Avatar: A Szabadság Felé...

írta Tomka | 2009.02.26.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Metal Hammer

Weblap: www.avatarzenekar.hu

Stílus: hard rock

Származás: Magyarország

Dalcímek

Értékelés

Tény, hogy a magyar zenékkel szembeni kritikus állásfoglalás sokkal keményebb falatnak bizonyulhat, mint a külföldi zenetörténet nagyjából kialakult kánonjával, elismert előadóival, szentesí­tett lemezeivel való foglalkozás. A hazai korongok esetében úgy tűnik, mintha még nagyobb súllyal esne a latba az eleve magas fokú szubjektivitás: a pénzügyi oldalból adódó korlátok, az eredetiség problémája (amely okán azzal az összehasonlí­tási alappal is fel kell venni a versenyt, miszerint a hazai termék mindössze a külföldi kópiája), és nem utolsósorban a magyar szövegvilág, amely talán a legkényesebb kérdés mind közül, sokszor elég indokot szolgáltat ahhoz, hogy elvérezzenek az egyes lemezek. Lehet azon vélemény mellett érvelni, hogy mind a magyar, mind a külföldi lemezeket egy mérce szerint kell megí­télni: ám mí­g egy nem angol, "szokatlanabb" nyelvű produkció esetében az "eredeti" nyelv kuriózumnak minősül, a saját anyanyelv esetén már a tartalom, és a "hitelesség" is kérdésként vetődik fel. Jelen esetben az a különleges helyzet állt elő, hogy a mindössze három éves Avatar zenekar mind a három felvetést csuklóból utalja a tudálékos okoskodás kategóriájának vértelen szegénységébe. Történt ugyanis, hogy a budapesti fiatalokból álló gárda olyan stí­lust választott a világ megváltására, amelynek gyökerei mélyen belenyúlnak a magyar rock zenébe: a korai Edda és a Lord azok az együttesek, amikhez a legközelebb áll ez a szintetizátorral erősen megtámogatott klasszikus hard rock iskola. Ám emellett a 70-80-as évek gitárorientált muzsikák atyjainak jó tanácsait sem hagyták figyelmen kí­vül: a laza gitárhősök és sármos rock 'n roll sztárok időtlen világa ez, ahol a jó í­zű tekerések, a komplex billentyűszólók és a heavy metalos zúzdák mind-mind egy kellemes időutazásra invitálnak. Vissza az aranykorba: stí­lusban, és legfőképp - minőségben. Merthogy az Avatar hiánypótló muzsikája az Edda Művek első két felvonásának klasszisa felé kacsintgat: valami hihetetlen könnyedség és természetesség árad ezekből a dalokból, amely mostanában teljességgel szokatlan a hazai felhozatalban. Ez a srácok tragédiája: hogy nem 20 évvel ezelőtt születtek, mert akkor a mai nemzedék őket emlegetné példaképeiként. Ezért nem is beszélhetünk eredetiségről vagy plágiumról: ha egyszer rájuk öntötték a rock himnuszok komponálásának feladatkörét, akkor nincs mit tenni - el kell ereszteni az értelem gyeplőjét, hogy szabadon áramolhasson az adrenalin és pulzálhasson az a nagymennyiségű érzelmi töltet, amit sikerült belepréselniük a debütáló lemezbe. Ezért már csak természetes, hogy a korongon sorakozó 14 nóta erőtől duzzadó és dinamikus energiabomba: ennek tolmácsolásában oroszlánrész jut Moldován György Szabolcs, alias Szaszkó énekes elemi erejű orgánumának, amely klasszikus rock torokhoz méltóan tudja abszolválni a piszkos rock slágerek marcona témáit és a lí­rai balladák érzelem dús oldalát is. Ám az együttes rátesz erre még egy lapáttal: az hagyján, hogy háttérvokálokkal bőven megpakolt dalok sokkal hatásosabbak a vaskos énekdallamok miatt (amiből többek közt az ex-Wisdomos Nahi is kivette a részét a 10. számban). Ehhez jön még Szepesi Richárd "Ricsosz" billentyű- és porondmester segí­tsége, aki amellett, hogy sok számban vokálozik, több alkalommal főszereplővé lép elő a mikrofon mögött. Mármost, ha valamiben van kraft, akkor az kétségkí­vül Ricsosz témái: a vak szintis Yoda mester erejével és könnyedségével képes lehozni azokat a csillagokat az égről, egyaránt