Great White: Rising

írta JLT | 2009.04.13.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Frontiers

Weblap: www.mistabone.com

Stílus: hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
Jack Russell — ének Mark Kendall — gitár Scott Snyder — basszusgitár Michael Lardie — gitár, billentyűs hangszerek Audie Desbrow — dob
Dalcímek
Situation All Or Nothin' Don't Mind Shine Loveless Is It Enough Last Chance Danger Zone Down On The Level Only You Can Do My Sanctuary Let's Spend The Night Together
Értékelés

Vannak zenekarok a rock történelemben, akik lehettek fenomenális zenészek, alkothattak hibátlan albumokat, melyek szeretett zenénk alapműveivé váltak, mégsem emiatt emlegetjük őket elsősorban. Sokszor az élet kegyetlensége és igazságtalansága ad okot arra, hogy egy kiváló zenekart felemlegessünk és ezen tragikus dolgok miatt beszéljünk róluk. Erre a legjobb példa az 1978ban (!) alakult Great White. Nevükről sokaknak nem az olyan mesterművek jutnak eszükbe mint a kétszeres platinalemezzé vált ...Twice Shy, vagy a "csak" egyszeres platináig jutó Once Bitten..., esetleg olyan mára halhatatlanná vált slágerek mint a Rock Me, Save Your Love, Once Bitten, Twice Shy. Sajnos nem ezek miatt emlegetik őket legtöbb esetben, és a páratlanul jó albumok emléke fájdalmasan elsikkad egy borzasztó és kegyetlen tragédia miatt. Az Ő nevük sajnálatosan a rock történelem legnagyobb katasztrófájával fonódott össze és "bélyegezte meg" ezt a kiváló muzsikusok alkotta csapatot. 2003ban egy Rhode Island-i koncertjükön száz ember (köztük a csapat gitárosa Ty Longley R.I.P.) vesztette életét egy borzalmas tűzvészben. Ekkora tragédia után nem sok zenekar tért volna vissza a világot jelentő deszkákra, ám a Great White legénysége amennyire lehetséges, túltette magát ezen a katasztrófán és a rajongók legnagyobb örömére visszatértek a rockzenei vérkeringésbe, ezzel is adózva Ty Longley és a többi elhunyt emléke előtt. Nem tudom hányan lettek volna képesek erre, de gyaní­tom, nem sokan. A 2007es Back To The Rhytmn után most itt a következő nagylemez, a Rising, melynek cí­me és borí­tója is azt az üzenetet hordozza, hogy a banda még mindig él és készen áll az újbóli felemelkedésre. Nem túlzok ha azt mondom, hogy nagy szüksége is van rájuk a rock zenei életnek. A Great White blues alapú hard rockja mindig is üde szí­nfoltja volt a zenei palettának, és noha rájuk ragadt a Led White vagy a Great Zeppelin jelző is, mégsem lehet őket kópia bandának nevezni, hiszen azért akadnak jelentősebb különbségek a két banda között, ráadásul a Great White ki tudott alakí­tani egy sajátos és csak rájuk jellemző világot. Ebben az egyedi hangulatban nagy szerepe van a mára megmaradt két alapí­tó tagnak, a még mindig kiválóan éneklő Jack Russelnek, és a gitárosnak ,Mark Kendallnek is. Russel hangjának magassága ugyan már megkopott kicsit - hiába, már Ő is szép lassan 50 éves lesz - de még mindig roppant kifejezően és hatalmas érzésekkel átitatva énekel. Egyértelműen érezni vele kapcsolatban Robert Plant hatását, de az ilyen "utóérzetek" engem csöppet sem zavarnak, hiszen kinek nincsenek példaképei és hatásai: ha valaki olyan jól énekel mint a jó Jack akkor pláne nincs problémám ezzel. Mark Kendall pedig nagyon érzi ezt a fajta gitározást, egyszerűen a vérében vannak a blues riffek és hangulatos gitárszólók. Jimi Hendrix mondta egy í­zben a következőket: "A bluest könnyű játszani, de nehéz érezni." Nos, Mark szerencsére nemcsak játssza, de érzi is ezt a zenét. A dobos Audie Desbrow szintén régi arc, a banda aranykorában is Ő püfölte a bőröket, - fenomenálisan, teszem hozzá gyorsan - aki ugyan 2000 és 2005 között nem volt tagja a bandának, de szerencsére visszatért és elfoglalta jól megérdemelt helyét a dobok mögött. Szintén a legnagyobb sikerek korában volt a csapat tagja a gitáros-billentyűs Michael Lardie, aki szintén visszatért a tragédia utáni "újjáalakuláskor", hogy