Jorn: Spirit Black

írta garael | 2009.06.15.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: www.jornlande.com

Stílus: Hard Rock

Származás: Norvégia

 

Zenészek
Jí¸rn Lande - Vocals Jgor Gianola - guitars Tore Moren - guitars Nic Angileri - bass Willy Bendiksen - drums
Dalcímek
Spirit Black Below Road Of The Cross The Last Revolution City In Between Rock N Roll Angel Burn Your Flame World Gone Mad I Walk Alone
Értékelés

Jorn Lande Masterplanos újrahí­vásának hí­re egy kissé elhomályosí­totta a legutóbbi után gyanúsan gyorsan érkező újabb szólólemez tényét: bevallom, némileg én is meghökkentem, hiszen a Lonely Are The Brave komor, súlyos, nehezen emészthető témáinak még idejük sem volt leülepedve befészkelni magát a hallgató tudatalattijába. Az ambivalens kritikákat kapott album - mint múltkor ismertetőmből kiderült - nekem tetszett: a Sabbath'n'Roll -os doomolás szerencsére nem életidegen sejtként integrálódott a Whitesnakes felbuzdulások közé, ám azokat is meg tudom érteni, akik végre valami kápráztató, a hanghoz mérhető, máshoz hasonlí­thatatlan produktumot várnak korunk metalszcénájának vezető hard rock énekesétől. A Black Spirit borí­tóján stí­lusosan a középkori "fekete halál" démonűző hullaszállí­tóit és orvosait idéző madárfejű alak nem véletlenül került a képbe: itt bizony továbbra sincs szó könnyed happy rollról - a nyitószám mintha csak az előző albumról maradt volna ránk - a Dehumanizeresen induló - szinte vártam, hogy felbúgjon Iommi gitárja - elődje komor világát folytatva hozza a megszokott Jorn-i maní­rokat. Hozzá kell tenni, hogy a nyers, szinte bántó gitárhangzás még hozzá is tesz valamennyit az elidegení­tő feelinghez, melyet azonban ezúttal nem a megszokott társ, Viggo Lofstad önt gitárhúrba: az UDO-ból átruccant Jgor Gianola azonban szerintem nyomába sem ér kollégájának - mondjuk nem is kell gitárvirgákba ölnie az elvetélt tehetség siralmát. Nem tudom, de akárhogy is szeretném szeretni a dalokat, valahogy nem megy. Talán szinte az egész lemezt uraló lanyha középtempó - ennél a csikorgó doomolás is jobb -, talán a már máshol el nem lőtt ötletek hiánya, ami igazából nem engedi közel engedni magához a hallgatót, esetleg a Jorn nevéből következő felfokozott elvárás okoz némi hiányérzetet, melyen még az újbóli Dio-s misztikum, a Road The Cross szivárványmegjelení­tő képessége sem tud változtatni: talán ez az egyetlen szám, melyben a keleties misztikum északi fagyba öltöztetése által érzek valamennyi kreatí­v ötletet. Mindezek mellett Jorn hangja és refrénjei ismételten elviszik az albumot, én csak azt a körí­tést hiányolom, mely igazából felkavarná a kissé megposványosodott állóvizet, melyben hősünk jó pár éve álldogál. A City Between himnikus - vagy inkább musicales - dallamaira ráépülő galoppozó témakifejtés ugyan sikeresen hozza a kötelező slágert, ám a dallamot már a hetvenes években megí­rták, és a Rock and Roll Angel is csak azt bizonyí­tja, hogy Jorn tökéletesen képes Dio mester bőrébe - izé, hangszálaiba bújni: ezt azonban már az évekkel ezelőtti Stargazer feldolgozás is világosan megmutatta. Miközben í­rom ezeket a sorokat, és ismételten hallgatom a dalokat, kissé elszégyellem magam - te jó ég, ha nem ilyen dömpingben áramolnának az albumok, mint amit az informatikai sztráda biztosí­t, könnyes szemmel rebegnék hálát a fém templomában, hogy ilyen imákat hallhatok -, de a Burn Your Flame kliséhalmaza kissé megvigasztal, hogy valamennyire igazam is lehet. A végére az északi kolléganő I Walk Alone dala került, a maga pompázatos méltóságában - Jorn hangja azonban hiába varázsol ötös fölét a megvalósí­tás értékelésében, az eredeti Tarja verzió tökéletességéhez nem tud - nem is lehet - hozzátenni.

Pontszám: 7