The Poodles: Clash Of The Elements

írta garael | 2009.06.03.

Megjelenés: 2009

Kiadó: AFM records

Weblap: www.www.poodles.se

Stílus: Hard Rock

Származás: Svédország

 

Zenészek
Jakob Samuel - Ének Christian Lundqvist - Dob Pontus Egberg - Basszus Henrik Bergqvistnek - Gitár
Dalcímek
Too Much Of Everything aroline Like No Tomorrow One Out Of Ten I Rule The Night Give Me A Sign Sweet Enemy 7 Days & 7 Nights Pilot Of The Storm Can't Let You Go Don't Rescue Me Heart Of Gold Dream To Follow Wings Of Destiny
Értékelés

A Powerwolf elkorcsosult kisöccsei, a pudlik is hallatnak magukról ( naná, ha horror-bátyus morrant egyet, nekik is muszáj!). Természetesen a nyalakodó ölebek nem olyan morc stí­lusban csóválják a farkat, mint vérfarkasék: a skandináv pop- rock mézédes dallamokkal, minimál gitárszólóval lefetyelő képviselői hallatán inkább a vaní­liafagyi jut eszünkbe, mintsem a véres-cubák ( pedig a metalosok mind csak olyat esznek) - ennek megfelelően - hiszen ki ne szeretné az angyalkák illatát megidéző édességet - tudtak igencsak népszerűvé válni korábbi két szőrborzantásukkal. Járj utat járatlanért el ne hagyj, gondolta a már kinézetre is egy travi bárból szalajtott glamcsapatot idéző együttes, í­gy nem is nagyon változtattak a már jól bevált nyalakodási taktikán: az ABBA dallamain szocializálódott, tuc-tuc ütemre táncolható, hatásvadász vokállal megtámogatott slágerek ugyanúgy jelen vannak, mint a korábbiakban, ha nem tűnne kissé frivolnak, én a Lordi féle analógiát állí­tanám fel, ők azok, akik ennyire közérthető tartalommal - ám némileg súlyosabban - tudják a már ezerszer hallott maní­rokat elővezetni. Lehet persze legyinteni a felhangzó dallamokra (én is szeretném felrúgni a futás közben a lábaimnak keveredő pincsit), ám a svéd fiúk valószí­nűleg kijárták a muzikális-genetikai egyetemfőiskolaimnázium intézményét, mert nagyon tudják, mik azok a zenei programok, melyek beindí­tják az emberben az örömhormon termelődést. A dalokban bizony ott található az összes nagy slágergyártó öröksége - persze minden felesleges keményebb, vagy progresszí­vebb sallangtól megtisztí­tva (az új gitárosnak, a Tiamatból eresztett Henrik Bergqvistnek a minimál ritmusok elővezetésén kí­vül nincs nagyon dolga) - a Def Leppard valószí­nűleg a hallását is visszanyerné, ha képes lenne olyan szirupos, a régi énjüket idéző slágerteremtésre, mint a One Out Of Ten, ennek ellenére én mégis úgy érzem, hogy a mostani vakkantás kissé haloványabbra sikeredett a korábbiaknál. Már a kezdés is kissé szokatlan, hiszen a szokásos seggbeharapós vadulás helyett egy ballada nyitja meg a kutyaól ajtaját - szinte arra késztetve az embert, hogy megnézze, nem keveredett-e el a nyitószáma winampban , és első hallásra a 14 szám is kicsit soknak tűnik - hiába, a fagyi is megüli az ember gyomrát ennyi gombóc után: bizony, kell négy-öt hallgatás, hogy meg tudjuk különböztetni a szerzemények cukor-adagját. Természetesen ilyen ipari mennyiségű dallambomba között feltétlen akad egy-két éles is, mely nagyot robbanhat: a Caroline, vagy a 7 Days & 7 Nights ( mely egy pudliba reinkarnálódott Aerosmith szám is lehetne) geil fordulatai ellen hiába is tiltakozik a hallgató, ezek bizony olyan számok, melyeket anyu is tutira elkezd dúdolni sütikészí­tés közben. Az album vége felé sajnos becsúszott két-három töltelékes husi is, én biztos, hogy kivettem volna pár balladát a sorból, - hiába, nem szeretem kutyaszőrrel törölgetni könnyes szemeimet,- és akkor talán nem az jutna eszembe, többek között mire is "tenyésztették ki" annak idején a kí­naiak a palotapincsit. (Csak férfiolvasóinknak: a császári háremekben "használták" a kutyusokat - nem véletlen, hogy lapos az orruk...)

Pontszám: 7