Shakra: Everest

írta Tomka | 2009.05.08.

Megjelenés: 2009

Kiadó: AFM Records

Weblap: www.shakra.ch

Stílus: Hardrock

Származás: Svájc

Dalcímek

Értékelés

A Shakra sztorija - legalábbis hazánkban mindenképp - igazi sikertörténet. A 2005-ös HammerFall és Stratovarius fémjelezte "double headliner" turnén egy ismeretlen ismerős neve virí­tott a koncertek kezdetén a háttérben: Shak-i-ra - hirdette a logó - az utolsó állomás jogán megtréfálták a sokak számára ismeretlen együttest. Ám ahogy felléptek a svájci srácok a szí­npadra, minden heavy metal rajongó bizonyára jó ideig az állait kereste a Chains of Temptation vagy az Out of Control hallatán. Ekkor azonban már csendben, de annál magabiztosabban épí­tgették karrierjüket a Shakra zenészei, egészen 1998 óta (az együttes igazság szerint azonban az 1990 óta működő Ruckusból alakult ki/át). Az első három lemez nagy alázattal követte az AC/DC iskola szabálykönyvét, a 2003-as Rising (találó cí­m!) azonban jelentős változást hozott a zenekar életébe. Pete Wiedmer - aki eddig az énekesi posztot betöltötte, méghozzá korántsem "rosszul" - egészségügyi indokok miatt távozott, helyére pedig egy ismeretlen név, Mark Fox érkezett. A rajongók azonban csakis hálásak lehettek a cseréért: az új pacsirta ugyanis nemcsak az azóta védjeggyé váló Shakra Hangot szolgáltatta, hanem egy kisebb mértékű zenei változást is hozott az együttes életébe. Fox a "smirgli orgánumot" ugyanis plusz dimenzióval bőví­tette: habár az ő hangszí­nében is megtalálható az a rekedtes whisky-implantátum, ami egy tökös hard rock énekes veleszületett adottsága kell legyen, ám valahogy már mintha eleve bele lenne kódolva a dallam, az érzelem minden egyes megmozdulásába. Nem affektáció és nem is négy oktáv, hanem egy egészen sajátos konstelláció valósul meg: az ellentétek átfordulnak egymásba, és az éter végtelenében, Fox hangjában érnek össze - a karcos melodikussá, az érzelmes pedig ércessé válik. Ezzel párhuzamosan az előadott zene is egy leheletnyi "modernizálódáson" és dallamosodáson esett keresztül: Angusék mellett felsorakozott a példaképek sorába a Bon Jovi, a Def Leppard, vagy éppenséggel a TNT is. A Shakra tehetségének képlékenységét mutatja, hogy az eleddig is húzós riffeket a 2005-ös Fallon néhány szám erejéig még heavy metalra hajazó tempóval és kőkemény alapokkal tudták megsokszorozni. Ugyanakkor, jellemző módon, a banda talán legslágeresebb lemezét is jelenti a Fall, olyan időtlen hangulatba csomagolva, amely minden zeneszerető korosztály számára emészthetővé teszi a művet. A zenekarra egyébként is jellemző a "kortalanság": a régi ősök bevált és már ezerszer eljátszott sikerreceptjét használják fel, és ültetik át modern köntösbe - az öregek megfiatalodnak, a fiatalok pedig korszerű időutazásban vesznek részt. Ezt a jellegzetességet tetőzte be a 2007-es Inflected c. album: a halálpontos 2/4-eket, a felturbózott-feldarabolt gitártémákat Mark Fox olyan epikus refrénekkel fejelte meg, amely bármilyen mostani rock vagy dallamos metal zenekar büszkeségére válhatott volna. A Fall és az Inflected elsöprő sikere úgy látszik, a zenekar dalszerzési procedúrájára is kihatott: a 2009-es Everest már egy még direktebb, slágerorientált anyag. Nem mintha hiánycikk lett volna a