Burning Point - Empyre

írta Kotta | 2009.03.07.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Metal Heaven

Weblap: www.burningpoint.net

Stílus: power metal

Származás: Finnország

 

Zenészek
Pete Ahonen - ének, gitár (Ghost Machinery, National Napalm Syndicate, Stargazery) Pekka Kolivuori - gitár (Agnus Dei (Fin), Sicknote, Diesel Bunny) Jukka Jokikokko - basszusgitár (Stargazery) Pasi Hiltula - billentyűsök (Kalmah, Eternal Tears of Sorrow) Jussi Ontero - dob (korábban billentyűs - Dolorian, Ghost Machinery, Wildcard)
Dalcímek
01. Intro 02. Empyre 03. Manic Merry-Go-Round 04. Face The Truth 05. Fool's Parade 06. Was It Me 07. Walls Of Stone 08. Sacrifice 09. Cruel World 10. Blinded By The Darkness 11. Only The Wrong Will Survive
Értékelés

Megvallom őszintén, a finn csapattal mindössze két éve találkoztam először, pedig a Burned Down The Enemy már a harmadik munkájuk volt. Pete Ahonen alapí­tó / gitáros / énekes / dalszerző köré szerveződő csapat akkor egyből megnyert melodikus power metaljával, nem utolsó sorban Pete remek dallamérzékének köszönhetően. A klasszikus, 80-as évek metaljában gyökerező gitártémákat aprólékosan kidolgozott (már-már AOR / Hard Rock-szerű) énektémákkal, kórusokkal vegyí­tő ötös fogat igen kellemes és üdí­tő koktélt kevert azon a lemezen. Nos, a recept alapvetően most sem változott, mindössze megunhatták valamelyest az Iron Maiden lemezek folytonos hallgatását - most éppen a Judas Priest van terí­téken, nemcsak a gitárszólamok, de ének tekintetében is. Pete korábbi Dickinson-os intonációit részben Halford-osra cserélte, í­gy időnként olyan érzésem van, mintha egy alternatí­v Nostradamus-t hallgatnék: akár ilyen lemezt is csinálhatott volna a brit metal legenda, ha egy direktebb, dal(lam)orientáltabb lemezben gondolkodnak a grandiózus(nak szánt), számomra helyenként terjengős rock-opera helyett. (Az új Priest lemezen is alkalmazott billentyűtémák és Halford mélyebb tónusú éneke miatt egészen hasonló a két album hangzása.) A felállás egy picit változott: Jussi szintiről dobra váltott, helyét egy új pasi (haha) foglalta el. A lemez a Keresztapa témájával indí­t - jól elkapták; annak ellenére, hogy elcsépeltnek tűnik, kellemesen vezeti fel a produkciót. Az első teljes értékű szám, a cí­madó Empyre azonnal előrevetí­ti mit is várhatunk a következő háromnegyed órában: eszelősen jó gitártéma amúgy Tipton / Downing módra, finoman soroz a két lábdob, Dickinson / Halford dallamai váltakoznak a verze és a refrén alatt, dallamos gitárszóló, mindez alatt puha billentyűszőnyeg. A következő szám, akár a Turbo lemezen is lehetett volna, a Face The Truth pedig mintha a Painkiller-ről maradt volna le. A Fool's Parade menetelős-ökölrázós metal himnusz, némi progresszivitással átszőve (szóval nem kifejezetten a szögelős Sabaton stí­lus), személyes kedvencem. Akár a teljes produkció summája is lehetne, ami a power lí­rai Was It Me kapcsán jut az eszünkbe: ezer ilyent hallottunk már, mégis marha jó. Olyan, békebeli metal-házibulikon éjfél után kötelező darabokat juttat az eszedbe, mint modjuk az A Tale That Wasn't Right (Helloween) vagy a Still Loving You (Scorpions). Nem is érdemes tovább folytatni, hasonló szellemben (és szí­nvonalon) folytatódik a produkció. Egyedül a lemezt záró Only The Wrong Will Survive-ot emelném még ki, mert ez akár az együttes krédója is lehetne: kommerszebb hangszerelésben (ha nem zakatolna két gitár) ezt a számot akár a Journey vagy a Foreigner is játszhatná (és bazi nagy sláger lenne)! Gyűjtőknek érdemes a limitált verziót beszereznie, amin négy feldolgozást (Kirka, Q5, Running Wild, The Rods) is eltolnak. A pontszám kiosztásánál azért némileg bajban vagyok. Bár nagyon megkedveltem ezt a lemezüket is, a gyakori áthallások miatt pontszámlevonás dukál. Még akkor is, ha a 80-as évek klasszikusait nem nyúlják egy-az egyben, hanem az örökséget ápolva, új köntösben tálalják a megszokott sablonokat. Legyen hát egy hetes.

Pontszám: 7