Theocracy: Mirror of Souls
írta garael | 2008.12.20.

Megjelenés: 2008
Kiadó: Ulteriam Records
Weblap: www.theocracymusic.com
Stílus: power.- prog. metal
Származás: USA
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Mi történne, ha a Helloween - Gammaray csapat fogná magát, és a Berkeley első két évfolyamát elvégezve rádöbbennének, hogy az a zene, amit játszanak ,túl egyszerű, ám ahhoz nem tudnának eléggé "megkomolyodni", hogy feladják muzikális világuk egyszerű, dalolható kereteit? Nos, tudom, hogy nehéz ezeket a dolgokat elképzelni - főleg, hogy az egyik említett csapat emblémája konkrétan az intellektuális képességet a magyar nyelvben nem éppen hízelgő jellemzéssel leíró tökfej -, de szerencsére, ha meghallgatjuk a Theocracy nevű amerikai csapat lemezét, akkor már empirikus módon is megtapasztalhatjuk ennek a teoretikus felvetésnek a tartalmát. No de várjunk csak? Germán alapú, speed-menéses, kórusos, cukros-mázas refrénes metal az Óperencián túlról? Bizony, méghozzá nem is akármilyen! Kapjunk a fejünkhöz itt, a kissé belterjessé vált Európában - bizony, nem csak Brazília termeli ki a messzi kontinens tökfej-haver csapatait, ráadásul ugyanolyan egyéni ízzel, mint amilyet kávéültetvényekről szabadult ősök generáltak- az amerika fiúk szinte tökéletes módon sajátították el az eu-metal harci technikáit, ráadásul hozzáadták azt a jellegzetes, teátrális amerikai ízt is, ami az US power bikabőgető powerének, illetve a TSO epikus világának a sajátja. Az együttes lelke a gitáros-énekes Matt Smith , aki európai társaival ellentétben a hangszert is kezeli, ám arra is bőven marad ideje, hogy egy laza formagyakorlattal bemutassa a Kiske-Halford kata-t, feketeöves dalnokmesterré avanzsálódva a metal-tatamin. Jóllehet, a kezdő két dal maga a megtestesült Helloween-Gammaray- Edguy sláger klón, a továbbiakban már nem csúsznak le olyan könnyen az édeskés tökszeletek: a Laying The Demon The Rest a maga kilenc percével öltözteti a Judas Priestet a legharciasabb bőrmezbe, olyan sikollyal, és staccató riffeléssel indítva a progresszív részekkel tarkított opuszt, melyet hallván a Halford-Owens páros is csak tisztelegni tudna. Fantasztikus dallamérzékkel áldotta meg a sors a banda dalszerzőjét, a továbbiakban az eurospeed keretein belül mindent megkapunk, mi szem-szájnak az ingere, ráadásul olyan progresszívebb, epikus folyamban, ami csak úgy ontja magából a ragadósabbnál ragadósabb momentumokat, gyakran a hét perc fölé csúszva, ám az unalmat kényesen elkerülve. A fiúk persze gondosan ügyelnek a keményebb - szinte thrash-be hajló riffeléssel felvezetett - részek, és a tradícionálisabb heavy slágerbombák megfelelő arányára, így válik a produktum a számok hossza ellenére végig érdekfeszítővé - már persze annak, aki szereti ezt a vokállal dúsan megspékelt, kissé heroikus pózba merevedett zenei világot, melyben az európai örökség minden kegyeltje ott figyel, ráadásul úgy, hogy a néha meghökkentőnek tűnő dolgok - staccato riffel dúsított flamenco-s rész Martyr-ban - is az előadottak szerves részeként épülnek be a hagyományok közé. A lemez csúcspontját az ebben a műfajban nem annyira szokatlan, ám hosszában azért csak meghökkentő, több, mint 22 perces (!)Mirror Of Souls epikus folyama jelenti, fantasztikus, álzenekari szimfóniával, instrumentális rohamokkal, hangzatos kórusokkal, elnyújtott, és többször is eljátszott zenei ejakulációval: a metal-operai irodalom standard részeinek mesteri összefűzésével.
Legutóbbi hozzászólások