Sammy Hagar - Cosmic Universal Fashion

írta Adamwarlock | 2009.03.09.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Loud & Proud

Weblap: www.redrocker.com

Stílus: hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Hatvanegy évesen az ember rendszerint már megette a kefirje javát. Közeledik a nyugdí­j, lassan lejár az időnk a munkahelyen, arra készülünk, hogy utolsó éveinket boldogságban, stressz nélkül töltsük el, kizárólag olyan dolgokat szeretnénk csinálni a maradék időnkben, amihez kedvünk van (persze ez nem a magyar valóság...). Ilyenkor már remélhetőleg vár minket otthon drága feleségünk (hölgyeknek férjük), hétvégére pedig a gyerekek nálunk hagyják az unokákat, akik megtanulhatnak tőlünk barkácsolni, szerszámokkal bánni, kertészkedni. Idilli kép (már akinek...), de vannak a világon olyan hatvan fölötti fickók, akiket a sors teljesen más életstí­lussal vert nyakon. Ronnie James Dio 65 évesen 98 állomásos trunét nyom le régi bandájával, az orvosi csoda Lemmy Killmister egyszerűen képtelen öregedni, és minden koncert előtt embertelen mennyiségű whiskey-t fogyaszt el, nem mellesleg minimum két évente új albumot ad ki a Motörhead-del. Aztán persze olyan legendákról ne is beszéljünk, mint Keith Richards, akiről Robin Williams csak annyit mondott, hogy ha világot elpusztí­tja valami nukleáris válság, marad a Földön négy csótány és Keith, akik azon vitatkoznak, hogy be lehet-e tépni az arzéntól. Sammy Hagar egy évvel elhagyta a hatodik x-et, és amint látjuk ő sem tud megmaradni a bőrében: folyamatosan koncertezik, sőt elvileg nemsokára beindul a Chickenfoot elnevezésű projektje. A ,,vörös rocker" sem hajlandó megöregedni, még mindig úgy néz ki, mintha most érkezett volna a strandról: papucs, térd alatt érő, buggyos rövidnadrág, szí­nes ujjatlan felső, és persze a védjegyévé vált hajkorona, amiről kilométerekről kiszúrjuk akármekkora tömegben is álljon. Új szólóalbumával is azt szeretné bizonyí­tani, hogy neki igenis van még helye a Nap alatt. Ugorjunk hát vissza három hónapot az időben és vizsgáljuk meg, milyen anyagot tett le elénk a Van Halen régi énekese. A 2006-os Livin' It Up , Sammy And The Waboritas album után én bevallom sokat vártam az új korongtól, és előrebocsátom, hogy csalódnom kellett. Sammy hangja semmit sem kopott az idők során, még mindig fiatalos hévvel énekli végig a teljes albumot, í­gy az ő teljesí­tményét egyetlen rossz szóval sem tudom illetni. Akkor mi nem stimmel az albumon, ha a főszereplő megállta a helyét? Nos, nagyjából minden más. A számokból hiányzik az a plusz, ami egy jó album ismérve. Pedig lehetett volna ez egy remekbe szabott hard rock lemez, ha kicsit átgondoltabb, összeszedettebbre sikerül. Másik nagy hibája, épp magának Sammy Hagar személyiségének a hiánya. Lehet, hogy ez épp a rengeteg vendégzenész miatt érződik, de én most nem éreztem Kalifornia tűző napját sütni rám a dalok hallgatása közben. A számok többsége teljesen elvész a szürkeség ködében: harmadszori meghallgatás után sem sikerült őket emlékezetembe idéznem. A Beastie Boys feldolgozás Fight For Your Right To Party pedig egy vállvonást érdemelt mindössze. A hangzás nagyjából rendben volt végig, bár néha a basszus kicsit elveszőben volt, a Psycho Vertigo cí­mű számban pedig a gitárszóló olyan halkra sikerült, mintha ott sem lenne (nagyon remélem, hogy nem a számban közreműködő Neal Schon gondolta í­gy). Az album végére bebiggyesztett Dreams/Carbo elektroakusztikus koncertverziói is csak arra jók, hogy visszasí­rjuk a régi időket. A borongós képet festő, kemény szavak után jöjjenek a pozití­vumok is. Az összkép szerencsére nem olyan vészes, mint ami a fent felsoroltakból kitűnik: a dalok többségét azért Sammy hangbéli adottságai fölrántják a ,,kellemes" szintre, sőt néhány szám kimagaslik az átlagból és néha már elhitette velem, hogy az album többre érdemes. A Michael Anthony-t (ex Van Halen), Billy Duffy-t (The Cult) és Matt Sorum-ot (ex GNR, Velvet Revolver) csatasorba állí­tó Loud cí­mű dal egy nagyszerű mixe lett a The Cult riffelgetős zenéjének és Hagar világának. A Switch On The Light blues-os hangzása és a ZZ Top Billy Gibbons-ának közreműködése egy igazán dögös dalt eredményezett. A When The Sun Don't Shine-ban pedig már kezdtem megörülni, hogy az lemez megmenekült. Sajnos az utána következő dalok megpecsételték a korong sorsát.

Pontszám: 6