potenciális, akár rádióbarát sláger a korábbi anyagokon, de ezúttal mind a balladákból, mind a középtempós, refrénközpontú nótákból többet találhatunk a lemezen. Az összképet úgy lehetne jellemezni, mintha két irányba radikalizálta volna jellemzőit az együttes: a szaggatott, zúzós gitártémák és az egekben járó melódiák még jobban előtérbe kerültek az egyes számokban, még ha Fox kiváló dallamérzéke alatt sokszor meg is hunyászkodnak ezek a komor gitártémák. Ezen jelleg piaci oldalához igazodott a lemez promóciója is: az Everest megjelenése előtt a világhálóra kikerülő első klip a Why? c. ballada az együttes szöveg- és dallamvilágához hí­ven a szerelmi kapcsolatok kaotikus, kétértelmű-homályos hálózatába kalauzolja a hallgatót. A változás persze nem éles, és ami a legjobb, nincs kihatással a minőségre. "Keményebb" dalok során "érzelmesebb" dallamokat hallhatunk. A nyitó Ashes To Ashes a lényegre törő, "szétdarabolt", tipikus Shakra témával ellátott rock nóták sorába illeszkedik - sodró lendületű dal, kiváló kezdés. A Love & Pain már a középtempó felé közelí­t, és illusztrálja a fentieket - ráadásul olyan bámulatosan mézédes refrént ragasztottak a verzékhez, hogy attól szerelmes (pláne felejteni kí­vánó) szí­v szárazon nem maradhat. A Let Me Lie My Life To You már ironikus szöveg- és zúzósabb zenei kontextusba helyezi a témát, ám a Fox márkajegy (értsd: fülbemászó refrén) ezúttal sem maradhat el. A The Illusion of Reality már újfent a slágergyanús szerzemények nyomában baktat, hogy aztán a már emlí­tett Why? lehengerlő hatásmechanizmusának adja át a helyét. Tökéletesen felépí­tett lí­rai dal: intim akusztikus gitár felvezetés, visszafojtott énekdallamok, amik s folyamatosan növekvő feszültség után a refrénben törnek fel elemi erővel - könnyező litánia és magasztos melódiák ötvözete. A már ismerős sorokat egy meglepő vállalkozás követi: egy 8 perces rock nóta. Ahogy az ilyen tí­pusú számoknál lenni szokott, magukba foglalják a zenekar esszenciáját: a The Journey is ezt teszi - lassabb, akusztikus hangokat visszhangzó passzázsok, modern rock zenekarokat megszégyení­tő riffek, epikus refrén, tempóváltások, gitárnyúzás. Kell még mondani, hogy "egy pillanatra sem válik unalmassá"? A szí­nvonal ezután sem csökken, a Regressive Evolutionben egy újabb megadallamos énektéma szelí­dí­ti meg Thomas Muster és Thom Blunier AC/DC-s megoldásait, hogy aztán utána a vadság ellen már beoltott Anybody Out There teremtse meg a Why? ikerpárját. A lemez logikájának megfelelően a régivonalas Right Between The Eyes folytatja a sort, ami cí­méhez méltóan energiabombát dob a rajongók szeme közé, kitartóan masszí­rozva a hallgatójáratok falába földbedöngölő témáit. A Dirty Money mintha csak az első 3 lemez valamelyikéről maradt volna le, igazi klasszikus rock darab, amolyan utánnyomással készült relikvia; az Insanity a Chains of Temptationt idézi, mí­g a lemezt lezáró Hopeless egy újabb lí­rai megmozdulás - a harmadik a sorban, de mégsem érdektelen, inkább érzelemteli lezárása egy kiváló korongnak. Kritika ténylegesen csak a ház legelejét érheti: a fiúk igazán készí­ttethetnének maguknak izgalmasabb, esztétikus borí­tókat, mert a képek által sugallt egyszerűség bizony nem passzol a Shakra zsenialitásához!

Pontszám: 8.5