Queensríżche: American Soldier (II.)
írta Mike | 2009.03.31.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Mike kolléga is elkészítette a maga háborús visszaemlékezéseit, melyet fogadjatok szintén megfelelő empátiával :)! Elöljáróban kezdjük a legfontosabbal: az American Soldier nagyon jól sikerült! De minekután grafomániám elhatalmasodott rajtam, egy kis kitérőt teszünk... A kilencvenes évek legelején járunk, amikor suhancfejjel felfigyelek arra, hogy a Metal Hammer magazin majd' mindegyik számában egy fura nevű bandát méltatnak nagy-nagy vehemenciával. Mert az idő tájt a sajtó nemcsak az Iron Maidentől és a Metallicától volt hangos, hanem egy bizonyos Queensryche-tól is, akik a fölöttébb sikeres rockoperájukat követően még egy lépcsőfokkal feljebb tudtak lépni, méghozzá az 1990-es Empire albumuknak köszönhetően. Amikor az akkori háborús magnómba beszaladt a "Birodalmi Lemez" egy TDK kazetta formájában, és elindult a Best I Can, le kellett hát ülnöm, mert kisebbfajta szívritmuszavart okozott a mágikus muzsika. Nos, hát így ismertem meg a Queensryche-ot. Természetesen muszáj volt beszereznem a korábbi albumokat is, így lett szintén nagy kedvenc a rendkívül változatos, korát jócskán megelőző The Warning debütálás, az akkoriban "techno prognak" címkézett Rage For Order és az első másodpercétől az utolsóig tökéletes, nagyszabású Operation: Mindcrime. Nem csoda, ha reszketve vártam a következő állomást; egészen 1994-ig kellett rágni a körmöt, ugyanis az Empire után négy évvel jelent meg a Promised Land, gyönyörű-komor borítóba csomagolva. Bár a lemezt igen jónak tartom, meglehetősen lassú és borongós szerzeményei mégiscsak előrevetítették a jövő útját; az azt követő három stúdióalbum szürke, ötlettelen mivolta egész egyszerűen nem győzött meg engem (és a fórumokat olvasva a rajongókat sem igazán), sőt, még a nagy dérrel-dúrral beharangozott Operation: Mindcrime második felvonása sem indított el újabb forradalmat a rockzenében (Revolution Calling, ugye?). Lassan elkönyveltem magamban, hogy a Queensryche már sosem lesz az, ami, sosem adnak ki kezük közül még egy klasszikust, és a nagy korszak legkésőbb 1994-ben lezárult. Talán így is van, ám kijelentem, hogy szerintem az American Soldier a Promised Land óta a legjobb alkotás! Persze az internet most is tele van kiábrándultságtól szagló kritikákkal, de én ezúttal nem értek egyet velük - végre ott csücsül a mosoly a szám szélén. Mindközül az egyik legpuritánabb 'Ryche borító ez, semmi pszichedelikus szürrealizmus, semmi művészi elvontság. Háború van és sár és vérmocskos bakancs... Geoff Tate énekes alapos kutatómunkát végzett, számos katonával és veteránnal beszélgetett, s ha az információk nem csalnak, saját édesapját is mikrofonvégre kapta, tudniillik ő is megjárta a poklot - Vietnámban. Így a koncepciózus lemez megénekli a második világháborút, Koreát, Irakot... A fájdalmat. Mert az American Soldier minden hangját átjárja a fájdalom, a keserűség, a bánat. Ennélfogva nem csoda, hogy sötét-borús hangulata miatt leginkább a Promised Land mellé tehető; lassú folyású, elsőre nehezen megnyíló kompozíciók követik egymást. És épp ennek okán nem lesz népszerű az "Amerikai Katona"; itt nem találunk koncertfavorit refréneket vagy a korai időket idéző metálhimnuszokat. Mégis működik a dolog! Nincs