játékával szí­nesí­tse a banda muzsikáját. Új arc a bandában a basszer Scott Snyder. Négy ilyen igazi amerikai rock legenda milyen lemezt is csinálhat 2009ben? Nos egészen jót. Ebből gondolom leszűrhető, hogy nem dobáltam hátasokat az új korongtól mint anno mikor először hallottam a Once Bittent, de azért azt tudjuk, hogy a régi nagy sikereket csak igen ritkán sikerül megismételni. Bocsássa meg nekem mindenki, de ennél negatí­vabban nem fogok megnyilvánulni a zenekarról, és nem fogom a hibákat felemlegetni, valamint és a 80as évek világának hiányát folytonosan előhozni, mert az igencsak tapintatlan és már-már kegyeletsértő lenne. Egy olyan zenekar, amely ilyen kemény megpróbáltatásokon ment át, mint a Great White és tért vissza, az megérdemli, hogy nagy tisztelettel és toleranciával álljon hozzá mindenki az új anyagukhoz. Bár tulajdonképpen abszolút nem lett rossz a lemez, sőt bőven a kellemes hallgatnivalók közé lehet sorolni. Sok rajta a lassabb, lágyabb középtempós nóta, ami a finomabb zenét kedvelőknek biztos nagyon tetszik majd, de szerencsére akadnak azért a régi blues-rockos témákból is szép számmal a lemezen, ami a régi vonal fanatikusainak biztos tetszenek majd. Én abszolút mértékben az utóbbi kategóriába sorolom magam, és bizony nagyon vártam a blues alapú riffeket és témákat, hogy elkapjon az a speciális hangulat amit például a Rock Me tud okozni nekem. Ugyan ez a várakozásom csak kisebb mértékben teljesül, ám mégsem bánom, hogy beszereztem ezt a lemezt, mert akadnak rajta emlékezetes pillanatok is. Rögtön ilyen megjegyzésre érdemes momentum a kezdő Situation, ami egy akkora blues gitártémával indul, hogy az valami csodálatos. A nóta többi része is rendben van, lüktető tempó, kiváló énekdallamok: a tipikusan "Great White-i' gitárok mosolyt és elégedettséget varázsoltak az arcomra. Az All Or Nothin'ra csak annyit lehet mondani, hogy tiszta ACDC. Tényleg nem lehet mást mondani erről a dalról úgy jó ahogy van. Tulajdonképpen igazán két nóta miatt érzem azt, hogy ez a lemez igazán jó és rendben van. Általában szeretem, ha van egy albumon minimum két-három nóta amitől tényleg padlót fogok, és amelyek kiemelkednek az adott lemezről. Nos, a Rising négyes és ötös számú szerzeménye nemcsak az albumról emelkedik ki véleményem szerint hanem a mai bivaly erős mezőnyben is a legjobbak között van. A Shineról az az egyszerű gondolat jutott eszembe, hogy na, ilyen a tökéletes modern hard rock. Kezdésnek kapunk egy lendületes riffet az arcunkba, majd a többi hangszer is beszáll, hogy ők is kivegyék a részüket a sodrásból. A nóta később szépen megszelí­dül, és a főszerepet Jack Russel fogós énekdallamainak adják át az instrumentumok. Remekül használja ki mélyebb és magasabb hangjait a dalnok és ahogy a refrént énekli...Hát az nemes egyszerűséggel pazar. Ilyen fogós nótákért érdemes szeretni ezt a stí­lust. A másik kiváló nóta az erősen slágergyanús és teljesen rádióbarát (persze nem a tragikus zenei í­zlésű honi rádióknak) dal, a Loveless. Ahány nem rockzene barát ismerősömnek megmutattam ezt a nótát, kivétel nélkül elismerő bólogatást és dúdolgatást kaptam válaszul. Valaki azt is mondta, hogy tiszta filmzene. Van benne valami, hiszen hasonlóan érzelmes ám mégsem nyálas szerzeményekkel azért lehet találkozni időnként különböző filmekben. Ismét elképedtem azon, hogy vajon mi módon sikerült ilyen dallamorgiát és kitűnő melódiákat csempészni egy nótába. A gitárszólókban orbitálisan nagy "feeling" van, ahogyan az egész dalnak magával ragadó az érzésvilága, az a világ amiért a Great Whiteot csodálni és szeretni lehet. A többi nóta a pörgős, gyors Danger Zonet kivéve az érzelmesebb, nagyon lightos és visszafogott stí­lusban mozog, gondolom, aki ezeket szereti, az örül az ilyen AOR megoldásoknak. A hangzásba nem tudok igazán belekötni, szépen tisztán szól a korong, ehhez a muzsikához én az ilyen soundot tudom elképzelni.

Pontszám: 7.5