Cage: Science of Annihilation

írta MMarton88 | 2009.06.07.

Megjelenés: 2009

Kiadó: MusicBuyMail

Weblap: www.cageheavymetal.com

Stílus: Power Metal

Származás: USA

 

Zenészek
Sean Peck - Ének Dave Garcia - Gitár / Vokál Anthony Wayne McGinnis - Gitár / Vokál Mike Giordano - Basszusgitár / Vokál Norm Leggio - Dob
Dalcímek
The Power That Feeds Planet Crusher Scarlet Witch Spirit of Vengeance Black River Falls Operation Overlord Power of a God Speed Kills Stranger in Black Die Glocke Spectre of War Science of Annihilation At the Edge of the Infinite
Értékelés

Nem fogod elhinni, de a Cage nevét alig 15 évesen, a 2003-as, It's Darker Than Black lemez megjelenésével kapcsolatban hallottam először! Noha akkor még az általam frissen fellelt és millió kinccsel, csodával bí­ró, meghódí­tásra váró metal univerzumban különösebben nem figyeltem fel a zenéjükre, szimpatikusnak tűntek, s a nevet megjegyeztem (amilyen idiótának gondoltam akkoriban, ez nem volt nehéz...). Ennek tükrében a 2007-es Hell Destroyernél újból bizonyí­thattak nálam a fiúk, s mit hoz a változásokkal teli, í­zlés kialakulásban oroszlán részt vállaló kamaszkor, már nem mentek el mellettem, sőt kifejezetten tetszett amit hallottam! Jelen í­rás tárgyánál, pedig már régi ismerősként zártam magamra a power metal ketrecének ajtaját. Power metal... kérem tisztelettel, itt a kulcs: ERŐ. Ha a stí­lusról esik szó, az ezredforduló rockzenei trendjeinek függvényében, jelen állás szerint a fiatalok nagy részének rögtön a Hammerfall/Helloween/Gamma Ray/Sonata Arctica/Rhapsody Of Fire tí­pusú európai heavy metal zene jut eszébe. Ám a kisebbségben lévő kiműveltebbek, azért tudják, hogy ennél picit többről szól ez a történet. Van egy úgynevezett u.s. power irányzat is, mely, noha régebbi, mint a zeneileg jelentékenyen különböző európai válfaj, ma már nem ez a szélesebb körben ismert. Pedig olyan legendás együttesek mozognak a stí­lusban, mint a zseniális Savatage, az Iced Earth, vagy az enyhén deathes, progresszí­v irányba kacsintgató Nevermore. Ők a felső liga, hála égnek van sok fiatal trónkövetelő is, többek közt a Ripperes Beyod Fear, Jack Frost és a Seven Witches, vagy az 5. lemeznél járó Cage. Ha szeretted a Hell Destroyert, akkor most abba is hagyhatod az olvasást, mars, a lemezboltba a Science Of Annihilationért! A remek szí­nvonalat ugyanis sikerült tartani, ráadásul most a hangzás is végre megtámogatja a bivaly erős nótákat abban, hogy lazán letépjék az arcodat. Rövid (és felesleges) intro, majd azonnal sikí­tás és duplázás, ahogy tavalyelőtt a Hell Destroyer, í­gy idén (mind szöveg, mind zene béli analógia alapján) a Planet Crusher mutatja meg, hogy miről is szól ez az album. Gyors tempó, sikolyok, végig pörgő duplázó, pusztí­tó riffek, remek szólók, ERŐ, ami a zenéből árad, s mely muzikális formája itt bizony a darálás, a földbe döngölés, a kí­méletlen rombolás. De pont ez az, amit várunk tőle, ez az, ami tetszik, ami kell ide, kérem! Üt a cucc, mint a buszkerék, ha nem vigyázol, könnyen azon veszed magad észre, hogy bőszen headbangelsz és a léggitárod vakargálod széles terpeszben a szoba közepén. Na persze, ez mind szép és jó, de egy egész lemezen át fenntartani mind a szí­nvonalat, mind az izgalmasságot, mind a minőséget, ennél a stí­lusnál nagyon nem egyszerű. Erről talán Tim Owens tudna mesélni (bár ő picit lazábbra, heavysebbre vette a figurát a szólóalbumon, mégis felsült...). Jelentem, hogy unalmasságról most szó sincs! (Pedig előzetesen ettől nagyon féltem.) Minden dal megállja a helyét nem csak önmagában, de a lemezen is, megvan a maga karaktere, izgalma, egyénisége. Épp ezért egy annyira nem power mániás hallgató sem fog okvetlenül az új Dreamre kapcsolni az 5 dalnál, mondván, hogy "de unom már ezt a betonozást." Zeneileg a Judas Priest Painkiller lemezében kell gondolkodni, de a Mercyful Fate sem kerülte el a kaliforniai ötös fogat lejátszóját, a Manowar/Maiden hatások is kimutathatók, akárcsak a speed bandák tevékenysége, hogy a muzikális rokon korai Savataget, Metal Churchöt már ne is emlí­tsük. (Sőt, helyenként picit Európa is bele piszkit az összképbe, mondjuk a Primal Fear képében.) A szövegek pedig a tipikusan klisés heavy/power újabb gyöngyszemei, előtérbe helyezve a pusztulást, pusztí­tást. Az egyetlen kivétel talán a Sabatontól megirigyelt háborús témájú, Running Wildosan induló Operation Overlord, de még ezt is sikerül belepasszintani jellegre a többi közé. Mind a 9+3 szerzemény remek, kiemelkedően erős, személyes kedvenc talán a már emlí­tett Planet Crusher, a záró Science of Annihilation trilógia (Hoppá, a Spectre of Warban micsoda szép dallamokra is képes Sean!), a Speed Kills, és a szintivel megtámogatott Power of a God. De nagyon bejön a Black River Falls is, nagyon sokszí­nű és élvezetes az amúgy mindvégig remek vokális teljesí­tmény. Ha kell Dani Filth, ha kell, King Diamond szólal meg a nóta közben, le a kalappal!

Pontszám: 8