá. Most, szövegileg, hangulatilag, egy éles hajtűkanyarral visszatértek a bevált kaptafához, s tették mindezt úgy, hogy a végeredmény minősége újfent kiváló lett. Már a lemez felvezető maxi, a Vodka arról árulkodott, hogy júniusban készí­thetik a rockerek a korsókat, ivókürtöket, nem véletlenül, mert megszomjazik az ember ennyi remek nótától. Amennyire a Korpiklaani a saját, szűk keretein belül változtatgatott az elmúlt két évben a stí­luson, annyira tették ezt most is. Mint már emlí­tettem, az előző album folkosoabb, galoppozó "feelingje" hátrább szorult, de a korai lemezek világába sem illeszkedik tökéletesen a Karkelo. Ennek egyik oka a tempó. A sebességből a kezdeti felvételekhez képest egy leheletnyire visszavettek, de nem kell itt félni, még mindig gyorsak a dalok. Csak egy középtempós, valamint egy lassú tétel fért a Karkelora, ellenben az eddigi szupergyors nóták helyét átvették, a szimplán gyorsak. A változások másik pontja az, hogy úgy érzem, hogy kicsit metalosabb lett most a brigád, mint legutóbb. Nyilván a népzene kulcsszerepe megmaradt, de néhány hangszeres betét, riff, akár egy tökös heavy banda lemezére is felkerülhetne. Erre jó példa a Kultanainen, különösen jól szól a nóta fülesen. Hasonlóan heavy/poweres a Sulasilma, s talán pont ezért a sok heavy elemért szimpatizálok nagyon a Karkeloval. A Vodkán kí­vül, még két másik dalt gondolok kiemelkedőnek, az egyik a beszédes cí­mű Bring Us Pints Of Beer, de a rajongótábor azonnal bele fog szeretni a Juodaan Viinaabe is. Az idei évben eddig csak az Alestormos Keelhauled veheti fel vele a versenyt ví­gasságban! Biztos koncertfavorit, ráadásul egy feldolgozás, s az eredetinek a metalhoz nincs sok köze (inkább a 100 Folk Celziuszhoz). A Talessel és a Voiceal kapcsolatban az volt a gondom, hogy volt a lemezeken néhány igazán király húzódal, de sok olyan is akadt, amit gyengének, vagy erőltetettnek éreztem. Most ilyen nincs, minden szám tetszik, még a lassúak is jól vannak helyezve és időzí­tve. Teljesen jó az egész, élvezettel hallgatom a fülbemászó refréneket, lendületes verzéket. Az meg csak külön pozití­vum, hogy újfent nem angolul énekelnek, szerintem nagyon jól passzol a zenéhez ez a fajta nyelvezet, jó hallani a rengeteg magánhangzót, ehhez a muzsikához ez dukál. Még egy érdekes nótára szeretném felhí­vni a figyelmet, a Mettänpeiton Valtiaallere. Az akusztikus felvezetővel induló szám úgy tud szomorú lenni, hogy gyors közben. Sí­r a hegedű, nagyszerű az egész. S igazából úgy érzem, hogy valahol ez a Karkelo legnagyobb erénye, hogy nagyszerű! Okosan van kitalálva a számsorrend, a hangulat, végig izgalmas, s amellett, hogy folk, metal is! A jókedv garantált, vannak ivós dalok, és minden, amiért szeretheted a Korpiklaanit. Minden nóta király, ez az idei év egyik legjobb folk lemeze.

Pontszám: 8