kielégí­tve a heavy metalos sikolyok, egy táltos ének, vagy akár Zámbó Jimmy könnyfacsaró örökzöldjei elvárás rendszerét. Emellett ő az együttes fő dalszerzője Gellér Tamás gitárossal egyetemben, és ahogy már emlí­tettük, a néhol progresszí­v szí­nezetet öltő billentyűfutamokért is ő felel. Ezek nem csupán sok dallamcsomagot ajándékoznak az elkényeztetett füleknek, hanem néha saját úton járó, ám az összképhez szervesen hozzátartozó szólókkal amolyan jazzes lazaságot is ajándékoznak a zenének. Elég csak meghallgatni A Szí­nész Fohászát, amely az Avatar muzsikájának esszenciáját nyújtja: ahogy a két fő dalszerző hangszerei szinte párbajoznak egymással szólók és "riffek" terén, miközben a dal szép lassan rock operává növi ki magát, igazi muzikális orgiává nemesí­ti ezt a gyönyörű litániát. Természetesen mit sem érne a dí­szes felépí­tmény a precí­z alapok nélkül: Radnai Viktor "Efti" basszusgitáros és Paróczi Krisztián "Chris" dobos hajszálpontos, és egy "szimpla" rock zenénél jóval összetettebb megoldásai kiválóan passzolnak a fogós, ám mégis apró meglepetéseket és annál nagyobb izgalmakat rejtő zenei összképhez. A hangzást dicséri, hogy pl. Efti basszusgitárja is hallható (bár igaz, hogy a keverésben az ő keze is jócskán benne volt) - ami ugye nagy szó manapság; de az egész korong megszólalása korrekt, bár tény, hogy koncerten sokkal jobban átjön hangfalakból az a bizonyos dög. Emellett a csomagolás az, ami nem tartalmaz különösebben kimagaslót: korrekt kék-zöld booklet, szép tusgrafikákkal a háttérben, amely a dalszövegekkel és a kellő információkkal együtt szolid; a célnak megfelel. A Szabadság Felé... egyik legnagyobb erőssége, hogy változatos, szinte egytől-egyig karakteres számok kerültek fel rá, amelyek kiváló arányérzékkel egyensúlyoznak az egyszerű, fülbemászó dallamok és a komplex zeneiség határmezsgyéjén. A nyitó páros alapozza meg azt a néhol keserédes szövegvilággal operáló, ám mégis felszabadult hangulatot, amely a dalok túlnyomó részére jellemző: az Ébredj Fel! Europeot idéző szintetizátordallama, és ragadós refrénje, illetve az Egyedül Ébredek riffjének robogása úgy kap el, mint a gépszí­j, és el sem ereszt a Határ Nélkül lágyabb lí­raijáig. Utóbbi szerencsére nem árválkodik egyedül a lemezen, hiszen ebben a műfajban sem kell szégyenkezniük a srácoknak: a Duna-rapszódia már önmagában megér egy misét, ahogy Tamás bátyja gitárja könyörögve felsí­r, miközben Szaszkó egyéni intonációja rögtön beleég a hallgató emlékezetébe, az andalí­tó refrénnel egyetemben. Hasonló nagy í­vű opus még a Holdvilág-árok, amely a magyar történelmi témához nyúl sajátos módon (és szerencsére elkerül mindenféle politizálást), amely felvezető, ortodox-jellegű szintetizátor hangjaival olyan tiszteletteljes légkört teremt, amelyben csak szalutálni lehet a magasztos refrénnek és a gyönyörű gitárszólónak. Azonban, aki némi durvulásra vágyik, az is megkapja a magáét: a Hontalanul (Vérző Ima) képében a srácok akkora heavy metal himnuszt hoztak tető alá, amelyet a mostanában töltelékszámokat is jócskán komponáló nagy öregek bőven megirigyelhetnének. Igazi régi sulis döngölés, amely sikolyokkal, duplázóval és epikus refrénnel dolgoztatja meg a nyakbiccentő izmokat. De a Forog a Gép c. demóról származó Illúzióhí­dnak sem kell szerénykednie, amely gyilkos riffek özönével veszélyezteti a hallgatók testi épségét - ez az igazi közönség kedvenc Miért Vagyok Egyedül? kérdésfelvetésének megadallamait és sodró lendületét ellenpontozza. Érdemes még megemlí­teni József Attila Szerelmes versének interpretációját, amely a Harapj, Vagy Én Haraplak képében kapott muzikális formát, és Szaszkó tehetségét dicséri a középtempós, bólogatós darab.

Pontszám: 8.5