HammerFall: No Sacrifice, No Victory

írta Mike | 2009.02.25.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: www.hammerfall.net

Stílus: heavy metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

"Varietas dÄ“lectat - A változatosság gyönyörködtet" - mondja a latin, és sejlik fel bennem is a cinikus gondolatfoszlány, ahogy a No Sacrifice, No Victory korong forog a lejátszóban. De erről később. Nosztalgikus hangulat opálos fátyla hullik rám... Emlékszem, tizenkét évvel ezelőtt kezembe vettem a német Rock Hard magazin CD-mellékletét, amelyen a tucatnyi előadó között szerepelt egy HammerFall nevű brigád azonos cí­mű dalával. Minekután akkoriban azért nem dúskáltunk a tradicionális heavy metal anyagokban, ez a heroikus kórussal megtámogatott, ikergitáros speed nóta kisimí­totta arcomon a bőrt, és az elégedett vigyort órákig nem lehetett lemosni rólam. Ejha, mondtam akkor, ifjú titánok a horizonton! Azóta sokat változott a világ, benne a rockzene is, trendek jöttek, trendek mentek - mert trend a lelke mindennek. 2009-ben immár a hetedik lemeznél jár a svéd ötös fogat, és hamar vissza is kacsinthatunk a recenzió elejéhez: a HammerFall bizony nem hallgat a változ(tat)ás hí­vószavára, a járt utat a járatlanért elvén nemhogy nem mozdul el egy tapodtat sem a debütáló Glory To The Brave által kijelölt iránytól, de a progresszivitásnak egy mákszemnyi szikrája sem lobban ezúttal. Pontosabban: ezúttal sem. A nyitó Any Means Necessary azonmód jelzi, hogy az elkövetkezendő ötven percben ne is számí­tsunk egyébre, mint a Saxon-, és az Accept-hagyaték szolgalelkű ápolására; a hangzás noha valóban friss, erőteljes, de az egész annyira a '80-as évek közepét idézi, hogy a szekrény alján nyomban mocorogni kezdett a magasszárú Puma cipő. Egyébként erre a dalra készült a klip; mit mondjak, a tökfelesleges mozgókép tipikus példája, olyan, amit maximum egyszer néz meg az ember, s miután a padlóra röhögte magát (vagy bosszankodta, kiből mit vált ki), elkönyveli, hogy ezt többet soha, minek is, ezerszer látott már apokaliptikus háttérben szigorú tekintettel pózoló zenészeket műlángok ölelésében; és közben csak beleöltek vastag euró-kötegeket, nyilván meg is térül valahol (bár nehezen hiszem, hogy a YouTube-generáció leül a tévé elé klipet bámulni), én pedig a Tool, ne adjisten a Peter Gabriel klipek után ejtek kesernyés krokodilkönnyeket, mert azokat nézni is lehetett! Hol van már a korai HammerFall-lemezek szélsebesen vágtázó speed metalja? Én ezeket szeretem, még akkor is, ha tudom, a Helloween már réges-rég lelőtte az összes poént. Az utóbbi HF albumok dalai szépen beálltak a kockázatmentes középtempóba, í­gy még inkább beszürkí­ti az amúgy sem túl eseménydús összképet. A Life Is Now a koncerteken biztosan magasba lendí­ti a csuklószorí­tós öklöket, de számomra csak egy vérszegény hard rock-utánérzés, a Punish And Enslave riffjei jóllehet húznak, mint az igásló, de könyörgöm, ugyanezt már húsz éve megí­rták mások, a refrén alatti óóó-zásért pedig Ossianékat is kukoricára térdepeltették akkoriban. A Legion szörnyhangokkal megbolondí­tott (vagy inkább meghülyí­tett) nyitánya a Manowar klasszikus The Demon's Whip intróját juttatja eszembe, a refréndallam végre egész jól meg vagyon í­rva, emellett egy kellemesen gyors szösszenet, ám ez sem szedi le a fejem. Pedig de jó volna! És hogy azért a jó metálos is el tud érzékenyülni, annak bizonyí­tékául itt van a Between Two Worlds; patetikus orgonaszó nyúlik az égbe, majd lí­rai témák döntenek unalomba, nem is értem, HammerFall-ék mindig is hí­resek voltak az emlékezetes dallamaikról, de ezeknek igencsak hí­ján van a lemez! Balladát meg tényleg csak az í­rjon, aki tudja, hogyan kell a szí­vet kitépni a mellkasból. Másképp nem megy, marad a vásári giccs. A Hallowed Be My Name cí­m láttán először egy szabad helyet kerestem a falon, ahova a fejem verhetem, majd inkább a Gillette-ért nyúltam: lehet, hogy én öregszem, de az efféle butaságoktól kikí­vánkozik a répa a gyomromból. Márpedig tudjuk, répa mindig van a rókában. Ettől függetlenül a Judas Priest Love Bites riffjét arcátlanul lenyúló számot majd ezrek üvöltik a koncerteken, végtére oda való, szó se róla! Ahogy a Something For The Ages is, hiszen ebben nincs ének, mí­g a srácok játszanak, addig Joacim simán begyűjthet pár telefonszámot a csajoktól. A cí­madó nóta sem lesz a jazzszakosok másnapi házi feladata, olyan egyszerű szegény, de azért hősies izomszag lengi körül. A Bring The Hammer Down refrénje valamiért a Freedom Callra emlékeztet, nem is rossz ez a dalocska, csak amiatt vakarom az üstököm, hogy a "hammer" szót mér' nem lehet kihagyni egyik lemezről sem, biztos a helyi kalapácsgyár dobja meg őket némi szponzor-vassal, amiket aztán jól ki lehet tűzni mindenhová. Meglepő módon a One Of A Kind is tetszik (magukhoz képest komplexebb szerkezet, helloween-módra speedelős refrén és a többi), kár, hogy mire beindulna az album, már vége is! Vagyis nem teljesen: hátra van még az Igazi Büntetés, a The Knack-féle My Sharona feldolgozása. Ez borzalom! Azért belehallgattam az eredetibe hátha-alapon, esküszöm, jobban megfogott, de lehet, hogy í­gy a korong lecsengésével valami kihalt belőlem, elvesztettem hitem a tradicionális metal újkori életre hí­vójában, akik '97-ben tényleg nagyot robbantottak, de már rég kipukkadt a reveláció lufija, és maradt egy klisékupac. És hogy kissé sznob is legyek, egy másik okossággal foglalom keretbe í­rásomat: nomen est omen - no sacrifice, no victory! Ez esetben helytálló! Sajnos.

Pontszám: 6