Guns N' Roses: Chinese Democracy

írta garael | 2008.11.24.

Megjelenés: 2008

Kiadó: Geffen

Weblap: www.gunsnroses.com

Stílus: Hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

17 év sok idő: a kamaszkorból éppen csak kilépett ember ennyi idő elmúltával alkotói termékenysége „virágkorába jut”, átesve néhány olyan pszichés és mentális paradigmaváltáson, melyek ha genetikailag nem is, ám alapvetően változtathatják meg a személyiség jellemző vonásait, mint mondjuk az ízlés. Ennek a formálódásnak természetesen megvannak a környezeti-kulturális hatásai is, ám a tapasztalatszerzés és a világi lényeglátás azok a faktorok, melyek leginkább determinálják a művészethez kapcsolódó attitűd jellegét.

Miért is mondom ezt? Adva van a kritikus, kinek metal szocializációs fejlődésében a nagybetűs BANDA prior szerepet játszott, évekig meghatározva azt a zenei irányt, melyet a hallgatott többi lemez szerzeményeiben keresett, mindez úgy, hogy a korszakalkotó művek nem egymásból következve, hanem szinte párhuzamosan, egymás mellett élve – no jó, csipetnyi szimbiózissal – alkották meg a rózsa univerzumot. A nevezett személy mellett pedig adva van a BANDA fő szervező egyede, az egzaltált és pszichéjében Jekyllt és Hyde-ot magába hordozó, a megalomániát művészi erénnyé, ám egyben emberi gyengeséggé fejlesztő-visszafejlesztő énekes-dalszerző, ki egyfajta torz paradoxonként, önmagát újra és újra megszülve alkotott és rombolt muzikális és humán szinten.

Természetesen a művészet nem a „való világ”, egy olyan, Alice-i tükörképe az életnek, ahol a valóságban elítélt értékek pozitívvá változva adják meg a termékenység kapujának kulcsát: a szubjektum látásmódja adja meg azt a pluszt, mely művészi tartalommal töltheti meg az alkotást.

17 év sok idő: mind a kritikus, mind az énekes sokat változott – ugyanúgy, mint az őket körülvevő környezet és a zenei világ. Trendek jöttek, trendek mentek – a grunge, pop punk, indusztriális metal, modern-rap metal, nu metal, metalcore – csak néhány azokból a stílusokból, melyek rövidebb vagy hosszabb időre meghatározták amolyan kvázi mainstream módon a kereskedelmi-koncepcionális haladási irányt. Ezektől aztán nagyon nehéz függetlenedni, a számtalan hatásból néhánynak csak van annyi ereje, hogy formálni tudja az ízlést és a művészi gondolkodást: most sem történt ez másképp – az énekes magába olvasztva az elmúlt évek hatásait, integrálva azokat formálta újra a valamikori banda által megteremtett zenét, olyan újat hozva, melynek mélyén azért – ha torzan, csipetnyi módon és reinkarnált formában is – de ott van a valamikori banda öröksége.

Az egykori Guns N’ Roses-t Axl Rose ellenére sem lehetett egyszemélyes bandának mondani, ugyanúgy nem, mint a banda világát megfoghatónak és körvonalazhatónak. Ha jól belegondolunk, az egyik állítás következik a másikból, a valamikori csodát több olyan ember teremtette, kik egyenként képtelenek voltak létrehozni ugyanazt a minőséget: egy olyan szerencsés konstelláció-sorozat részeseként alkottak, ahol mindenkinek megvolt a maga helye szerepe, ám csak összességben tudták produkálni a létrehozott minőséget.

A kritika írása előtt ismét végighallgattam a valamikori tagok szóló lemezeit,: érdekes volt ráismerni bennük azokra a különálló alkotó elemekre- rhytm and bluesra, punkra, hard –rockra, egy csipetnyi alternatív jellegre, melyek egymáshoz kapcsolódva annak idején majdnem a Guns n’ Rosest jelentették. Hogy miért csak majdnem? Mert az egészből hiányzott az énekes személye, az a zenei megközelítés, mely az évek során egyre monumentálisabbá válva, az egoba záródva próbálta szétfeszíteni annak falait, egymás után fogyasztva a zenészeket, producereket, a trendekből következő zenei ötleteket és a felnövekvő generációkat.

17 év nagy idő: ennyi kellett az új Guns n’ Roses album megjelenéséhez. Vajon beszélhetünk ennyi idő után csapatmunkáról, vagy leszögezhetjük - mindaz, amit hallunk, Axlből fakad. Elnézve a zenészek számát, a köszönetnyilvánítások sorait, persze hajlik az ember arra, hogy valamiféle közös munkaként értékelje a lemezt, ugyanakkor a számokat hallgatva egyértelműen egyetlen személy akaratérvényesítő ereje tör elő, hol egyértelműen – Elton John és a Beatles hatása ugyanúgy megmaradt, mint az UYI I-II esetében - , hol rejtetten – indusztriális hatások – ám követhető módon. A szerzeményeket áthatja a dallamok szervező eleme, melyek amolyan „világmárkaként” hirdetik Axl lényét, - talán a melodikus megközelítés az, mely erősebb lett az évek során, persze egy olyan markáns személyiség riffközpontú szerepét nehéz pótolni, mint Slash. A dalok talán éppen ezért is esnek ki a klasszikus értelemben vett hard rock-i skatulyából: az Aerosmith világa már a múlté, helyét átvette a csendes szemlélődés, a bensőséges világ-kivetítés, az UYI-n már tapasztalható szimfonikus, és az új elemként belépő sampler vetület. Indulat persze van, ám senki ne gondoljon itt az AFD punkos-csikós pökhendi acsarkodására: a düh is megfontoltabb lett, mint ahogy az egész közeg, amiben a szerzemények mozognak.

Dalokat nem fogok egyenként elemezni, keresni bennük az elrejtett régebbi utalásokat, momentumokat, azt meghagyom a kedves olvasóknak, hiszen a kaméleon jelleg által mindenkinek mást és mást jelenthet a csapat zeneisége.

Pontszám: 7.5