Heaven & Hell: The Devil You Know
írta garael | 2009.04.28.
Megjelenés: 2009.04.28.
Kiadó: Roadrunner
Weblap: www.heavenandhelllive.com
Stílus: Doom Metal
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
A Black Sabbath szeretete mind az egyszerű, mezei metal rajongóknál, mind a "sznobmegmondommiajó" körökben általában vitathatatlan elismerést élvez - nem véletlenül. Egyrészt eredettörténeti nézőpontból sokan hozzájuk kötik a heavy metal létrejöttét - sőt a doom, pszichedelikus, okkultista-fekete környezetből táplálkozó keményebb stílusok is archetípusként üdvözlik a bandát -, másrészt az együttes három, kategorizálható korszaka által a rajongók igen széles spektrumát képes befogadni és érzelmileg inspirálni. Az első periódus szárazabb, "kriptahangulatú", doom alapú hideglelése után a pszichedelia-rockba átnyúló Ozzy éra után a második, Dio nevével fémjelzett rockosabb szakasz bontotta ki igazán a Sabbath birodalmat, hogy aztán a Tony Martin féle epikus metal tegyen koronát a fekete király fejére. Természetesen a jelzett korszakok között is születtek lemezek, melyeket a maguk helyén és szerepükben érdemes vizsgálni: közülük talán a Dio közreműködésével készült Dehumanizer jelentette a leginkább elismert minőséget, még akkor is, ha nem tudott olyan mainstream ódaszintre jutni mint rocktörténetet író társai. Az alapvetően az első korszak korai, doomos világát a hideg, elembertelenítő elektronikával fűszerező Dehumanizer távol állt a Heaven and Hell-en és a Mob Rules-on szocializálódott rajongói bázis elvárásaitól: egy olyan új utat jelenített meg, mely jóllehet egyértelműen a banda "ősszelleméből" táplálkozott, ám zenei alapjaiban, érzelmi megközelítésében, riff -és dallamvilágában egy addig nem tapasztalt attitűd-igényt hozott létre. A várt hatás a leírtakból következően aztán elmaradt, a Dehumanizer érzésvilágát azonban Dio egy még szárazabb, és Iommi tehetségét nélkülöző szólósorozatba vitte tovább, sajnos azonban ami a Sabbathnál működött, a Strange Highways-nél, az Anry Machines-nál és a Master of The Moon-nál buktát eredményezett - mondjuk meg őszintén, nem véletlenül. Jóllehet az említett lemezeknek voltak jó pillanataik, a célközönség nem tolerálta a korai Dio és a Heaven and Hell megközelítését nagy ívben elkerülő lemezeket , a Killing The Dragon visszakacsintása a klasszikus időkre előre megjósolható módon eredményezett sikert. Ennek ellenére Dio nem akart tudomást venni a nyilvánvaló tényről, nyilatkozataiban következetesen a Tracy G. gitáros által megtámogatott vontatott, szikár univerzumot tartotta a metal jövőjének, tartós fejfájást okozva a doomot megszeretni próbáló kitartó fanoknak. A visszatérést jelentő The Dio Years válogatás három új száma ezért nem is okozott akkora meglepetést: a legutóbbi szólókon tapasztalt "vérvonal" folytatása csörgedezett, s még azt sem mondanám, hogy sokkal jobb minőséget képviselve, mint amit mondjuk a Strange Highways sikerültebb pillanatai tudtak prezentálni . A pozitív kritikai és közönség reakcióknak köszönhetően - ez utóbbit meggyőződésem, hogy inkább az újraegyesülés, és egy "igazi" klasszikus " Dios" lemez reménye generálta - aztán borítékolható volt az új Heaven and Hell stílusfogantatása. A lemez megjelenése előtti Bible Black remek mézesmadzag volt a Dehumanizer rajongók nyálcsordítási effektusának beindítására - jóllehet az akusztikus kezdésre ráépülő epikus doom bomba hatásmechanizmusát már jó párszor kihasználta az énekes -, a szerzemény mindazt sikerrel közvetíti, amiért a bandát szeretni lehet, - ám a lemez összessége már nem tükröz ennyire "tökönragadós" képet. A The Evil You Know egyenes folytatása az utóbbi Padavona szólók világának, már ha a dallamvilágot tekintjük - s ez nem feltétlenül dicséret. A refrének egy részére most is az a kibontatlanságot sugalló törtség jellemző, mely az orgazmusig kényezteti, majd egy jól irányzott koppintással lohasztja le az ejakulálni kívánkozó emberfiát, és akkor még szerencsénk van, ha egyáltalán feláll a cerka. A kezdő, Atom & Evil, vagy a The Turn Of The Scew monoton dallamalkotási metódusával egyszerűen nem tudok mit kezdeni, ezeknél a szerzeményeknél a pazar riffek sem képesek elűzni az unalmat, a Follow The Tears és a Double The Pain pedig az említett törtség miatt nem képesek a nagyszerűség szintjére emelkedni. Érdekes, hogy mikor Dio kilép ebből az ismételgető acsarkodásból, mennyire elemében van - hallgassuk meg a már említett Double The Pain kétszakaszos "tematikáját" ( a huszadik "...follow the tears..." ismétlésnél kezem szinte automatikusan nyúl a dallamosabb téma felé pörgető forward gombhoz), vagy a Rock And Roll Angel színesre bontakoztatott dallamait ( melynek hangulati témáját a Killing The Dragonos "Throw Away Children" -ben már elsütötték egyszer.) Emellett igazából a gyorsabb számok sem jelentenek különösebb minőségi ugrást a korábbiakhoz képest: a Dehumanizeren szereplő TV Crimes köröket ver az Eating The Cannibals-ra, vagy a Newerhere-re, ezek a szerzemények egy ismeretlen banda tolmácsolásában valószínűleg gyorsan a felejtés mocsarába süllyednének. Hogy ezek ellenére mégis mi az, ami megkülönbözteti a The Devil You Know-t a langyos Dio szólóktól? Természetesen a mester, Tony Iommi, ki most is a maximumot nyújtva emeli a lemezt az átlag fölé - rifjjei hátborzongató leleménnyel idézik meg azt a lelkiállapotot, mely a doom veleje és fokmérője. Az az ösztönös mód, ahogy például a Follow The Tears templomi témájára ( én a helyükben több orgonát használnék ) úszik rá a jellegzetesen "dögszagú" , zsíros riff, nem hiszem, hogy tanítható: a zsigerből jövő tehetség "penetráns" zenei megnyilvánulása - a fekete mágus mellett pedig Geezer Buttler beton alapozása és Vinny Appice erőt sugárzó dobolása adják meg azt a szükséges pluszt, amit Dio dallamai nem tudnak teljes mértékben prezentálni. Az énekes hangja hallhatóan megkopott, ez különösen a Breaking Into Heaven erőlködős verzéjében nyilvánul meg - így talán igazságtalan is volna olyan gyors, dinamikát és terjedelmet kívánó szerzeményeket várni tőle mint a Kill The King, vagy a Heaven and Hell - emellett természetesen még mindig képes példát mutatni a feltörekvő nemzedéknek: ha hangjának terjedelme nem is, de orgánuma, és technikája még mindig a régi idők formáját idézik.
Legutóbbi hozzászólások