intró, nincs mellébeszélés; a nyitó, mindössze 3 perces Sliver azonnal berobban Geoff üvöltésével ("Talpra!"), és noha a szokatlan, Mike Pattonos énekmegoldásoktól egy pillanatra felszalad a szemöldök, kezdésnek erős, megadja az alaphangulatot modern és dühös témáival, melyek felett valamelyest a svéd Pain Of Salvation szelleme kísért. Talán a refrén lehetne emlékezetesebb... Az Unafraidben a helikopterek kerepelése keveredik monológokkal és világháborús szirénával, a refrén itt is jellegtelen egy cseppet (főként, hogy a verze-ének hiányzik), de az izgalmas gitárriffek gyorsan kárpótolnak mindezekért. A Hundred Mile Stare már sokkal meggyőzőbb; mintha a Promised Landről maradt volna le, az énekdallamok rég voltak ennyire ellenállhatatlanok! A színvonal emelkedik, én is kezdek megnyugodni; a szellősebb szerkezetű At 30,000 Ft az Empire lemez zseniális opusaira hajaz, Geoff szárnyal, a gitárok sírnak, én pedig lehunyom a szemem, immár hátradőlve: rég örültem így új QueensrËche nótának! A lassan hömpölygő, hat és fél perces A Dead Man's Words sem mozdul el a '90-es album irányvonalától (hál istennek!), jobbnál-jobb témák fonódnak egymásba, a végén a szaxofonjáték mélyíti a kellőképp komor képeket. Killer: korábban azt gondoltam, hogy na, ez lesz a Gyors Szám, de a banda rám cáfol; a tempó nem változik, marad a megfontolt középtartomány, ahogy eddig. És talán ez a (legnagyobb) hibája az American Soldiernek; a sok hasonszőrű ütem bizony jó táptalaja az unalomnak, még akkor is, ha szerencsére ebbe a csapdába mégsem estek bele a zenészek. Ettől függetlenül nem ártott volna egyszer-egyszer felpörgetni a ritmust, mert - ahogy az eddigi kritikákból is kitűnik - ez lesz a fanyalgók kedvenc céltáblája. A Middle Of Hell szinte ott folytatja, ahol a Killer véget ért, ismét megidézik nekünk a múltat; ezúttal a Della Brown visszafogottabb epikája kerül terítékre némi Promised Land-hangulattal. (Nekem ugyan tetszenek ezek a lassan csordogáló merengések, de az ortodox Operation-rajongókat majd itt nyomja el az álom...) A klipes If I Were King olyasforma fél-ballada, nem rossz, nem rossz, de írtak már jobbat ennél, a nagyívű refrénkórus pedig tovább nehezíti a szemhéjakat. Persze nagy baj nincsen, főképp, hogy a következő Man Down! már-már a power metal felségterületére merészkedik szőrös riffjeivel és döngölő refrénjével. És jön az első igazi líra a Remember Me képében; az alap ismét a Pain Of Salvationre emlékeztet, Geoff kellemes hangja elbódít, s csak akkor támad egy kevéske hiányérzetem, amikor melléhelyezem a korai idők balladáit - azok valóban a lélekbe vájtak szépségükkel! A Home Again is hasonló húrokat penget, ám megrendítőbb, mint elődje, s ebben szerepet játszik Tate tízéves lányának csiszolatlan, bánatos éneke is. A záró The Voice ünnepélyes és monumentális, Geoff hangját az égbe szöktetik a vonósok, majd elhangzik a "don't be afraid" sor, és vége... Bár elfogadom e balladák létjogosultságát, amelyek a lemezkoncepciónak vannak alárendelve, egy alapvetően lassú album végére helyezni három lírai szerzeményt, ráadásul egymást követve - igen nagy kockázat. Ettől függetlenül az American Soldier egy kiváló munka, s noha a szövegkönyvvel még nem találkoztam, a muzsikát szerencsére nem hatja át a felesleges patrióta pátosz.
Legutóbbi hozzászólások