Powerwolf: Bible Of The Beast

írta garael | 2009.04.20.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Metal Blade

Weblap: www.powerwolf.net

Stílus: Heavy Metal

Származás: Német/Román

 

Zenészek
Attila Dorn - ének Matthew Greywolf (Benjamin Buss) - gitár Charles Greywolf - bassusgitár Stéfane Funí¨bre (Stefan Gemballa) - dob Falk Maria Schlegel - orgona és billentyűk
Dalcímek
Raise your fist, evangelist Moscow after dark Panic in the pentagram Catholic in the morning... satanist at night Seven deadly saints Werewolves of armenia We take the church by storm Resurrection by erection Midnight messiah St. Satan´s day Wolves against the world
Értékelés

A Powerwolf első üvöltése hagyománytisztelő, a Black Sabbath és a Mecyful Fate szellemi örökségéből táplálkozó, az europower előtti (prehistorical wolfus periodicus) időkre jellemző dallamos metalt rejtő albumot eredményezett, mely egyszerre jelení­tette meg a misztikus világot teremtő bandák doomos ragaszkodását és a harcos romanticizmus dallamos tradí­cióit. A megcélzott image és zenei világ aztán újra rádöbbentette a civilizációba és a szimfonikus, kardos, matekos, agymenéses, ordibálós ...stb. metalba belefeledkezett pórnépet, hogy létezik még ilyen, a pokol fekete korcsa által felüvöltött műfaj, mely a maga teátrális fanyar cinizmusával képes előcsalni a szunnyadó farkast a báránybőrbe degenerálódott potenciális áldozatokból. A sikerhez persze a jól felépí­tett image is hozzájárult: a vérfarkast ( illetve annak felturbózott változatát) a modern rémmeséknek megfelelően öt sápkóros vámpí­r szabadí­totta a világra, melyek közül a dalnok autentikus módon Romániából eredeztetett, a gótikus hagyományoknak megfelelően nem is akárhonnan: a gyanúsan magyar hangzású Attila Dorn operatanulmányait befejezve változott vérszí­vó döggé, hogy a Powerwolf zenei szócsöveként megfelelően prezentálhassa a fémbe oltott farkasüvöltést. A második lemezen aztán lassan elhagyták a doomot, melynek helyét teljes egészében átvette a hagyományos német power metal: az, hogy mégsem "tucatus germanizmus" lett a végeredmény, köszönhető a Wagner-i operák gigantomániájából táplálkozó ügyes gótikus-romantikus hangulatteremtésnek, Attila modoros, de éppen ezért annyira releváns énektechnikájának, és a remek humorral felvezetett, parodisztikus szövegeknek. Bevallom, tavaly engem kilóra megvett ez a pokolfajzat, a hatásvadász refrének egy vérfarkas harapásának hatékonyságával fertőztek meg a wolfus kedvencius nevű baktériummal, mely tudvalevőleg felelős az egyszerű halandó átváltozásos nyavajájáért. Ebből köszönhetően farkam csóválva ( perverzek, ne vihogjatok) vártam a következő toportyán-etapot, főleg azután, hogy a neten felbukkant előzetes egy csipetnyi elmozdulással fűszerezett újboli fergeteges farkasvadászatot í­gért. A Raise Your Fist, Evangelist katedrálisokat idéző operás háttere olyan echte Running Wild témát vezetett fel, melytől minden kalóz falábtól függetlenül kényszerül térdre - erre az ortodox témára aztán úgy terült a teátrális templomi téma, mint a vérdiétáról kiszabadult vámpí­r az első szembejövő áldozatra: szerencsére a szerzemény nem csak mézes, izé, véresmadzagnak bizonyult, a lemez további részében a pompás nyitányhoz hasonló szellemben fogant szerzemények lopakodnak elő. Jóllehet általában a szövegekre nem vagyok kí­váncsi, ezúttal azonban nem tudtam magam függetlení­teni a felhangzó sorok tartalmától. Feketeöves horror rajongóként ugyan ismételten valami "Hullajó" paródiát vártam, most azonban inkább a vallás, és az abból fakadó esetlegesen levezethető devianciák kerültek a terí­tékre, vérfarkasék pedig nem válogatva, balra és jobbra is bőven osztogatják a fanyar poénharapásokat. Mit mondjak, az olyan számcí­mek, mint a Panic In The Pentagram, a Seven Daidly Saints, vagy a kedvencem, a Resurrection by Erection ( végre valaki megmondta a tutit) már önmagukban is sejtetik, hogy nem kell igazán komolyan venni a banda image -ét, ám leginkább az orgonával megtámogatott latin halandzsa töredékek azok, melyek kivágták nálam a kacajbiztosí­tékot. A zene, mint í­rtam, alapjaiban méginkább a germán speed felé mozdult, néha szinte Dragonforce -os (nesze, itt egy másik dög) sebességgel teker a fenevad, ám a gyakori teátrális belassulások, - melyeket egy amolyan betintázott egyházi kórus is előadhatna - Attila jellegzetes, modoros énekstí­lusa, és hangszí­nének változtatása ( hol az ortodox papok szellemében, hol egy gintől rekedt hangú kalóz módjára vokalizál), a szinte musicalbe illő énektémák és filmzenei betétek inkább egyfajta unikummal kecsegtetnek, mintsem ezerszer elsütött panelekkel, melyekből persze itt is találkozhatunk párral, ám olyan humorral és stí­lusérzékkel előadva, mely nem engedi felszaladni az emberfia szemöldökét. (A "zsolozsmás" - kórusos hangzás elővarázsolásához egy egész sereg, üvöltésben magasan képzett vendég kan és nőstényfarkas segédkezett - jó ötlet volt egy komplett zeneiskola felfalása - , a produkcióba fektetett igényességet a megújult myspace design és a lemez pazar borí­tója is jelzi.) Az egész persze nem működne jól eltalált énektémák, a stí­lusra jellemző dallamos, megjegyezhető refrének nélkül, melyek Powerwolféknál szerencsére a zene fő szervező elemeként képviselik a vámpí­rok muzikalitását. A Catholic In The Morning olyan himnusz, melyet Rock n Rolf is csak évtizedenként egyszer bí­rt í­rni, a Wolves Against The World pedig internacionalista stí­lusban fogalmazza újra a Manowar lényegét. A fiúk csuklóból kirázott tehetségére jellemző, hogy a Gammaray után ők is feldolgozták gyermekkorom kedvelt mozgalmi darabját, az Amuri Partizánok Dalát, olyan szlávos- templomos- indulós körí­tésben, melytől minden komolyhitű kommunistának könnybe lábadna a szeme.

Pontszám: 9