Nickelback: Dark Horse

írta garael | 2008.12.13.

Megjelenés: 2008

 

 

Kiadó: Roadrunner

Weblap: www.nickelback.com

Stílus: hard rock

Származás: Kanada

 

Zenészek
Chad Kroeger - vocal, guitar Ryan Peake - guitar Mike Kroeger - bass Daniel Adair - drums
Dalcímek
01. Something In Your Mouth 02. Burn It To The Ground 03. Gotta Be Somebody 04. I'd Come for You 05. Next Go Round 06. Just To Get High 07. Never Gonna Be Alone 08. Shakin' Hands 09. S.E.X. 10. If Today Was Your Last Day 11. This Afternoon
Értékelés

Jómagam a Nickelback munkásságát a Pókember betétdalából, és egy-két, a rádiók által agyonjátszott slágeréből ismertem: ennyi bőven elég is volt, hogy kikerüljenek az érdeklődési körömből, jóllehet, el kellett ismernem, miszerint az ismert slágerekben van azért annyi dallampotenciál, hogy megértsem a mindent elsöprő amerikai post grunge őrületet. A mainstreammé váló banda - mely a nickel nevű pénzérméről kapta a nevét - kanadai révén érte el azt a megasikert, mely aztán a legnevesebb producerekkel történő közös munkára predesztinálhatta őket: gondolom, Robert "Mutt" Lange-t nem kell bemutatni a rockzenét szeretők körében, bár az annyira nem ismert, hogy nem echte amerikai az illető, Észak Rodézia ( ma Zambia) bevallom, nekem csak a Wilbur Smith regényekből ismert valamennyire. Talán ez (is) a magyarázata annak, hogy szí­vesen vállalta a más országokból, illetve kontinensekről származó együttesek befuttatását, jóllehet markáns elgondolásai, a túlpolí­rozottságra való hajlama, és erős egyénisége nem minden zenekar munkametódusának felelt meg. Mindenesetre a tények és a számok Mutt-ot igazolják: életterméséből ha csak a Back In Black, illetve a Hysteria maradna meg, a prducernek akkor is helye lenne a rock halhatatlanjai között. Persze azon lehet vitatkozni, hogy elképzelései menyire ütközhettek az előadók eredeti elképzeléseivel, Bryan Adams - ból például sikerült egy tökéletes Def Leppard klónt kreálni, az más kérdés, hogy ez a metamorfózis tette igazán szupersztárrá a kanadai énekest. De térjünk vissza a bandához: valamelyik fórum böngészgetése közepette olvastam a producer és a csapat egymásra találásáról, s mivel Lange kezéből igénytelen munkát nem nagyon eresztett ki, kí­váncsi lettem a "végtermére", már csak azért is, mert a producer bombasztikus, stadionos világa azért eléggé elüt a jóllehet mainstream, de jellegénél fogva bensőséges post-grunge univerzumtól. A lemez hallgatásakor akár a legkülönlegesebb hibridekre is felkészültem, ám ahogy megdörrent az első szám, a jellegzetes MIDI trigger ( remélem jól í­rtam, nem vagyok dob szakember) hangzású dobokkal, majd hanyatt vágtam magam: a legszebb időszakát idéző Def Leppard szólalt meg, Kroeger erőteljes rockhangján, szuperszonikus, grunge-ra jellemző mélyre hangolt gitárhangzással, egy újfajta hajtóanyaggal töltött rakétaként az űrbe repí­tve a jellegzetes, vokálos dallamokat. Lange nem aprózta el most sem a dolgokat, a jól bevált módszerhez folyamodva szedte í­zekre a Nickeback-et, hogy apránként felépí­tve egy új személyiséget teremtsen, ki éppen csak genetikai szinten hasonlí­t a valamikori énre. A második szám a Black Sabbath Supernaut-os korszakából itt maradt riffjével indí­tó óriási Leppard slágerré növi ki magát, a Gotta Be Somebody pedig hiába próbál a régi Nickelbacket idézve kezdeni, valahogy csak Def Leppard lesz a dolog vége. Hasonlóan próbálkozik az I'd Come You - talán kicsit sikerül is elcsí­pnie a valamikori feelingből - , ám a Next Go Round visszatereli a hangzást a leopárdokhoz, ráadásul egy kis Bon Jovi utánérzést csempészve a dallamok közé. Nem is részletezem tovább a dalokat, melyek egy többtonnás mozdony húzóerejével vonszolnak a sláger-sí­neken: a lemez nagy erényei közé tartozik, hogy nincsen "akusztikus" blokk, punnyadós sablon ballada, a számok nagy része erőtől duzzadva készteti headbangre a hallgatókat.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások