King Crimson - In The Wake Of Posseidon (Ekman kritikája)

írta garael | 2006.01.12.

Megjelenés: 1970

Kiadó: Atlantic Records

Weblap: www.king-crimson.com

Stílus: progresszí­v rock

Származás: Anglia

 

Zenészek
Greg Lake ének Michael Giles dob Peter Giles basszus Keith Tippett zongora Mel Collins szaxofon Gordon Haskell háttérvokál Peter Sinfield szövegmondás
Dalcímek
1. "Peace - A Beginning" (Fripp/Sinfield) 0:49 2. "Pictures of a City" (Fripp/Sinfield) 8:03, including: 42nd at treadmill 3. "Cadence and Cascade" (Fripp/Sinfield) 4:27 4. "In the Wake of Poseidon" (Fripp/Sinfield) 7:56, including: Libra's Theme 5. "Peace - A Theme" (Fripp) 1:15 6. "Cat Food" (Fripp/Sinfield/McDonald) 4:54 7. "The Devil's Triangle" 11:39, including: "Mesday Morn" "Hand of Sceiron" "Garden of Worm" 8. "Peace - An End" (Fripp/Sinfield) 1:53
Értékelés

Kedves olvasónk, Ekman küldte be ismertetőjét: A zenekar, melyre megannyi másik hivatkozik, mint hatásaira. És valóban, ez az 1968-ben alakult brit brigád ugyanolyan szabad szellemben viszonyult a zene iránt, mint a hí­resebbek közül a Toto (ne csak a sorlemezeiket vegyük figyelembe!), a Queen, vagy a mai zenekarok közül az Arcturus, az Ulver, a Fantomas vagy például a Solefald. A sémákban való gondolkozástól féltek, mint antilopok az oroszlántól, az adott hangulat elérése érdekében nem átallottak egészen extrém stí­luselemeket is a zenéjükbe integrálni. Mostanság számos zenekarra aggatják a progresszí­v jelzőt, holott ezek többségére semmilyen újí­tásvágy nem jellemző. Ez a banda azonban egészen eltérő hangvételű albumokat jelentetett meg, melyek változatosságának egyik biztosí­téka a folyamatosan változó felállás volt. A gitáros Robert Fripp az egyetlen, aki mindvégig tagja volt a csapatnak. Ezen az 1970-es keltezésű lemezen, mely a King Crimson második nagylemeze, a döntően blues-os hangvétel mellett jazzes elemek, bárzenei billentyűs betétek, mediterrán í­zű akusztikus gitáros kalandozások éppúgy előfordulnak, mint vastag vonóskí­séret és erdei fuvolatémák. Mindezek oly természetesen, akadálytalanul futnak egymásba, mint ahogy a kés utat talál a vajban. A zenekar a koncerteken éppúgy jókora teret engedett az improvizációnak, mint a lemezfelvételek alkalmával. A lemez énekes szólóval indul Greg Lake előadásában, melynek dallamait hangszereikkel újra felidézik az album közepén, majd az album végén is, szintén énekkel. Ezek után viszont beindul a zajongás, egészen mocskosul torzí­tott gitárokkal, fifikás ritmusokkal, úgyhogy ifjú matekmetálos titánok, tán még ti is találhattok örömötökre valót. Hangulatváltások sora következik, egy kis káosz, némi visszafogott merengés, feltűnik Gustav Holst Mars: Bringer of War cí­mű szerzeményének átirata, mely szerették volna, ha Mars cí­men került volna a lemezre, s ilyen cí­mmel játszották az 1969-es turnéjukon is, azonban hála a szorgos jogászembereknek, végülis itt The Devil's Triangle cí­men fut. Néhány későbbi KC lemezzel összevetve ezt a lemezt, rá kell jönnünk, hogy az ismertetett okoskodások mellett a lemez mégis nagyon ösztönös, érzékeny és mély hangulatú, szinte nyoma sincs a majdani öncélú zenei kivagyiságoknak. A lemezt lezáró track a nevéhez hűen nyugtató, lélekmelengető kis muzsikát rejt.

Pontszám: 10 Alapmű