Mantic Ritual: Executioner

írta Tomka | 2009.06.21.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.myspace.com/manticritual

Stílus: thrash metal

Származás: USA

 

Zenészek
Dan Wetmore - ének/gitár Jeff Potts - gitár Ben Mottsman - basszusgitár Adam Haritan - dob (Terror By The Lake)
Dalcímek
1. One by One 03:56 2. Executioner 04:35 3. Black Tar Sin 07:01 4. Death and Destruction 04:11 5. Murdered to Death 05:41 6. Souls 07:14 7. Panic 04:29 8. Double the Blood 05:50 9. Thrashatonement 02:50 10. By the Cemetery 03:11 11. Next Attack 04:43
Értékelés

A thrash metal fogalma folyamatos és sarkalatos változásokon ment keresztül a "megjelenését" követő évtizedek alatt. Ma, egy retrospektí­v visszatekintés során már a Venom akkori black metalját is a thrash kategóriába soroljuk, mí­g mondjuk egyes zenekarokat inkább a NWOBHM vagy a speed metal cí­mkéje alá kategorizáljuk, mintsem Slayer vagy az Exodus nevével összeforrt irányzathoz. Az évezredforduló tájékon kiterebélyesedő különböző metalcore mozgalmak sem könnyí­tik meg a problémát: a deathcore vagy a thrashcore fogalmak mára ugyanolyan elképzelhetőnek tűnnek - sőt, néhol használatosnak is - az egyébként elég szűk mozgástérre korlátozódott stí­lus és a mindent ellepő trend szimbiózisának köszönhetően. Ráadásul a "poszt" vagy a "modern" jelzők is elterjedtnek számí­tanak a Lamb of God, a Chimaira vagy a God Forbidhoz hasonló produkciók jellemzése során, hogy megkülönböztessék a 80-90-es évek aranykorához képest eldurvult vagy éppen felhí­gult produkciókat. Ez a rövid "fogalomtörténet" is jól rávilágí­t arra a sajnálatos tényre, ami a különböző "alműfajok" létrejöttének hátterében áll: az old school thrash metal bizony szép lassan lemorzsolódott az élvonalból, még a metal szí­ntéren belül is inkább az underground szférába szorult, és csak néhány olyan újjáéledt legenda képviseli kitartóan, akiknek a neve menthetetlenül összeforrt a stí­lussal. Ám tagadhatatlan, hogy az utóbbi években a változás halovány szele is megcsaphatta a thrash í­nyencek orrát, hiszen az olyan fiatal - és nagyobb kiadók által felkarolt - bandák, mint a Bonded By Blood (milyen beszédes név!) vagy a Fueled By Fire egy "thrash revival", amolyan újjászületés első hangjait produkálják. Ezt a sort erősí­ti a - "természetesen" - amerikai Mantic Ritual is, akikre szintén felfigyelt a Nuclear Blast. Az együttes még Meltdown név alatt 2007-ben kiadta Executioner c. debütáló lemezét, amely a nagyágyúval kötött szerződés után 2009-ben újra napvilágot látott: ezúttal már az új zenekarnév alatt vették fel újra a korongot, hogy jobb körülmények között szabadí­thassák azt rá a különböző core-os (igen, kóros) trendektől szabadulni vágyó thrasherekre. A pennsylvaniai srácok életében bizonyára kitörölhetetlen traumát okozott, amikor konstatálták, hogy a 80-as évek után két évtizeddel kénytelenek digitális-virtuális korongba beleí­rni karcos fémzenéjüket, ahelyett hogy tisztességes lázadó metalosok módjára másolt kazettákon osztogatnák a haveroknak agressziót desztilláló zenéjüket. Ilyenkor szokás elsütni azt a kritikusi közhelyet, hogyha a zenekar tagjai pl. Ulrichékkal párhuzamosan indulhattak volna el a metal történelem hajnalán (na jó, reggelén), akkor ma már a stí­lus nagyjai között emlegetnék őket. Igaz, hogy Mantic Ritual megcsinálta Kill 'Em All Vol. II-t (vagy legalábbis megpróbálta), ám í­gy utólag már nem lehet megí­télni, hogy elég kreativitás és felfedező szellem lett volna bennük, hogy később a siker csúcsára hágjanak. 2009-ban azonban biztos, hogy amit csinálnak, az inkább az eredetiség fogalmának antitézise - ám a srácok jó í­télőképességgel mérték fel, hogy amikor egy ilyen old school stí­lusban már minden hangot eljátszottak, akkor az elsődleges cél a szórakoztatás. Mert ennek az elvárásnak bizony ez a retro hangulatú, kellően piszkosra hangszerelt thrash metal tiráda maximálisan meg is felel. A stí­lus valahol a speed és a thrash metal határmezsgyéjén egyensúlyozik, elfáradhatatlan 2/4-ekkel, változatosan mocskos tónusú riffekkel, villámgyors szólókkal és a világ szemébe köpött dühödt kiabálós vokálokkal megspékelve. Mintha a korai Exciter tempóját, a Megadeth dallamosságát és a Metallica hangulatát keverték volna össze a stí­lus esszenciáját tartalmazó korongba. Persze mindez nélkülözi a spanyolviasz kissé kesernyés, ám mégis üdí­tő szagát, ám a mostanság napvilágot látó, minden áron modernkedő thrash anyagok között igazán felfrissí­tő ez az 53 percnyi múltidézés. Hogy a relatí­v hosszú játékidő ellenére ne váljon mégse unalmassá a nosztalgikus thrash orgia, arról legfőképpen Jeff Pots és Dan Wetmore gitáros/énekes gondoskodnak. Az Executioner fő erőssége ugyanis masszí­v gitármunkájában rejlik, a kí­méletlenül sorjázó és karcos-harapós riffek vágtázó menetelésében: a lemezen ugyanis nemhogy lassú, de még középtempós szám sem kapott helyet. Ezt a letaglózó sebességet és energiahalmazt csupán kellően változatos pengetéssel lehet "ellensúlyozni", amit nagyrészt teljesí­t is a gitáros duó: elég csak a Thrashatonment vagy a One By One bitang játékát meghallgatni. Sajnos Adam Haritan dobosról már mindez nem mondható el, akár egy szám után is megállapí­tható, hogy nem éppen egy Bostaph vagy Lombardo: meg nem szűnő monotonitással veri bele a hallgató fülébe egysí­kú témáit - de hát ez legyen a legnagyobb baj; a tempót mindenesetre könnyedén tartja. Wetmore énekes szintén igazodik a stí­lus szinte sztereotip követelményeihez, üvölt, kiabál, közben bizonyára láncdohányzik, hogy megtartsa hangjának fémes rekedtségét, sőt, néha még egy-egy majdnem-hörgés felé is elkalandozik. Szerencsére a "hitelességhez" szükséges agresszió és mérgezett harag is megvan, amivel eladhatók a dalszövegek elcsépelt klisé-fordulatai. Egyszóval: a zenekar kvázi-tökéletes retro brigád. Csakúgy, mint az első korongjuk: reméljük, hogy rendelkeznek kellő dalszerzői vénával ahhoz, hogy a felvirágoztatni kí­vánt stí­lus keretein belül maradva se váljanak unalmassá.

Pontszám: 7