Polgá-rock-Ébredés

írta garael | 2006.01.07.

Megjelenés: 2005

Kiadó: Saját produkció

Weblap: http://polgarock.srv.hu

Stílus: hard rock

Származás: Magyarország

 

Zenészek
Illés Sándor- ritmusgitár Veres István - dob Kálmán Viktor - ének ifj. Csongrádi Imre - basszgitár Nyári Zoltán - szólógitár
Dalcímek
Igyál, ha fáj Egyszerű vagyok Három harang Szabadulás Rossz irányba mész
Értékelés

Nos, egy jó kis mellhártyagyulladás közepette í­rt Hell barátom, hogy ugorgyak' már neki ma is egy fiatal, magyar, feltörekvő csapat albumának. Óvatosan megkérdeztem azért, hogy ugye nem death vagy black metalt játszanak, mert istókuccse tegnap is megizzadtam a Black Leaves - egyébként roppant igényesés tartalmas - lemezének értékelésekor. Aztán nomen est omen, megnyugodva láttam a banda nevét, melyet nem hinném, hogy felvenne valamely polgárpukkasztásra szakosodott és felesküdött, vámpí­ros küldetési tudatal feltuningolt viking horda. Kivettem a lázmérőt a hónom alól - nehogy úgy járjak, mint múltkor valamelyik lemeznél, ahol a számomra adrenalinpumpáló riff hatására csatakiáltásos ököllendí­téssel a padlóra küldtem a szegény higanyost - és beraktam a lejátszóba a lemezt.Nos hiába voltam oly óvatos, mint a fát kereső keresztesvitéz monszun idején- az első szám basszgitár kezdőriffjének hatására a mélynyomóból kidördülő basszus membránt játszott a gyulladt bruszthártyámmal, és a modern köptetőket is megszégyení­tő hatással leküldött csigába a feltörő, ugató köhögés. A kutyafáját, mondhatnám stí­lusosan, - éppen csak a farkamat nem csóváltam meg -van ereje a cuccnak. A groove-os ütemek illettek inkább egy modern metalbandához, mint a magyar hard rock-i örökség ápolását célul tűzni akaró együtteshez, s a felhangzó verze is inkább a Jönnek a férgek időszakbeli Lukácsos töredezett szövefgmondását-éneklését idézte, mint a hungarische hard rock szentháromságának örökmozgó és dinamittal telt zenéjét. A refrén aztán gyorsan helyrerakta a dolgokat, és már második hallgatásra heves headbangelésre késztette az értékelőt. A második szám aztán nagyot vált - modern rock ki, Fonográf, Bojtorján be- egy nagyon kellemes, félakusztikus, némi country feeling-gel megáldott szám simogatja a hallójáratokat. El is gondolkodtam, vajh miért is ragadt le ez a stí­lus annak idején Illésék, és a Bojtorján próbálkozásánál, hiszen ez az a zene, mely a legtöbb korosztály számára elfogadható, megfelelőképpen rádióbarát, és kellőképen alakí­tható a morc és a lágy pólusai felé. Ismét egy nyugis szám következik, s ha az előbbi számban Fonográf, akkor itt most az Illés rockosabb világa köszön vissza, valahol a Nemzeti Dal tájékán innen, rockoperákon túl. A szabadulás idézi meg talán leginkább a nagy öregek zenei hangulatvilágát, bármelyik klasszikus lemezre felférne a dal: igazi motoroshimnuszt dörögnek a hangszerek, és a szöveg is jól illeszkedik a szám koncepciójához. A záró tétel egy turbósí­tott rock'n'roll, -stí­lusában bedurví­tott Lord, esetleg Karthago-(elnézést az izzadtságszagú skatulyákért), itt érzem, hogy talán kicsit ülni kellett volna még a refrénen, nekem monotonnak tűnik a ritmusában egyébként sodró és táncra ingerlő rákenról.

Pontszám: 8.5